A tárgyaláson kiderült, hogy többen szadista hóhérok

  • L.T.
  • 2020. január 16.

Sorköz

Regényt írtak a történelem egyik legborzalmasabb bírósági tárgyalásáról.

Annette Hess A Német Ház című könyvének főszereplője, Eva fiatal nő, aki kiválóan beszél lengyelül, ezért különleges munkával bízzák meg: tolmácsoljon egy bírósági tárgyaláson. Csakhogy ebben a perben nem átlagos bűnesetet tárgyalnak, hanem az emberiség történetének egyik legnagyobb tömeggyilkosságát; a vádlottak padján Auschwitzban dolgozó nácik ülnek. Olyanok, akik nem voltak vezető beosztásban, de élet-halál urai voltak. 1963-at írunk, a helyszín Frankfurt, de Evának a megbizatása előtt, nem volt tudomása sem a megsemmisítő táborról, sem úgy általában a nácik rémtetteiről.

false

Noha ma is vannak olyanok, akik tagadják Auschwitz borzalmait, a német lány „nemtudására” elsőre azt gondolnánk, hogy ilyen csak a szerző fantáziájában lehet, de a korabeli újságcikkek tükrében egyáltalán nem tűnik túlzásnak ez az állítás. Igaz, hogy negyvenes évek végéig napirenden volt a háborús bűnök feltárása, a háborús bűnösök felelősségrevonása – 1947-ben Krakkóban volt egy Auschwitz-per is –, de az új német hatóságok nem nagyon strapálták magukat. A két évig tartó frankfurti per azért is volt egyedülálló, mert olyan letartóztatott németekre összpontosult a figyelem, akik a háború óta eltelt 13 évben mintapolgárokká váltak, és minden igyekezetükkel azon voltak, hogy fátylat borítsanak a múltra, és a lelkiismeretük is tiszta maradjon az „Én csak parancsot teljesítettem” jegyében.  De a tárgyaláson többekről kiderült, hogy szadista hóhér – miután szembesítették áldozataikkal. Frankfurtban ugyanis a koncentrációs táborok túlélői majd’ 400-an tanúként jelentek meg a bíróság előtt – 19 országból érkeztek. A német bírósági perek történetében először a tanúk és a vádlottak vallomását is hangszalagra rögzítették, amit azóta az UNESCO őriz mint a világörökség részét.

A perrel Németország azt kívánta demonstrálni a nagyvilágnak, hogy hajlandó változtatni az addigi gyakorlaton, és szembenéz bűneivel.  Ahogy egy korábbi, Németország háborús emlékezetéről szóló írásunkban, Kovács András kifejtette: „A 60-as évek elejéig a németeket inkább a háborús megpróbáltatásokra hivatkozó önsajnálat, mintsem az önvizsgálat jellemezte. A szembenézést a múlttal az NDK egyszerűen oldotta meg: önmagát a német antifasizmus örökösének nyilvánítva a kérdést rendeletileg kisöpörte a nyilvánosságból. Az ország nyugati tartományaiban – az NSZK-ban – a kormánypolitika egyensúlyozni próbált a szövetségesek elvárásai és a merev elutasítás között, amivel a társadalom a közelmúlt bűntetteivel való szembesítés kezdeti kísérleteit fogadta. A németek nagy többsége egyszerűen a megszállók bosszújának és a kollektív bűnösség kinyilvánításának tekintette a háború utáni, a szövetségesek által levezényelt pereket és különösen az igazolóbizottságok előtt folyó »nácitlanítást«, így a bizottságok előtt mindenki készséggel tanúsította szomszédairól és ismerőseiről, hogy nem voltak nácik. Az eljárást joggal nevezte náci-szimpatizánsokat gyártó üzemnek egy német történész”.

Frankfurtban meglehetősen enyhe ítéletek születtek, mi több, a közelmúltban kiderült a bíróról, Hans Hofmeyerről, hogy a hitlerizmus idején nők ezreit kényszerítette sterilizációra, továbbá mintegy 4000 beteg és fogyatékos embert, epilepsziásokat, vakokat, süketeket ítélt halálra, e két éves maratoni per indította el azt a folyamatot, amelynek nyomán németek szembenéztek a múltjukkal.

De ehhez az is kellett, hogy az 1960-70-es fiatalsága – épp a tárgyalások nyomán tudomást szerezve a történtekről – érdeklődni kezdjen a gyakran súlyos titkokat rejtő családi múlt iránt. Ahogy A Német Ház című könyv főszereplője is.

A könyvet Libri adta ki tavaly ősszel, Farkas Tünde fordításában.

Borítókép: Részlet az Auschwitz-perről tudósító német filmhíradóból

Neked ajánljuk