Remek fellépők, erős nemzetközi felhozatal – a zenei magazin rendezvénye évről évre jobb.
Ajánlom
Magas színvonalú nemzetközi zenészkülönítmény, számos, önmagában is érdekes előadó szórakoztatja majd az idei Electronic Beats Festival közönségét. Ott lesz mindenekelőtt a tüneményes zenei fantáziával megáldott spanyol elektronikus zenei producer, lemezkészítő és dj John Talabot: a tavalyi év egyik legütősebb, legérdekesebb elektronikus zenei albumát készítette el – élve a house kínálta lehetőségekkel, és rendre túl is lépve annak amúgy sem oly szűkös határain. Élő fellépésein többnyire elkíséri alkotótársa, a nem kevésbé tehetséges Pional is – varázsos live actet várhatunk tőle, amelyben kevés dolog szabhat gátat a fantázia szárnyalásának.
Washed Out, azaz Ernest Greene lemezéről éppen pár hete írtunk – az amerikai elektronikus zenekészítő/dalszerző/énekes sajátos személyességgel tölti meg utánozhatatlan lebegős tónusú számait, szinte bukolikus hangulatban fogant dreampopszerzeményeit. A hűvös kezdetektől, a chillwave-ként definiált szobazenéléstől jutott el egy kifejezetten simogató, meleg hangzásig.
A francia Nôze duó két párizsi ördögfiókája (Ezechiel Pailhès és Nicolas Sfintescu) afféle alko-techno-popot játszik: most már négy albumot (mint például ezt) töltöttek meg néha kissé hibbant ötleteikkel – de igazán élő produkcióként lenyűgözőek. Rendes énekes, táncos elektrokabarét tolnak, amire egyszerűen nem lehet nyugton maradni. Kocsmazene, house és dadaista gesztusok szervesülnek össze, s az eredmény egy olyan műsor, ami szinte már sugallja: mindenkinek sürgősen be kell rúgnia (ebben alkalmanként a művészek járnak az élen).
Charli XCX, az est brit szereplője a női elektropop-előadók új hullámát képviseli: True Romance című bemutatkozó lemeze hatalmas siker, videoklipjeit zabálja a publikum, erőteljes popos ízekből építkező, kidolgozottan melodramatikus dalai pedig belopják magukat az ember fülébe.
Hazai részről egy kivételes ízlésű dj, Crimson fogja átfonni és keretbe foglalni a történéseket.
Fontos szerepet töltenek be a hazai közoktatásban a tanodák a hátrányos helyzetű gyerekek felzárkóztatásában, azonban jellemzően szűkös keretek között működnek. Az Európai Unió támogatja az intézményeket, ugyanakkor irreálisan nagy adminisztrációs terheket rak a szervezetekre.
Semjén Zsolt magából kikelve bizonygatta, hogy „soha, semmilyen bűnös viszonyhoz nem volt köze” . Pedig civileket és ellenzéki politikusokat, vékonyabb ténybeli alapon is összesározott már a fideszes médiagépezet.
A hely és az idő mindent meghatároz: Szilézia fővárosában járunk, 1936-ban; történetünk két héttel a berlini olimpia előtt indul és a megnyitó napjáig tart.
Kevés kellemetlenebb dolog létezik annál, mint amikor egy kapcsolatban a vágyottnál eggyel többen vannak – persze, a félrelépéseket, kettős életeket és házasságszédelgőket jól ismerjük, ha az elmúlt években feleannyi sorozat készült volna ezekből, akkor is kitehetnénk a „túltermelés” táblát.
Stephen King mindössze 19 éves volt, amikor 1967-ben papírra vetette A hosszú menetelést. A sorshúzásos alapon kiválogatott és a gazdagság és dicsőség ígéretével halálba hajszolt fiatalemberek története jól illeszkedett a vietnámi háború vetette hosszú árnyékhoz.
Egyszerre volt festő, díszlet- és jelmeztervező, költő és performer El Kazovszkij (1948–2008), a rendszerváltás előtti és utáni évtizedek kimagasló figuratív képzőművésze, akinek a hátrahagyott életműve nem süllyedt el, a „Kazo-kultusz” ma is él.
Ez a Shakespeare-monográfia olyan 400 oldalas szakmunka, amelyet regényként is lehet olvasni. Izgalmas cselekmény, szex, horror, szerzői kikacsintások, szövegelemzés, színház- és társadalomtörténeti kontextus, igen részletes (és szintén olvasmányos) jegyzetapparátussal.
Hadházy Ákos második videón is dokumentált parlamenti találkozása Orbán Viktorral pontosan úgy sikerült, mint az előző, mintha az a több mint két esztendő el sem illant volna, mintha még mindig 2023 júniusa lenne.
Semjén Zsolt a hírbe hozására a kormánypárti propaganda tipikusan aljas „érvkészletével” reagált: az „LMBTQ-lobbi” bosszújáról beszélt, magától értetődően egyenlőségjelet téve az LMBTQ-emberek és a pedofil bűnözők közé.
Charlie Kirk halála óta számos olyan írás született, amelyek a konzervatív megmondóembert a demokratikus vita gyakorlójaként festik le, aki mindig készen állt a párbeszédre, és nem volt kérdés, melytől megfutamodott volna. De ez nem igaz.
