A hiány felmérése

  • 2016. július 25.

Snoblesse

Esterházy Péter-emlékülés a Gólyavárban.

Barátok, pályatársak, kollégák, rajongók, ösztönös és professzionális olvasók emlékeznek és emlékeztetnek Esterházy Péter felmérésben is felmérhetetlen örökségére. Valahogy így:

false

Fotó: Petőfi Irodalmi Múzeum

„A hiány, amely a magyar irodalmi és közéletet 2016. július 14-én, Esterházy Péter halálával érte, még alig felbecsülhető. Nem vállalkozunk arra, hogy tárgyszerűen közelítsünk hozzá – arra bőven lesz még idő, alkalom és lehetőség. Azonban a gyász első, személyes és megrázó tapasztalata után megpróbálunk elkezdeni egy olyan munkát – szövegmunkát, ő is így mondaná –, amely felméri azokat a területeket, azokat a képességeket és beszédmódokat, amelyekben Esterházy Péter otthonos és megkerülhetetlen volt, amelyekkel foglalkozott, amelyeket érintett vagy akár csak említett. A nyelv, amelyben mindenkinél jobban hitt, létrehozta saját formáit, és létrehozza az emlékezés és számvetés sajátos alakzatait is.” Résztvevők: Bazsányi Sándor, Borhy László, Kovács András Bálint, Kovács Géza, Körmendy Zsuzsanna, Kulcsár Szabó Ernő, Mártonffy Marcell, Michaletzky György, Radnóti Sándor, Radnóti Zsuzsa, Sipos Balázs, Szüts Miklós és Takács Zsuzsa.

Az esemény az ELTE Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet, az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet és a Magvető Kiadó közös szervezésében valósul meg.

Figyelmébe ajánljuk

Emlékfénybetörés

Reisz Gábor Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmjének nyitójelenetében a főszereplő azon gondolkodik, vajon feltűnne-e bárkinek is, ha egyszer csak összeesne és meghalna. Budapest különböző helyszíneire vizionálja a szituációt: kiterül a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, a Blahán, a villamoson, egy zebra közepén, az emberek pedig mennek tovább, mintha mi sem történt volna.

Bácsirománc

Mintha csak időgépben röppennénk vissza a 80-as, 90-es évekbe. Semleges, visszatérő díszletek, élesen bevilágított terek, minden epizód végén fontos leckéket tanuló, mégis ismerősen stagnáló figurák és élőben kacagó közönség.

Nők, tájban

Januško Klaudia (1998) csak tavaly végzett a Képzőművészeti Egyetem festőművész mesterszakán, mégis izmos bibliográfiával, számos egyéni kiállítással és külföldi ösztöndíjjal büszkélkedhet – köztük az éppen csak „csírázó” életmű és a mostani egyéni kiállítás szempontjából a legjelentősebbel, a 2024-es izlandival, ahol az „ökofeminizmus szempontjából vizsgálta a lokális éghajlatváltozás hatásának és az izlandi nők társadalmi helyzetének metszéspontjait”.