Ivan & The Parazol

  • 2016. augusztus 3.

Snoblesse

Új érzelmi síkokra téved a retrónak látszó zenekar.
false

Lássuk csak, hogyan reagált az Ivan & The Parazol frontembere a Narancs újságírójának faggatózására:

Magyar Narancs: Elkészült a második lemezetek. Szerintetek miben lett más, mint a debüt?

Vitáris Iván: Hatalmas lépést tettünk előre. A Mode Bizarre sokkal érettebb, összetettebb és talán fogyaszthatóbb, slágeresebb is, mint az elődje. Megtartottuk azt a stílust, amit eddig is képviseltünk – a modern hatásokkal frissített, hatvanas-hetvenes évekbeli rockzenét –, de most új érzelmi síkokat is feltártunk a dalokban. Jó példa erre a Don’t Wanna Die.

MN: Az első lemezetek kifejezetten sikeres lett itthon. Nagy volt a nyomás, hogy felülmúljátok magatokat?

VI: Nekem a legnagyobb nyomást az anyukám jelenti. Mindig kérdezi, hogy „mikor jön az új Take My Hand”, majd meghallgatva a dalokat kijelenti: „ez se egy Take My Hand”. De mi közben folyamatosan fejlődünk, és szerintem az új lemez is előremutató lett. Ennek ellenére nehéz dolgunk van, mert erre a rockzenére sokan csak legyintenek, hogy nem egyedi. Szerintem ez egyáltalán nem igaz. Mi nem nyúlhatunk olyan hangszerekhez és hangzásokhoz, amik nem illenek bele abba, amit csinálunk. Tőlünk nem lehet elvárni azt, hogy ötévente megújuljunk, mint David Bowie. De ez hozzáállás kérdése is. Manapság meglátnak a színpadon egy aktívabban mozgó énekest, és rávágják, hogy „ez tiszta Mick Jagger”. Lehet, hogy Mozartot is dicsérték úgy, hogy „ez tiszta Bach”.

Lényeg a lényeg, ezen az estén az Ivan & The Parazol játszik a Szigeten.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.