Magyar Narancs: Híres vagy arról, hogy nem olvasol kritikát. Miért nem?
Kovalik Balázs: A bemutatót követő előadások alatt emocionálisan még olyan felizzott állapotban vagyok, hogy akár pozitív, akár negatív kritikát olvasnék, nem tudnék vele mit kezdeni. Egyébként meg nem igaz, hogy nem olvasok kritikát. A dramaturgjaim elolvassák a kritikákat, és az előadás után nagyjából egy hónappal összefoglalják nekem, milyen volt az adott darab visszhangja pró és kontra.
MN: Azért ez mégsem ugyanaz. A kritika is lehet alkotás, amit ezzel a gesztussal mégiscsak lenézel.
KB: Egyáltalán nem nézem le. Nagyon tisztelem a kritikát, sőt művészetnek, írói teljesítménynek tartom. Csak azt mondom, hogy a premier lázában nem hat rám jól. Mindenképpen felzaklat, és ettől abban az időszakban meg akarom védeni magam. Ugyanezért nincs okostelefonom sem, mert nem akarok a próbák szünetében e-maileket olvasni, amelyek esetleg kizökkentenek. Régen akkor bontottál föl egy levelet, amikor akartad. Most meg ezerrel ömlik rád minden infó, és állandóan készenlétben kell lenned. Engem ez frusztrál, nem tudok így koncentráltan dolgozni.
| ||
MN: Most az Örkényben prózai darabot rendezel, ráadásul a saját ötletedből. Skatulyának érzed, hogy alapvetően operarendezőnek vagy elkönyvelve?
KB: Persze hogy skatulyának érzem. De hát ez mindenkivel így van, és külföldön sincs másképp. Egyszerűen rendezőnek tartom magam, színházat csinálok, legyen az zenés vagy prózai.
MN: De azért a kettőnek más a ritmusa, tempója, klímája. Nyilván nagy különbség operát vagy prózai darabot rendezni.
KB: Nagy különbség van a motorozás és az autóvezetés között is, mégis van, aki mindkettőt gyakorolja. Valóban sok különbség van a két műfaj között, másképp kell felkészülni rájuk, mindkettő másképp épül föl. Az tény, hogy az érdeklődésem inkább az opera irányába sodort. Mindig nagyon izgatott, mi húzódik meg a zenei szövet és a szöveg szövete között.
MN: A Lót – Szodomában kövérebb a fű szövegének megírására te magad kérted föl Térey Jánost. Hogy képzeljük el a darab születésének körülményeit?
KB: Anno itt az Örkényben rendeztem a Puskin-féle Borisz Godunovot, illetve az Odüsszeusz tourst, és Mácsai Pál igazgató azóta is gyakran mondogatta, ha újabb ötlet eszembe jut, beszéljünk. De hosszú időn keresztül nem jutott eszembe semmi. Arra nem vágytam, hogy megrendezzek egy ezredik Cseresznyéskertet vagy Ibsen Nóráját. Aztán amikor a müncheni Alte Pinakothekben nézegettem Jan Brueghel Lót és lányai című képét, elkezdett foglalkoztatni a történet. Nem is emlékeztem jól a történetre, az én fejemben úgy volt, hogy nemcsak Lót felesége, de a lányai is sóbálvánnyá váltak. Aztán újra elolvastam a bibliai sztorit, és elkezdett körvonalazódni bennem egy lehetséges előadás.
MN: Teljesen érthetetlen történet. Mit láttál meg benne, ami bármilyen szinten aktuális lehet, ami itt és most bennünket érdekelhet?
KB: Nagyon erős mondatok vannak a szövegben: Lót, aki idegen Szodomában. Lót, aki megpróbál istenes maradni Szodomában, de részben maga is szodomaivá vált. Szodoma a bűn, a korrupció, a szexuális tobzódás, a moral insanity városa. Nem annyira a szodómián van a hangsúly, hanem az emberi értékek teljes felbomlásán. Az idegengyűlöleten. Mit keres itt a két angyal, és különben is, Lót, te magad mit keresel itt? Aztán ott van az a teljesen zavarodott helyzet, hogy a vendégjog annyira szent, hogy Lót a saját lányait ajánlja fel a vendégek (angyalok) kiadatását kérő tömegnek.
MN: Térey szövege végleges volt?
KB: Úgy képzeltük, majd dolgozunk rajta, elmondom, mi hiányzik, ő hozzátesz, elvesz, gyúrtuk, faragtuk volna még. De ez a munka sajnos már nélküle zajlott.
MN: Téreyvel barátok voltatok?
KB: Szakmai barátságnak nevezném. Nem az a típusú barátság volt, amikor a két család együtt megy síelni.
MN: Amikor előálltál ezzel a Lót-sztorival, Téreynek rögtön bejött, vagy rá kellett beszélni?
KB: Végighallgatta, hogy nekem mit jelent ez a történet, azt mondta, meg kell találnia, neki mi köze ehhez a sztorihoz.
MN: A sajtóanyagban azt mondod, „nem szakadt meg köztünk a beszélgetés, soraiból válaszol, ha kérdésünk van”. Ez olyan ezoterikusan hangzik.
KB: Ha olvasod ezeket a sorokat, úgy érzed, ő beszél. Felismerhetően Térey-szöveg.
| ||
MN: Miért pont őt választottad a darab megírására?
KB: Vele dolgoztam anno itt a Borisz Godunovban, egyébként az volt Térey első színházi munkája, nekem Magyarországon az első prózai rendezésem. Az egy nagy találkozás volt, további munkákba is bevontam őt. Egyszer csináltunk egy dalcikluskoncertet, amely az ő verseire épült. Fiatal zeneszerzőket kértünk fel, komponáljanak dalokat az ő verseire, melyek akkor jelentek meg az Ultra című kötetben. Nyilván mást is felkérhettem volna, de túl a szakmai barátságon Jánosnak erős formai kötődése volt a klasszikus versformákhoz, amit ő hihetetlen frissességgel tudott megtölteni, képes volt bennük aktuális nyelven megszólalni.
MN: Halálával sajnálatosan korán lezárult Térey életműve. Hol látod a helyét a magyar irodalomban?
KB: Az nem kérdés, hogy nagyon fontos költő, akit a magyar irodalom elveszített. A jelentőségét én nem határozhatom meg, az őáltala meghatározódott. Nekem legfeljebb szubjektív véleményem lehet arról, hol a helye, milyen „magasra” teszem a polcomon a könyveit. Számomra a Paulus az egyik legfontosabb műve, rendkívül felkavart, amikor olvastam.
MN: Katarzis lesz a Lót?
KB: Eredményhirdetés nem lesz, de reményeim szerint megmutatja a pusztulást, amit ebben a fura helyzetben, ebben a két szék között a pad alá eső figurában megtapasztalhatunk. Lót morális szétesése abból fakad, hogy hol az egyik, hol a másik oldalnak akar megfelelni. Mivel ez lehetetlen, az ellentmondások között a saját maga által kreált helyzet áldozatává válik. Ennyi. Ahogy a Bibliában, egyszer csak befejeződik a történet, és soha többet nem beszélünk Lótról.
MN: Pontosan mi is a két oldal?
KB: Lót egy gazdag üzletember Szodomában. A bűn városában élve próbál üzletelni a várossal, benne van a bizniszben. A másik oldalon meg ragaszkodik bizonyos isteni törvényekhez, emberbaráti szeretethez, és ez a kettő egymásnak feszül. Amikor az ember találkozik az angyallal, szembesül saját magával, ki vagyok, mit csinálok.
MN: Van ebben bármi utalás a jelen Magyarországára?
KB: Hát, hiszen egy Budapesten élt író szövegét olvassuk, aki itt élt, itt kereste a saját helyét is.
MN: Térey ebben az utolsó darabjában rendszerkritikát, pontosabban diktatúrakritikát fogalmazott meg?
KB: Nem, ez nem rendszer-, hanem magatartás-kritikáról szól. A rendszertől függetlenül látjuk azt az alapvető pszichológiai felmorzsolódást, amit a politológusok, filozófusok megfogalmaznak.
| ||
MN: Mire gondolsz?
KB: Arra, hogy a demokrácia alapvetően rendkívül fontos emberi találmány, miközben pontosan tudjuk, az ember természetével köszönőviszonyban sincs. A természet (állatok, növények), ahova az ember biológiailag tartozik, nem demokratikusan gondolkodik. Hanem úgy, hogy éhes vagyok, ennem kell, elveszem. Nem érdekel a másik éhes oroszlán. Ezzel szemben a demokrácia a másik ember elfogadásának és tiszteletben tartásának a története.
MN: Mi most itt Magyarországon nagyon antidemokratikus időszakot élünk.
KB: Úgy tűnik.
MN: Te Németországban élve érzed ennek a rendszernek a nyomását?
KB: Hogyne érezném. Ez a hazám, itt él a családom, itt vannak a gyökereim. Ezeken az utcákon nőttem fel. Ugyanakkor azt is látom, hogy Németországban is megvannak ezek a feszültségek. Mindig az a kérdés, miben gyökerezik egy nép kultúrája, milyen tapasztalatai vannak. Németországot a II. világháború után hatalmas bevándorló török vendégmunkásréteg építette újjá. Más az ottaniak viszonya a bevándorlókhoz, mint Magyarországnak. Nem igazán szerencsés az összehasonlítás, a „bezzeg ott, itt meg miért nem”. Itt más típusú demokratikus válaszokat kellene keresni. Az a kérdés, hogy diktátum van vagy keresés.
MN: Egyértelműen diktátumban élünk.
KB: Amit végső soron, hangozzék bármilyen cinikusan, a többség termelt ki magának. És amit az ellenzék gyengesége éppúgy megerősít.
MN: Van az a pont, amikor a politika olyan szinten sarokba szorít, hogy direktben politizálsz?
KB: Van. De csak akkor megyek tüntetni, ha konkrétan nem értek valamivel egyet, és sohasem ideológiák mentén.
| ||
MN: Lehet a színházzal hatni a valóságunkra?
KB: Muszáj. Nem véletlen, hogy a színház mindig problémás minden hatalom számára. Mert a színház kommunikációra, empátiára nevel. Hogy figyeljek arra, aki nekem valamit mond. Be kell fognom a számat, amíg a másik a színpadon hozzám beszél, ha meg akarom érteni.
MN: A magyar társadalom olyan megosztott, hogy mindenki elmegy a maga jobb- vagy baloldali színházába, ott megkapja a politikai beállítódásának megfelelő megerősítést. Hol lesz ebből egymásra figyelés, demokratikus párbeszéd, igazi társadalmi változás?
KB: Ott, ahol a színház ezt taníthatja. Nem lehet azonban mindent a színházaktól elvárni, hiszen azokat a társadalomnak csak egy vékony rétege látogatja, ráadásul többnyire olyanok, akik eleve alternatívát keresnek a tömegkultúrával szemben. Az aktuális színházi formanyelv, témaválasztás azt tükrözi vissza, hogy ennek a színházba járó rétegnek mire van igénye. A felelősségteljes színház annyit tehet, hogy igényesen és magas szinten fogalmazza meg állásfoglalását. Ha ez tömegek érdeklődését kelti fel, akkor egyre nagyobb igény lesz rá, ha nem kelti fel, akkor csak pár százan mennek el esténként.
Persze ahogy a politika, úgy a színház is manipulálhat. Műsorpolitikával, vattázással, gatyaletolással. Az a kérdés, hogy akiket bosszant, ha átverik, ha nem azt kapják, amit szeretnének, avagy rühellik, ha a hatalom mondja meg, mit kell gondolniuk nemzetről, családról, kultúráról stb., azok milyen erősek, és mennyire tudnak a sarkukra állni. Most úgy tűnik, Magyarországon nagyon aktív az a társadalmi réteg, amelyik a konzervatív irányt preferálja. Az önkormányzati választások viszont azt mutatják, azért a másik oldal sem tehetetlen. Azt, hogy éppen ki van szívóágon, nem a színház határozza meg. A magam részéről sajnálom, hogy jelenleg a világra nyitott, szabadságra vágyó, demokratikusan gondolkodó emberek vannak kisebbségben.
(Interjúnk a Magyar Narancs hetilap 2019. december 5-i számában jelent meg, most újraközöljük online. A darab bemutatója pénteken, december 20-án lesz az Örkény István Színházban.)
