Dékei Kriszta

A lét a tét

A Liget Galéria megszüntetése

Publicisztika

A Zuglói Önkormányzat képviselő-testülete egy majd harminc éve létező kortárs képzőművészeti bázis működésének vet véget: az Ajtósi Dürer soron található, 1983-ban alapított nonprofit galériát 2012. május 31-től kiveszi az általa működtetett közművelődési intézmények köréből. S bár e lépés hatására tovább szűkül a kerület, Budapest és az ország kulturális sokszínűsége, nem nehéz észrevenni, hogy a Liget Galéria megszüntetése csak egy folyamat egyik állomása.

A múzeumok ellehetetlenítését, a művészeti lapok kivéreztetését, a jól működő szubkulturális vagy magasművészeti helyszínek bezárását/annektálását (Trafó, Gödör, Tűzraktér) nem csupán a zsákmányszerzés, a klientúra "etetése" indokolja, hanem az a tény is, hogy a hatalmon lévő politikusoknak semmiféle kulturális paradigmához, egységes kultúrpolitikai vízióhoz nem kell igazodniuk - nincs is ilyen törekvésük -, legfeljebb avítt, Kádár-kori beidegződésekhez (miszerint a kortárs képzőművészet érthetetlen és ellenséges terület, az értelmiségi elhajlás melegágya) vagy molyrágta víziókhoz (melyekben a hátrafelé nyilazó honfoglalók és a csodaszarvas keveredik Szent Istvánnal és Horthy Miklóssal).

A 70-es években alternatív művészeti helyszínként ismert zuglói Kassák Klub jogutódaként létrejött Cserepesház fenntartásában működő galéria megszüntetését részben gazdasági okokkal indokolták. A hivatalos érvelés szerint "további működtetése az intézmény (a Cserepesház) költségvetése számára megterhelő". Ezzel szemben a Liget Galéria az egyébként pozitív mérleggel rendelkező művelődési ház költségvetésének alig 3-5 százalékából gazdálkodik, összesen évi 3,5 millió forintból (!). S bár tudjuk, hogy már lélegeztetőgépekre sincs pénz, azért mégis van, amire igen. Ennél csak kicsit kerül kevesebbe, hárommillió forintba a reprezentációs ajándékként osztogatott "Zugló bora". Több mint tízmilliót költ a kerület arra, hogy a Magyar Hírlap mindenhová, többek között a bölcsődékbe is eljuthasson, de azért a kultúrára is jut pénz; a Zuglói Filharmónia korábban 30 milliós költségvetése több mint a háromszorosára nőtt.

A határozatban felsorolt másik hivatkozási pont, hogy a galéria működtetése Zugló közművelődésének szempontjából nem alapfeladat. Hogy mi minősül ilyennek, azt - egyéb útmutató híján - a kerületek saját hatáskörben döntik el: az érintett kerületi önkormányzat tartja fenn például a Vízivárosi Galériát, az Óbudai Társaskör Galériát vagy a Bartók 32 Galériát. A zuglói sajtófőnök nyilatkozata szerint az alapfeladatot egy nagyobb szabású terv részeként kívánják megoldani, hiszen (betűhív idézet) "új közösségi színtérként Zuglói Civil Ház kerül kialakításra idén tavasszal" a Csertő Parkban, melyben "komoly méretű kiállítótér áll majd rendelkezésre a kerületi kötődésű művészek számára". Igen,

az egészséges lokálpatriotizmus

jegyében zárjuk le a határokat, a zuglói lakos csak zuglói művész alkotásában gyönyörködhessen! Azt nem tudni, mit szólnak ehhez a helyi művészek (akiknek eddig is volt seregszemléjük a Stefánia úton), sőt, egyáltalán tudja-e a fenntartó, hogy a galéria fennállása alatt hány "zuglói kötődésű" művész munkáit állították ki. Még ha van is ennek a szókapcsolatnak bármi értelme (szerintem elég kevés), a döntéshozók nyilvánvalóan nem ismerik az alig 27 m2 alapterületű galéria profilját, amelynek egyik fontos része, hogy nyitott közösségi térként is működik: tartottak itt lakógyűlést, Lia néni, a teremőr gyerekvigyázást vállalt, sőt a látogatókönyv bejegyzései szerint nem átallottak majd minden tárlatra átrándulni a szomszédos hetedik kerületben lévő Idősek Otthonának lakói! Tudható ugyan, hogy a hatalom egyik, bár nem deklarált célja a civil szerveződések elsorvasztása vagy ellenőrzött keretek közé történő terelése, de az mégis furcsa, hogy az önkormányzat nem büszke saját, a Műcsarnok igazgatója által is nagyra becsült és támogatott, a 2014-től induló budapesti nemzetközi képzőművészeti biennále egyik lehetséges helyszíneként számon tartott, nemzetközi kötődésű galériájára, amely ráadásul szervesen illeszkedett volna az (amúgy minden realitást nélkülöző) új városligeti művészeti negyed gigantikus víziójához. Vagy éppen hogy magasabbra tör? Hiszen - a sajtófőnök szerint - a jövőbeli új kiállítóhely "az eddigieknél sokkal szélesebb körben mutatja be a képző-, ipar- és fotóművészeti alkotásokat a zuglói nagyközönség számára".

Érdemes felhívni azonban a jövőbeli kurátor figyelmét, hogy igen magasra tették a lécet. A galéria ugyanis már a nyolcvanas években kiterjedt, elsősorban a közép-európai régiót lefedő kapcsolatrendszerrel rendelkezett (kiállított többek közt Milan Knízák és a Lódz Kaliska csoport). Bár akkoriban elsősorban a fotóművészetre (Szilágyi Lenke, Halas István, Frankl Aljona, Lugosi Lugo László) fókuszált a galéria, már kezdetben is feltűntek fontos középgenerációs festők (El Kazovszkij, Birkás Ákos vagy Swierkiewicz Róbert) és szobrászok (Körösényi Tamás), nem beszélve olyan magángyűjteményekről, amelyekben Bálint Endre, Major János vagy Szenes Zsuzsa munkái voltak láthatóak. A nyitottságot jellemzi, hogy nem csupán írók képverseit (Tandori Dezső munkáit igen sokszor), művészkönyveket, plakátokat, rajzokat, képregényeket (pl. Háy Ágnestől), filmeket, pszichiátriai gyógykezeltek munkáit lehetett itt látni, hanem installációkat is, és volt számos, a kiállításokhoz kapcsolódó koncert (Ujj Zsuzsi - Csókolom, Litván Gábor, Rutkai Bori). Szerepeltek itt olyanok, akik később a velencei biennálén képviselték Magyarországot (Forgács Péter, Andreas Fogarasi), utóbb külföldön is befutó, rangos díjakat elnyerő művészek (Csörgő Attila, Szegedy-Maszák Zoltán), s két kezünk sem lenne elég megszámolni, hányan kaptak később Munkácsy-díjat a kiállítók közül (beleértve a galéria vezetőjét, Várnagy Tibort is).

A mai napig jellemző sokszínűség és nyitottság tette a Liget Galériát olyan tényezővé, amelynek említése nélkül nem írható meg a kortárs magyar képzőművészet története, nem is szólva a város kulturális szövetében játszott fontos szerepéről. Elvesztésével nemcsak a galéria léte szűnik meg, hanem ismét veszendőbe megy egy hosszú évek során kikristályosodott érték. Nem véletlenül írta Széchenyi, hogy kultúra nélkül nincs nemzet. Ezt már a reformkorban is így gondolták: a nemzet megmaradásának és létezésének alapját nem csupán a magyar nyelv és az irodalom közösséget teremtő erejében találták meg, hanem abban a (valójában tudatosan megalkotott, de a polgárok által is elfogadott) konszenzusban, hogy a közösség (a haza) szempontjából ugyanennyire szerves és eltéphetetlen a kapcsolat a nemzet vizuális reprezentációjával. Az a sok-sok festmény, amely a Magyar Nemzeti Galéria 19. századi anyagában található, nagyrészt nemzeti közadakozásból került a gyűjteménybe. De nem csak Széchenyi, Vahot Imre is megírta: "Művészet nélkül nincs haza". S bár a Liget Galéria megszüntetése nem okozza a nemzet végromlását, beilleszthető egy nagyon elkeserítő folyamatba. Nem kérdés, mi a tét.

(A Liget Galéria kiállításainak teljes jegyzéke képekkel, videókkal és kritikákkal együtt a www.ligetgaleria.c3.hu weboldalon található.)

Neked ajánljuk

Riviéra–Erzsébetváros motortúra

  • Támogatott tartalom

Lengyel Gábor hosszú évtizedeken át dolgozott az orvosiműszer-kereskedelemben, és kizárólag olvasóként tekintett az irodalomra. A helyzet azután változott meg, hogy elhagyni kényszerült vállalkozását, s az ezzel járó traumát úgy dolgozta fel, hogy írni kezdett – terápiás céllal.

Lezárt műhely, levert lakat

Miközben nagyszabású kiállítással emlékeztek meg a Ludwig Múzeumban a magyar film születésének 120. évfordulójáról, a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum – MűvészetMalomban ugyancsak a magyar film a főszereplő, konkrétan a rendszerváltás utáni idők talán legizgalmasabb hazai filmes műhelye, az Inforg Stúdió.

A balfácán napja

Nem vennénk rá mérget, hogy a Netflix gyártásában készült friss svéd történelmi krimisorozat készítői valóban Harold Ramis 1993-as klasszikusából, az Idétlen időkigből vették a dramaturgiai inspirációt, de A valószínűtlen gyilkost nézve könnyen érezhetjük úgy, hogy Stig Engström is belekeveredett egy Phil Connorséhoz hasonló időhurokba. 

Dzsúdló és a magány

  • Puskás Panni

Dzsúdló nem azonos Jude Law-val, hanem egy magyar zenész, akinek leghíresebb száma a Lej. Ilyen és ehhez hasonló titkokat tudhatunk meg e „Z generációs pandémia paradigmából”, de csak akkor, ha valaki olyan szerencsés, mint én, és egy Z generációs digitális bennszülöttel nézheti végig a darabot. A tizenhat éves húgom árulta el azt is, miért nevet a főleg fiatalokból álló közönség azon, hogy az egyik szereplő annyira depis, hogy a frufruját is majdnem levágta.

Politikai inszeminátor

Egy ország találgatja éppen, hogy mi a fenét is akar ez az egész jelenteni. Hogy Gattyán György, aki a LiveJasmin nevű site-ján keresztül élő webkamerás pornóval begyűjtött nagyjából 300 milliárd forintot, most minden előzmény nélkül miniszterelnök-jelöltként bukkant fel a honi média megfelelő bugyraiban. 

Apácától nyalókáig

Az elsősorban tematikus kiállításokat bemutató, programjaival a tradíciót és a történelmi eseményeket szokatlan fénytörésben vizsgáló 2B Galéria 19 alkotót felvonultató csoportos kiállítása most a kakast állítja a középpontba.

Itt mindenki figyel

A szerző specialitása, hogy olyan zárt világokról fest részletes képet, amely a legtöbb ember számára még szeleteiben sem megközelíthető: ilyen volt a magyar szervezett bűnözés 1970-es évektől zajló történetére koncentráló Maffiózók mackónadrágban, majd a kokain magyarországi szerepét az 1920-as évektől napjainkig végigkövető Magyar kóla is.

Nem szentírás

  • Balogh Magdolna

A szerző eddig kilenc történelmi tárgyú könyvet jelentetett meg, amelyek közül a legsikeresebb a 2017-ben Goncourt-díjjal kitüntetett, a nemzetközi kritika által is egekbe dicsért Napirend, amelyben Hitlernek a második világháborút előkészítő tárgyalássorozatát írja meg egy afféle fekete komédiában. 

A hetedik napon

A neves olasz részecskefizikus jókor volt jó helyen: ott lehetett a genfi részecskefizikai központ, a CERN Nagy Hadronütköztetőjének (LHC) Kompakt Müon Szolenoid (CMS) kísérleti programjában, ahol például a sötét anyagot alkotó egzotikus részecskék, extra dimenziók és a nevezetes Higgs-bozon után kutattak a fizikusok.

A nemlét sűrűsége

  • Radics Viktória

Fantasztikusan érdekes Lanczkor Gábor új könyve. Műfaját tekintve talán a „prózaversek” megjelölés áll legközelebb e több mint kétszáz szövegdarabhoz; én temetőjáró könyvnek nevezem a Sarjerdőt, poétikailag pedig a norvég Edvard Grieg Lyriske stykker (Lyric Pieces) című, tíz könyvbe sorolt, naplófolyamot képező zongoradarabjaihoz közelítem; ezek negyven év termését tartalmazzák szépen összekomponálva a 19. század második feléből. Ahogy a szóló zongorafutamok, úgy a Sarjerdő is egészében érvényes.

Emígy

Önéletrajzi ember – Szerb Antal találóan és evidens módon így jellemezte Goethét (egyszersmind Saint-Simon herceget és Proustot), s ez a megfogalmazás okvetlenül ráillik Granasztói Pálra (1908–1985) is.

Tárgyversek során

  • Domsa Zsófia

„Meg akarom neked mutatni a világot, a maga valóságában, ahogy itt van a szemünk előtt, folyamatosan. Csak így tudom én magam is felfedezni” – írja Knaus­gård a születendő lányának szóló levélben, amelyet a könyvben háromszor húsz rövid esszé követ.