A mackógatyás bűnözők tündöklése és bukása

  • Nagy Gergely Miklós
  • 2019. június 28.

Sorköz

Az utóbbi hónapok egyik hazai könyvsikere a Maffiózók mackónadrágban című riportkönyv volt. Kritikánkból kiderül az is, miben hiánypótló ez az eklektikus munka.

Ha volt a magyar alvilágnak ikonikus esete, az Aranykéz utcai robbantás az volt 1998-ban. A magyar társadalomban ekkor tudatosult, hogy a háborús tudósítások romos képeiért már nem kell külföldre menni, van ilyen nálunk is.

És lehetett persze szörnyülködni a nehézfiúk disznóságán – de ha valaki elolvassa Dezső András Maffiózók mackónadrágban című könyvét, amely a ’70-es évektől mutatja be a magyar szervezett bűnözés eseménydús történetét, akkor hamar arra a következtetésre juthat, hogy a hírhedt robbantás valójában nem is különül el annyira a magyar hétköznapoktól, mint amennyire elsőre gondolnánk. Inkább a szerves része volt. Annak belátása, hogy a szervezett bűnözés milyen mélyen gyökerezik a hazai társadalom szokás-, tapasztalat- és tudásrendszerében, nos, az nem kevés gondolkodnivalóval szolgál a könyv befejezése után is.

false

A hazai alvilágnak ugyanis a ’70-es évek nyitottabb szocializmusa, az új gazdasági mechanizmus korszaka ágyazott meg, amely Magyarországot kicsit élhetőbbé, az általános vélekedés szerint a régió „legvidámabb barakkjává” tette. De volt mindennek nem várt hozadéka is, és ezt tudatosítja Dezső munkája.

A könyv erénye, hogy miközben alapvetően leíró, krónikás attitűddel közelít a hazai szervezett bűnözés elmúlt évtizedeihez, energiát fordít a társadalmi kontextus elmagyarázására, a bűncselekmények hátterének, az összefüggések kidomborítására is. Elvégre a nyitás, a második gazdaság kialakulása, a ma becsapóan nosztalgikus érzéseket keltő maszekolás és gebinezés olyan következményekkel járt Magyarországra nézve, amilyenekre akkor senki sem számíthatott.

„A trükkökkel, kerülő utakkal szerzett pénzt nyilvánvalóan nem tarthatták bankokban, ezért egy-egy jól menő magánzó otthonában idővel jókora készpénzmennyiség halmozódott fel, ami vonzó célponttá tette őket az alantas bűnözők körében.” A betörők rá is startoltak a fél- vagy teljesen illegális, otthon bújtatott vagyonokra, és a bűnözőknek nemcsak amiatt állt a zászló, hogy felfedeztek egy „új piaci rést”, de azért is, mert a meglopottak sokszor be sem jelentették a betörést – hiszen akkor számot kellett volna adniuk, honnan is kaparták össze ezeket az összeget.

A turizmus fellendülése a valutázást pörgette fel; de a csempészés, a nepperkedés a külföldi autókkal, a szerencsejáték, a prostitúció, a csencselés, az Ecseri mind ugyanannak a témának a különböző variációi: a második gazdaságban így-úgy pénzhez jutott kádári társadalom fogyasztói és szórakozási igényeinek kielégítése. A korabeli rendőrség alkalmatlanságát látva, a ’80-as végén járva már azon gondolkodom, hogy vajon az országnak van alvilága, vagy fordítva, az alvilágnak van országa? Ahogy egyre és egyre mentünk bele az egyes bűnügyi ágak sztorijaiba (a durvuló ’90-es években már ott az olajozás, a drog, a védelmi maffia kiépülése stb.), úgy bizonytalanodtam el abban, hogy erre egyértelmű válasz adható – legalábbis Magyarország esetében.

Az Index újságírójának könyve nem szociográfia vagy hosszú elemzésekkel átszőtt riportkönyv, hanem valami furcsa, eklektikus képződmény. És ez a problémája is. Ha egyetlen jelzővel kéne meghatároznom a négy évtizedet átívelő elbeszélés technikáját, akkor a „filmes” szót használnám: a nem túl hosszú fejezetek afféle regényes snittek egy-egy ismert vagy kevésbé ismert alvilági figura sztorijával. Olykor frappánsan előadva, néha durván túl­írva. Egy leszámolás, egy akció, egy konfliktus vagy egy rövid, közegen belüli karrierportré. Kisbandi, Prisztás, Portik (de miért mindig Menyét?), Roháč, Vizoviczki, Tasnádi és még többtucatnyi kisebb-nagyobb fajsúlyú bűnöző. A könyv súlyos gondja pedig épp ebből a választott, regényesített narrációból fakad. Túl sok, egymással nem szervesen összefüggő szálon fut a történet, amit a kevésbé jelentős vagy alig ismert szereplők újbóli felbukkanása nemcsak levegőssé és töredezetté, de nehezen követhetővé is tesz.

Ami így a legvégére sem áll össze, a sok-sok snitt nem ad ki valami egységet. Húzni, esetleg elhagyni lehetett volna egyes szálakat (hol volt a szerkesztő?), de még inkább ezt a néha erőltetettnek tűnő, „regényes” stílt lehetett volna háttérbe szorítani, és talán egy fotókkal, illetve a szerteágazó történetet ábrákkal segítő riport/oknyomozó formát alkalmazni – meglehet, ez utóbbi választás az eladási mutatóknak tett volna be.

Ezzel együtt is figyelemre méltó, széles körben emészthető, számos remek részletet tartalmazó könyv mondja el a magyar alvilág elmúlt negyven évét. Már azt, amit el lehet mondani belőle. Oldottan, legjobb pillanataiban lebilincselő stílusban. Még nevetni is lehetne, ha nem lenne ez is annyira szomorú, mint az ország mélystruktúráival kapcsolatos megannyi téma. Hiszen, vallja be az utolsó fejezetben nagy becsülettel a titkosszolgálati ügyekben is igen jártas szerző, a magyar alvilág megannyi kérdésére és összefüggésére, számos merénylet, gyilkosság hátterére ma sem tudjuk a választ. Ez a homály pedig korántsem véletlen.

21. Század Kiadó, 2019, 415 oldal, 3690 Ft

(A cikk eredetileg De ki húzta meg a ravaszt? címmel jelent meg a Magyar Narancs 2019. június 6-i. számában.)

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.