Skye & Ross from Morcheeba

  • 2016. július 22.

Snoblesse

Kapolcson a Morcheeba jelentős része.

Néhány éve, a Morcheeba budapesti tartózkodásakor megkörnyékeztük Ross Godfrey-t – beszélgetésünk során a triphop múltjától egészen Cormac McCarthy prózájáig jutottunk:

Ross Godfrey: Nem hiszem, hogy megismétlődhet az, ami a kilencvenes évek második felében volt, és revival biztos, hogy nem lesz. Nagyon jó időszak volt Angliában tíz évvel ezelőtt, elég sok jó zenekar és előadó jött ki akkor nagyon erős lemezekkel: Portishead, Tricky. A Massive Attacket nem sorolom közéjük, nem nagyon bírom őket. A zene az csak zene, egyszerűen a média ragasztotta rá ezekre a zenekarokra a triphop jelzőt.

false

Magyar Narancs: Igen, de kívülről tényleg úgy tűnt, mintha ez egy zenei mozgalom lett volna.

RG: Az lehet, de szerintem mindössze annyi történt, hogy volt néhány arc, aki ügyesen használta a modern zenei technológiákat és felszereléseket. Ezeknek a zenekaroknak csak egy közös nevezőjük volt: hogy mindannyian lassú vagy középtempós zenéket írtak. Szeretem a slowtempo zenéket, mert van bennük valami személyes; valami, ami a szívből jön. Nem is igazán szeretem a lendületesebb, gyorsabb stílusokat, a rock- és a punkzenét sem.

MN: Nem is hallgatsz nagyon más zenéket?

RG: Nincsen CD-lejátszóm, inkább bakeliten hallgatok lemezeket. Van ugyan egy iPodom, de soha nem használom, nem bírom elviselni, ha fülhallgatón keresztül lehet csak zenét hallgatni. Szeretem a zenét a maga természetességében megfogni. Van egy zenekar, mostanában csak őket hallgatom, az a nevük, hogy The Bright Black Morning Light, és szintén nagyon belassult zenét játszanak, de nem igazán hallgatok semmilyen modern zenét, inkább régieket: Elmore Jamest, Bob Dylant, aztán sok folk- és countryzenét. Mostanában az a helyzet, hogy a zenénél sokkal inspirálóbbak tudnak lenni a könyvek. Dennis Johnson Tree Of Smoke című művét olvasom most, a vietnami háborúban játszódik, nagyon komor és sötét tónusú világa van. Bírom Ken Kesey és Norman Mailer könyveit is, de a kedvenc modern íróm Cormac McCarthy. A Nem vénnek való vidék mellett a Blood Meridian is zseniális.

A teljes interjú itt olvasható, a majdnem teljes Morcheeba pedig Kapolcson látható.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.