Publicisztika

Az európai parlamenti választási kampány első kortesbeszédeit május elsején a Városligetben Göncz Kinga, az MSZP listavezetője, majd egy nappal később Orbán Viktor, a Fidesz elnöke és Schmitt Pál, a párt listavezetője adták elő. E beszédek a maguk módján megfeleltek a pillanat diktálta itthoni politikai követelményeknek, vagy legalábbis annak, amit a szereplők képzelnek erről. Mindegyik beszédmondó találhatna okot rá, hogy egy őszinte pillanatában elszégyellje magát saját sekélyessége, cinizmusa és gyávasága miatt.

A magyar politikai közbeszéd - amikor éppen nem a válságról szól - mintha az árpádsávosok fogásában lenne. A legnagyobb ellenzéki - és a közvélemény-kutatások szerint momentán egyébként is legnagyobb - párt "érvelőkártyája" hosszan foglalkozik a Jobbikkal. A honi liberálisok a Jobbik ellenpólusaként tüntetik fel magukat. A kormány pedig ismét a jogrendszer átalakítását tervezgeti, válaszul egy szélsőjobboldali demonstrációra.

Két hete a Príma primavera című filmről írott kritikámban azt írtam, hogy Fehér György III. Richárd című tévéfilmjét Edelényi Gábor fényképezte.

Magyar Narancs, 2009. március 12. Olvasói levelek Magyar Narancs, 2009.

Hétfőn lemondott az Egészségbiztosítási Felügyelet (EBF) elnöke, Kovácsy Zsombor. Köztisztviselők jönnek-mennek, a világ nem áll meg, de most rossz érzéseink vannak. Hiszen e roppant fontos intézmény egyik létrehozója, felépítője és első vezetője tette le a bendzsót. Indokai közelebbről nem ismertek, nem lennénk meglepve, ha belefáradt volna az úttörésbe.

Szigorú határidőket szabott a Bajnai-kormány a másfél hete elfogadott válságkezelő programjában. E héten le kéne tenni az asztalra a "részletes igazgatási intézkedési tervet" (bármi is az); május közepéig az Országgyűlésnek el kell fogadnia "az azonnali válságkezelésre vonatkozó előterjesztéseket"; a többi ráér a tavaszi ülésszak végéig, június 15-ig.

Az idézet a bíró válasza volt a közelmúltban a TASZ ügyvédjének észrevételére, amikor egy régóta húzódó TASZ-per egyik tárgyalásán finoman jelezte, hogy a közérdekű adatok kiadása iránti pereket a törvény szerint soron kívül kell elbírálni, ezért aggályos, ha négy hónappal elnapolja a tárgyalást. A bíró vállat vont, legyintett, és a mondott rövid üzenetet küldte a jogalkotónak - no meg persze a nyilvánosságnak, mely közérdekű adatokkal kapcsolatos ügyekben, ha jogilag nem is, de logikailag és lényegileg mindenképpen perbeli félnek számít. Teszek magasról a soronkívüliségre, teszek a nyilvánosságra, s nagyot a jogalkotói szándékra is - üzenetében mindez benne volt, és ha túl sokat nem is akarunk szavaiba belemagyarázni, a tárgyalás maximális, négy hónapra kimért elnapolása tökéletesen jelzi, mit gondol a bíró arról, hogy az ilyen ügyeket lehetőség szerint gyorsan be kell fejezni.

Most vegyem sorra, hol torzítja el szisztematikusan a vitában elhangzott állításaimat és érveimet Lévai Júlia, vagy kérdezzem meg pontról pontra, mitől olyan biztos a kinyilatkoztatásaiban? Nagyon nem fűlött a fogam egyikhez sem. Aztán egyszerre csak rájöttem, miért esik sokkal inkább nehezemre szóba állni Lévai Júlia vitastílusával, mint Tomcatével. Azért, mert Lévai Júliával legalább az alapdolgokban elvileg egyet kellene értenem - miközben majdnem ugyanaz a bajom vele, mint Tomcattel.

Mérő László két héttel ezelőtti írásából (Szóba állás, 2009. április 9.) számomra egyértelművé vált, hogy a "vitatkozzunk-e nácival" kérdésében vele ugyanúgy nem lehetne konszenzusra jutni, ahogyan annak tárgyában sem, hogy mi is áll szemben itt mivel. Az antirasszista világnapon megrendezett "matematikus-náci" párbeszédnek ugyanis sokak számára épp az volt az egyik legrémisztőbb tanulsága, hogy egyáltalán nem fogalmazódtak meg a két világnézet különbségei. Ez pedig azért fontos, mert a média szélesebb nyilvánosságában is ez jelenti a legnagyobb hiányt. Mérő nem áll egyedül azzal, hogy egyszerűen stílusbeli, viselkedésbeli eltérésként magyaráz valamit, ami pedig az élet legfontosabb tényezőinek alapértelmezéseiben tér el. Ráadásul nála ami nem "ütés", az mintha nem is minősülne agressziónak, és ez analóg az igazságszolgáltatás tehetetlenkedésének hátterével. Mérő ezzel épp a saját eszközét, a gondolat erejét becsüli alá, amitől végképp érthetetlenné válik, hogy akkor miért akar mindenáron vitatkozni.

Magyar Narancs, 2009. március 19. Nem tudom, hogy milyen korosztálynak szánják a Narancsot, de amikor Pete Péter cikkét elolvastam, arra gondoltam, hogy esetleg gyerekeknek.

A Bajnai-kormány ismertette hevenyészett programját, mely úgy készülhetett, hogy az elmúlt hetek, hónapok, évek reformelképzeléseit beledobálták egy mixerbe, jól összerázták, aztán az egészet kiöntötték egy nagy asztalra, és nekiálltak válogatni. Van, amit már kiválogattak, mint a 13. havi izék meg a gázártámogatás eltörlését, némi adótoszogatást, de még most is válogatnak. Épp ezért most nem erről fogunk írni, az ördög úgyis a részletekben lakik. Drukkolunk, hogy az öszvér kormány - kipróbált menedzserek a pénzes, pártdelegáltak a kevésbé pénzes tárcáknál, plusz a biztonságos szex a parlamentben - bejöjjön. Hisz az elképzelés még egy hete is olyan életképesnek tűnt. Ezen a héten már nem annyira.

A miniszterelnök-jelölés folyamatára könnyű azt mondani, hogy a racionalitás teljes csődjével van dolgunk. Azonban az államnők és -férfiak által generált abszurditás légkörét kihasználva hadd ragadjam meg az alkalmat e processzus elemzésére, mégpedig a játékelmélet segítségével. Ennek a megközelítésnek persze vannak korlátai, hogy mást ne mondjak, azt feltételezi, hogy a résztvevők képesek átlátni a probléma szerkezetét.

Brüsszel legbejáratottabb közhelye, hogy az Európai Uniónak jót tesz egy kis válság: először összeesik, mert a soktagú, sokérdekű közösségnek nincsen erős központi irányítása, aztán, tanulva a krízisből, új intézményeket növeszt, hogy a legközelebbire már okosabban reagáljon. Így vezettek a hetvenes évek gazdasági válságai az egységes piachoz; a balkáni háborúk a közös kül- és biztonságpolitikához; a bővítés az alkotmányos szerződéshez. Maga az unió a világháború káoszából született. Minden válság új alkalom a fejlődésre.

Népszavazási szabályozásunk semmire se jó, hacsaknem arra, hogy időnként megmutassa, a parlamenti politikai elit mit gondol a t. választópolgárról. Így van ez most is, amikor Seres Mária az országgyűlési képviselők költségtérítésének számlához kötöttségét szeretné megszavaztatni - ha már a parlamenti képviselők képtelenek arra, hogy e lakosságirritáló gyakorlaton a törvényhozás szokott keretei között, jogállami módon változtassanak. Az aláírások - több mint 600 ezer - összegyűltek, a parlamentnek nincs más lehetősége, csak elrendelni a népszavazást.