Trócsányi László igazságügyi miniszter a Figyelő múlt csütörtöki számában írt a gyülekezési törvény reformjáról. A törvényt azért kell módosítani, mert az Alkotmánybíróság mulasztásos alkotmánysértést állapított meg, amiért nincs pontosan jogszabályban meghatározva, hogy mi a teendő, ha a tiltakozók gyülekezéshez való joga és a gyülekezés helyszínén lakók magánélethez való joga ütközik egymással. Az AB egy 2014-es beadvány alapján állapította meg az alkotmánysértést. A Koppány csoport egyik aktivistája azt sérelmezte akkori beadványában, hogy a rendőrség nem engedélyezte mások magánélethez való joga miatt egy tüntetés megtartását Orbán Viktor miniszterelnök háza előtt. A bíróság a rendőrség döntését később jóváhagyta.
| ||
Igaza van abban Trócsányi Lászlónak, hogy átalakult a tiltakozási kultúra 1989 óta, azonban részben követte a hatósági, bírósági gyakorlat, amelyek számára iránymutatóak a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága. Amit az igazságügyi miniszter is nevesít, az a tiltakozótáborok, a spontán tüntetések és a magánlakások előtt tartott tiltakozások megjelenése. A tiltakozótáborok már korábban is használt demonstrációs formák voltak, de az arab tavasz (Tahrir tér), az Occupy Wall Street mozgalom (Zucotti park), a spanyol M-15 vagy Indignados mozgalom (Puerta del Sol), a 2013-as török (Gezi park), majd a 2014-es ukrán események (Maidan tér) nyomán váltak széles körben elterjedtté a többhetes, hónapos tiltakozási táborok. Ezeknek a táboroknak a létrehozását, az infrastruktúra fenntartását a közösségi média is elősegíti, hiszen virtuálisan megkettőzi a tábort, megkönnyíti a szervezést, a kommunikációt. Magyarországon a 2006-os őszi radikális jobboldali tiltakozások után a Kossuth téren létrehozott tiltakozótábor a legismertebb. Ugyanezt a módszert használták azonban már a Zengő és legutóbb a Városliget védői is. A tiltakozótáborok mint demonstrációs formák tehát elterjedtek a nemzetközi tüntetési gyakorlatban. Jelenlétül arra utal, hogy valóban élveznek támogatást az állampolgárok jelentős csoportjától, éppen ezért szűken szabni a demonstrációra rendelkezésre álló időt nem a tüntetési kultúra követése, hanem az új tiltakozási formák ellehetetlenítése. Mindezzel együtt szükség van olyan szabályozásra, amely tudomásul veszi a tiltakozótábor mint műfaj jogosultságát, de figyelembe veszi a közterek más rendeltetését is, mint közparkok esetében a pihenés, illetve közutaknál a közlekedés.
A spontán tüntetések a 2000-es évek közepén terjedtek el, nem függetlenül az internet és a mobiltelefonok megjelenésétől. Több hazai és strasbourgi bírósági döntés után az AB 2008. május 27-én a gyülekezési jogról szóló 1989. évi III. törvényről hozott határozatot, amely szerint a gyülekezési jog kiterjed olyan békés rendezvényekre is, amelyeket a szervezőknek nem állt módjukban 72 órával korábban bejelenteni, valamint a nem szervezett, spontán tiltakozásokra is. A késedelmes bejelentés önmagában – amennyiben a tüntetésre okot adó esemény nem előre látható – nem ad okot a rendezvény betiltására. A spontán tüntetésekkel tehát már foglalkozott az AB, és megjelent a jogalkalmazói gyakorlatban is, amikor például nem oszlatták fel automatikusan az előre nem bejelentett 2012–2013-as hallgatói tüntetéseket. A rendőrségi, hatósági gyakorlattal kapcsolatban a legtöbb probléma nem a már megvalósuló tüntetés kezelésével lép fel a 2006-os visszaélések óta, hanem az engedélyezés ellentmondásaival. A rendőrség gyakran mondvacsinált okokra, így a közlekedés túlzó mértékű akadályozására hivatkozva nem engedélyezte tiltakozások megtartását, így még 2011-ben a Kína-ellenes, Tibet-párti tüntetések esetében, vagy amikor 2004. december 24-én kívántak tiltakozni az akkori miniszterelnök háza előtt. Máskor egyéb hatóságok, politikai szereplők is partnerek ebben, mint amikor a Fővárosi Önkormányzat 2006-ban traktorok behajtását tiltó táblákkal kívánta megakadályozni vidéki gazdák demonstrációit. A bejelentés részletesebb szabályozása tehát valóban indokolt, ami elejét is venné annak, hogy a rendőrség kerüljön politikai csatározások középpontjába.
| ||
Végül a magánélethez való jog és a gyülekezéshez való jog viszonyáról. A politikusok mint személyek és nem tisztségek viselői azért kerülnek a tiltakozások középpontjába, mert maga a közélet, a politika is perszonalizálódik. A politikus már nemcsak elsődleges funkciójában tűnik fel, hanem mint magánszemély vagy akár celeb is. A tiltakozás kultúrája követi ezt az általános politikai trendet. A magánélethez való jog és az emberi méltóság természetesen megilleti a politikust is, azonban a jogalkotói és jogalkalmazói gyakorlatnak is figyelembe kell vennie, hogy a gyülekezés, tehát a békés köztéri demonstráció akármennyire is megszokottabb lett az utóbbi 50 évben, még mindig jelzi egy-egy közéleti kérdés fontosságát a társadalom egy adott csoportja számára. Becsületsértésre hivatkozva korlátozni a politikusokat kifigurázó transzparensek, bábuk használatát, vagy a „lakók nyugalmára” utalva megakadályozni egy tüntetést, elsőre talán nem zavarja a „csendes többséget”, azonban némaságra kárhoztat egy elégedetlen csoportot. A gyülekezés, a tüntetés nem elsősorban a nyugalom megzavarásának eszköze, hanem a gyengék fegyvere.
