Ha volt a magyar alvilágnak ikonikus esete, az Aranykéz utcai robbantás az volt 1998-ban. A magyar társadalomban ekkor tudatosult, hogy a háborús tudósítások romos képeiért már nem kell külföldre menni, van ilyen nálunk is.
És lehetett persze szörnyülködni a nehézfiúk disznóságán – de ha valaki elolvassa Dezső András Maffiózók mackónadrágban című könyvét, amely a ’70-es évektől mutatja be a magyar szervezett bűnözés eseménydús történetét, akkor hamar arra a következtetésre juthat, hogy a hírhedt robbantás valójában nem is különül el annyira a magyar hétköznapoktól, mint amennyire elsőre gondolnánk. Inkább a szerves része volt. Annak belátása, hogy a szervezett bűnözés milyen mélyen gyökerezik a hazai társadalom szokás-, tapasztalat- és tudásrendszerében, nos, az nem kevés gondolkodnivalóval szolgál a könyv befejezése után is.
| ||
A hazai alvilágnak ugyanis a ’70-es évek nyitottabb szocializmusa, az új gazdasági mechanizmus korszaka ágyazott meg, amely Magyarországot kicsit élhetőbbé, az általános vélekedés szerint a régió „legvidámabb barakkjává” tette. De volt mindennek nem várt hozadéka is, és ezt tudatosítja Dezső munkája.
A könyv erénye, hogy miközben alapvetően leíró, krónikás attitűddel közelít a hazai szervezett bűnözés elmúlt évtizedeihez, energiát fordít a társadalmi kontextus elmagyarázására, a bűncselekmények hátterének, az összefüggések kidomborítására is. Elvégre a nyitás, a második gazdaság kialakulása, a ma becsapóan nosztalgikus érzéseket keltő maszekolás és gebinezés olyan következményekkel járt Magyarországra nézve, amilyenekre akkor senki sem számíthatott.
„A trükkökkel, kerülő utakkal szerzett pénzt nyilvánvalóan nem tarthatták bankokban, ezért egy-egy jól menő magánzó otthonában idővel jókora készpénzmennyiség halmozódott fel, ami vonzó célponttá tette őket az alantas bűnözők körében.” A betörők rá is startoltak a fél- vagy teljesen illegális, otthon bújtatott vagyonokra, és a bűnözőknek nemcsak amiatt állt a zászló, hogy felfedeztek egy „új piaci rést”, de azért is, mert a meglopottak sokszor be sem jelentették a betörést – hiszen akkor számot kellett volna adniuk, honnan is kaparták össze ezeket az összeget.
A turizmus fellendülése a valutázást pörgette fel; de a csempészés, a nepperkedés a külföldi autókkal, a szerencsejáték, a prostitúció, a csencselés, az Ecseri mind ugyanannak a témának a különböző variációi: a második gazdaságban így-úgy pénzhez jutott kádári társadalom fogyasztói és szórakozási igényeinek kielégítése. A korabeli rendőrség alkalmatlanságát látva, a ’80-as végén járva már azon gondolkodom, hogy vajon az országnak van alvilága, vagy fordítva, az alvilágnak van országa? Ahogy egyre és egyre mentünk bele az egyes bűnügyi ágak sztorijaiba (a durvuló ’90-es években már ott az olajozás, a drog, a védelmi maffia kiépülése stb.), úgy bizonytalanodtam el abban, hogy erre egyértelmű válasz adható – legalábbis Magyarország esetében.
Az Index újságírójának könyve nem szociográfia vagy hosszú elemzésekkel átszőtt riportkönyv, hanem valami furcsa, eklektikus képződmény. És ez a problémája is. Ha egyetlen jelzővel kéne meghatároznom a négy évtizedet átívelő elbeszélés technikáját, akkor a „filmes” szót használnám: a nem túl hosszú fejezetek afféle regényes snittek egy-egy ismert vagy kevésbé ismert alvilági figura sztorijával. Olykor frappánsan előadva, néha durván túlírva. Egy leszámolás, egy akció, egy konfliktus vagy egy rövid, közegen belüli karrierportré. Kisbandi, Prisztás, Portik (de miért mindig Menyét?), Roháč, Vizoviczki, Tasnádi és még többtucatnyi kisebb-nagyobb fajsúlyú bűnöző. A könyv súlyos gondja pedig épp ebből a választott, regényesített narrációból fakad. Túl sok, egymással nem szervesen összefüggő szálon fut a történet, amit a kevésbé jelentős vagy alig ismert szereplők újbóli felbukkanása nemcsak levegőssé és töredezetté, de nehezen követhetővé is tesz.
Ami így a legvégére sem áll össze, a sok-sok snitt nem ad ki valami egységet. Húzni, esetleg elhagyni lehetett volna egyes szálakat (hol volt a szerkesztő?), de még inkább ezt a néha erőltetettnek tűnő, „regényes” stílt lehetett volna háttérbe szorítani, és talán egy fotókkal, illetve a szerteágazó történetet ábrákkal segítő riport/oknyomozó formát alkalmazni – meglehet, ez utóbbi választás az eladási mutatóknak tett volna be.
Ezzel együtt is figyelemre méltó, széles körben emészthető, számos remek részletet tartalmazó könyv mondja el a magyar alvilág elmúlt negyven évét. Már azt, amit el lehet mondani belőle. Oldottan, legjobb pillanataiban lebilincselő stílusban. Még nevetni is lehetne, ha nem lenne ez is annyira szomorú, mint az ország mélystruktúráival kapcsolatos megannyi téma. Hiszen, vallja be az utolsó fejezetben nagy becsülettel a titkosszolgálati ügyekben is igen jártas szerző, a magyar alvilág megannyi kérdésére és összefüggésére, számos merénylet, gyilkosság hátterére ma sem tudjuk a választ. Ez a homály pedig korántsem véletlen.
21. Század Kiadó, 2019, 415 oldal, 3690 Ft
(A cikk eredetileg De ki húzta meg a ravaszt? címmel jelent meg a Magyar Narancs 2019. június 6-i. számában.)
