Eszerint a háborút követő két évtizedes hallgatás után a 68-as lázadók rákényszerítették szüleik generációját, hogy tartson önvizsgálatot, vállalja saját történetét, a náci múltat és a zsidókon elkövetett tömeggyilkosságért való személyes és kollektív felelősséget. Ennek köszönhető, hogy a mai (legalábbis a volt nyugat)német nemzedékek mára immúnissá váltak a nácizmus, a rasszizmus és az antiszemitizmus valamennyi vírusával szemben. Nos, kétségtelen, a német társadalmat minden hányatott történelmű európai országnál jobban átalakították a történelmi múlttal - a nemzetiszocializmussal, majd 1990 után a kommunizmussal - való szembesülés és szembesítés tapasztalatai. Talán éppen ez az oka annak, hogy a mai Szövetségi Köztársaságban sokkal több szkepszis él a folyamat sikerét illetően, mint máshol.
A hallgatás évei
A 60-as évek elejéig a németeket inkább a háborús megpróbáltatásokra hivatkozó önsajnálat, mintsem az önvizsgálat jellemezte. A szembenézést a múlttal az NDK egyszerűen oldotta meg: önmagát a német antifasizmus örökösének nyilvánítva a kérdést rendeletileg kisöpörte a nyilvánosságból. Az ország nyugati tartományaiban - az NSZK-ban - a kormánypolitika egyensúlyozni próbált a szövetségesek elvárásai és a merev elutasítás között, amivel a társadalom a közelmúlt bűntetteivel való szembesítés kezdeti kísérleteit fogadta. A németek nagy többsége egyszerűen a megszállók bosszújának és a kollektív bűnösség kinyilvánításának tekintette a háború utáni, a szövetségesek által levezényelt pereket és különösen az igazolóbizottságok előtt folyó "nácitlanítást", így a bizottságok előtt mindenki készséggel tanúsította szomszédairól és ismerőseiről, hogy nem voltak nácik. Az eljárást joggal nevezte náci-szimpatizánsokat gyártó üzemnek egy német történész.
Ezután következtek a "hideg amnesztia" évei: 1949 után csak a legbrutálisabb bűntények elkövetői kerültek bíróság elé, de ők is enyhe büntetésekkel úszták meg a felelősségre vonást. A hidegháború kitörése után a szövetséges elvárásoktól megszabadult nyugatnémet politika a "nácitlanítást" gyakorlatilag föladta, és az integrációra tért át: ettől fogva az ország újjáépítésében való részvételi szándék a náci múlt morális kompenzációjának minősült. A korábban elítéltek többsége amnesztiában részesült. Új törvények és rendeletek sora tette lehetővé az egykori náci párttagok és tisztségviselők, katona- és rendőrtisztek visszatérését az állami szolgálatba, az igazságszolgáltatásba és a politikába. A háború utáni - 1953-ban választott - második Bundestag 487 képviselője közül 129-en voltak korábban a náci párt tagjai. Adenauer szövetségi kancellár, aki Németország nyugati integrációjának eltökélt híve volt, a volt nácik integrációjának politikáját a nyugati szövetségeseknek tett gesztusokkal próbálta ellensúlyozni: 1952-ben betiltották és feloszlatták a nemzetiszocialista utódpártként fungáló szervezetet (Die Sozialistische Reichspartei Deutschlands) és paramilitáris rendfenntartó gárdáját, a Reichsfrontot, majd 1956-ban - miután már 1951-től tárgyalásokat folytattak Izraellel az egykori üldözöttek kárpótlásáról - elfogadták az első jóvátételi törvényeket.
A Szövetségi Köztársaság első másfél évtizedében a német társadalom elért a jóléti társadalom küszöbére. A gazdasági csoda kora egyben a kollektív hallgatás kora volt: hallgatólagos egyetértés alakult ki arról, hogy ami korábban történt, az töröltessék az egyéni és családi emlékezetből. A győzelem az 1954-es foci-világbajnokságon felszabadította az érzést: "Wir sind wieder wer" ("újra vagyunk valakik") - és ezzel nem fért össze, hogy sokat firtassák azok múltját, akik mindezt a romokból létrehozták. A politikai gesztusokban megjelenő hivatalos emlékezet és a személyes emlékezet között áthidalhatatlan szakadék nyílott: az előbbi csak külső elvárások szerint felhúzott homlokzatnak, a Wirtschaftswunder-világ békéjéért fizetett árnak tűnt. Kialakult az a kettősség, ami a kérdés ismert kutatója, Aleida Assmann szerint mindmáig magyarázza a német történelmi emlékezet konfliktusait: amiről egy egész generáció nem vesz tudomást, mert nem akar tudomást venni, később sem válhat a személyes emlékezés tárgyává. Ebbe a falba ütközött bele a 68-as generáció.
Tőke és fasizmus jegyesek
Elterjedt közhely, hogy a múltról való kollektív hallgatás falát a radikális 68-as generáció törte át. Az igazság inkább az, hogy csak szerette volna. Ugyanis kérdéseikre, hogy hol voltak, mit csináltak szüleik, szomszédaik és tanáraik "azokban" az években, sem a családi asztalnál, sem az iskolában nem kaptak választ. Vagy fel se merték tenni őket. 1997-ben Christa Nickels, a Zöldek parlamenti képviselője, visszaemlékezve a vitára, ami azért tört ki, mert a megbékélés jegyében Helmuth Kohl kancellár és Ronald Reagan amerikai elnök egy olyan katonatemetőt látogatott meg, ahol SS-katonákat is eltemettek, a következőket mondta: "Akkor tűnt fel nekem először, hogy apám az egyetlen fényképen, ami azokból az időkből megmaradt, fekete egyenruhát visel, amin halálfejek vannak. Akkor már a Zöldek képviselője voltam a Bundestagban, és nem mertem kérdéseket feltenni apámnak, mert elviselhetetlenül nehéz lett volna." Nickels nem egyedül küzdött ezzel az érzéssel. A 68-as radikálisok nagy része hamar visszariadt attól, hogy kínos kérdésekkel bolygassák a családi emlékezetet, hogy felszakítsák a fasizmusért, a háborúért és a tömeggyilkosságokért való német felelősség kérdését borító csönd burkát. Ehelyett abba a - már évtizedekkel korábban a Komintern által is propagált - vulgármarxista elméletbe menekültek, miszerint a fasizmus és annak minden szörnyűsége a kapitalizmus szükségszerű következménye, a "kolonializmus rémtetteit", az "amerikai tömeggyilkosságokat" Vietnamban lényegében semmi nem különbözteti meg attól, ami Auschwitzban történt. A felelősség nem a németeké vagy az amerikaiaké, hanem a kapitalistáké. Ezt a legbrutálisabban Ulrike Meinhoff, a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) nevű baloldali terrorszervezet teoretikusa juttatta kifejezésre: "Az antiszemitizmus lényegét tekintve antikapitalista volt. (...) A német népet csak akkor tudjuk forradalmi harcunk mellé állítani, ha felmentjük a fasizmus vádja alól - hiszen a köznapi emberek valóban nem tudták, mi folyt a koncentrációs táborokban." A német felelősséggel való szembenézés hárítása gerjesztette belső feszültség csapódott ki aztán a német diákmozgalmakban már akkor megjelenő - sokszor baloldali bűntudat-kompenzáló antiszemitizmusnak nevezett - Izrael-ellenességben. A hatnapos háború utáni, kezdetben még Izrael-barát baloldali megnyilatkozásokat meglepő gyorsasággal szorították ki a marxista-antikolonialista retorikába csomagolt Izrael-ellenes szólamok. Ezekben Izrael az "amerikai imperializmus és a zsidó tőkések" által létrehozott gyarmatosító hatalomként, Palesztina második Vietnamként jelent meg - mintha a zsidó állam létrejöttéhez semmi köze sem lett volna annak, ami 1945-ig a németek által megszállt Európában történt. 1969. november 9-én, a Kristályéjszaka 31. évfordulóján rendezett megemlékezés estéjén baloldali "városi gerillák" egy - szerencsére befulladt - gyújtóbombát helyeztek el a berlini zsidó hitközség központjában. A diákmozgalom militánsai Németország-szerte erőszakos eszközökkel akadályozták meg azokat az egyetemi vitákat, amelyekre a szervezők izraeli diplomatákat is meghívtak. Egy ilyen esemény után írta az újbaloldallal kezdetben rokonszenvező filozófus, a frankfurti iskola nagy alakja, Theodor W. Adorno Amerikában élő kollégájának és régi barátjának, Herbert Marcuse-nak, akit amúgy a diákmozgalmak egyik prófétájának tekintettek: "Csak egyszer kellene azok mániákusan meredt szemébe nézned, akik miközben épp ránk hivatkoznak, ellenünk fordítják minden dühüket."
Akták tanúsága
Miközben a radikális diákmozgalmárok a palesztin forradalomért lelkesedtek, a háttérben lassan elindult a múlt feldolgozása Németországban. De emögött nem a hatvannyolcasok álltak, hanem a "negyvenötösök", az 1925 és 1933 körül születettek korosztálya, akiket a tizenévesként besorozott légvédelmi kisegítők (Flakhelfer) generációjának is neveznek - Helmuth Kohl és Otto von Lambsdorff, Ralph Dahrendorf és Jürgen Habermas, Martin Broszat és Hans-Ulrich Wehler nemzedéke. 'k vették be magukat az archívumokba, szedték elő a náci bűnökről tanúskodó aktákat, és ők indították meg a német politikában, jogszolgáltatásban, akadémiai életben és a média világában a náci múlt feldolgozását. A jeruzsálemi Eichmann-pert (1961) követően Nyugat-Németországban is új eljárások indultak a náci tettesek ellen. 1964-ben került sor a híres Auschwitz-perre Frankfurtban, és 1968-ban már 2037 vizsgálatot indítottak nemzetiszocialista bűntettek miatt. 1969-ben tíz évvel meghosszabbították a gyilkosság bűntettének elévülési idejét, ami lehetővé tette a náci elkövetők elleni eljárások folytatását. A 60-as évek elejétől kezdve jelennek meg az első komoly forráskiadványok és történelmi munkák a nemzetiszocialista korszakról. 1970-ben bejárja a világsajtót a kép, melyen a szövetségi kancellár, Willy Brandt térdet hajt a varsói gettófelkelés emlékműve előtt, majd ő lesz az első német kormányfő, aki hivatalos látogatást tesz Izraelben (1973). Ekkor indul meg az a folyamat, aminek során formát ölt a német intézményes emlékezetnek az a kánonja, amit ma ismerünk. 1985-ben Weizsäcker elnök először nevezi felszabadulásnak a náci Németország katonai vereségét, és gyakorlatilag a híres történészvita (Historiker-Streit, 1986-1988) volt az utolsó alkalom, amikor komoly (ráadásul az akkor kormányon lévő párt, a CDU környezetéhez tartozó) történészek kísérletet tettek arra, hogy külső kényszerekre való hivatkozással kisebbítsék a fasizmus és a holokauszt súlyát a formálódó új történelmi emlékezetben. A 80-as évek végétől már biztos pozícióvesztéssel számolhatott az a német politikus, akire - akár csak egy elejtett megjegyzése miatt - az antiszemitizmus gyanúja vetült (mint az FDP-s Jürgen Möllemann 2002-ben), vagy aki olyasmit mondott, ami alkalmasnak látszott a felelősség relativizálására (mint 2003-ban a CDU-s Martin Hohmann), de még az is, aki csak félreérthetően fogalmazott (mint 1988-ban a Kristályéjszaka emlékezetére rendezett parlamenti ülésszakon Philipp Jenninger, a Bundestag akkori elnöke). A 80-as évektől egymás után nyílnak meg az egykori lágerek helyén az emlékhelyek, az oktatási programokban egyre nagyobb hangsúlyt kap a náci múlt és a zsidóüldözések témája, 1994-ben érvénybe lép a holokauszt tagadását büntető törvény - a folyamat tetőpontja a monumentális berlini Holokauszt-emlékmű felavatása 2005-ben.
Ha a "múlttal való szembenézés" fogalma alá rendszerint besorolt folyamatokat nézzük, a német történet több tekintetben kétségkívül sikeresnek mondható: megtörtént a jogi felelősségre vonás az elkövetett bűnökért, az áldozatok szimbolikus és materiális kárpótlása és az őszinte szembenézés a múlt eseményeivel a tudomány és a politika szférájában. Azonban kérdéses a siker a "múltfeldolgozás" egyik legfontosabb terepén. Úgy tűnik, a német társadalomban jelentős ellenállás alakult ki azzal szemben, hogy a "feldolgozott" múlt a hétköznapi emberek biográfiai és kulturális emlékezetének részévé váljon. E téren egyenesen kontraproduktívnak látszik a múltfeldolgozás monumentálissá növekedett intézményes rendszere és az általa képviselt normatív elvárások.
Hárított katarzis
Szociológiai felmérések sora jelzi, hogy a személyes attitűdökben nem ment végbe akkora változás, mint amit a kollektív emlékezet átalakítására fordított erőfeszítésektől elvben várni lehetett volna. Csak néhány példa. Bár a nemzetiszocialista múltról és a zsidóüldözésekről való tudás általában nőtt a 60-as évek óta, ötven évvel a háború után a német felnőtt lakosságnak még mindig csak 56 százaléka tartotta felelősnek Németországot a világháború kirobbantásáért, 36 százaléka úgy gondolta, hogy a németek elűzése a keleti területekről ugyanolyan súlyú bűntény, mint a holokauszt, és az ezredfordulón a 14-17 éves korosztálynak minden ötödik tagja tudta csak, hogy mi volt Auschwitz. Az antiszemitizmussal kapcsolatos kutatások eredményei szerint a felnőtt lakosság maximum 32-50 százaléka mentes csak a zsidóellenes előítéletektől. 2008-ban a felnőtt lakosság mintegy 15 százaléka értett egyet olyan, a hagyományos antiszemitizmust kifejező kijelentésekkel, mint pl. "a zsidók maguk tehetnek az üldöztetésükről, amit a viselkedésükkel váltottak ki" - és a kijelentéssel egyetértők aránya azonos volt az ország nyugati és keleti részében. Ennél is sokkal többen támogattak olyan kijelentéseket, amiket a német kutatók az ún. másodlagos antiszemitizmus megnyilvánulásainak tekintenek, például: "dühít, hogy a németeknek még ma is a szemükre hányják a zsidók ellen elkövetett bűnöket" (68 százalék), vagy "amit Izrael a palesztinokkal tesz, ugyanaz, mint amit a nácik a zsidókkal tettek" (51). Az 1995 és 2000 között végzett felmérések során a megkérdezettek fele rendszeresen egyetértett azzal, hogy a zsidók a holokausztot saját önös céljaik érdekében használják ki, és több kutatás azt is kimutatta, hogy folyamatosan 60 százalék körül van a német társadalomban azok aránya, akik szerint a holokauszt kérdését végleg le kellene venni a napirendről.
De a biográfiai emlékezet különös állapotáról számolnak be azok a kutatások is, amiket olyan fiatalok körében végeztek, akik sokat tudnak a nemzetiszocialista múltról, és nem hajlanak arra, hogy tagadják vagy kisebbítsék annak bűneit. Mint Harald Welzer és munkatársai bestsellerré vált könyvének beszédes címe ("A nagypapa nem volt náci" - Opa war kein Nazi) is jelzi, a 70-es, 80-as években született generáció sok tagja készséggel elfogadja a kollektív emlékezetpolitika felállította kereteket - de saját családjának történetét mégis kívülre helyezi rajtuk. A nemzetiszocialista bűnökről szerzett alapos tudás - írják a kutatók - arra készteti ezeket a fiatalembereket, hogy a saját hozzátartozóikat kiemeljék abból a világból, aminek a szörnyűségeiről oly sokat tanultak és hallanak: a nagypapák és a rokonok rendszerint antifasisztákként, ellenállókként, zsidókat mentő jó emberekként jelennek meg az elbeszélt családtörténetekben.
A történelmi tudás gyarapodásából tehát nem katarzis következik, hanem épp ellenkezőleg, a katarzis hárítása. Így akaratlanul újraéled az a szemlélet, amely szerint a "nácik" és a "németek" két külön csoportot alkottak, és tulajdonképpen az utóbbiak is az áldozatok közé tartoznak, hiszen félrevezették, kihasználták, az egész fiatalságuktól megfosztották őket az előbbiek. Ily módon aztán sokkal könnyebb szóba hozni a családi emlékezetnek azokat a komponenseit, amelyeket a nyilvános emlékezet narratíva egészen a legutóbbi évekig nem volt hajlandó úgy befogadni, ahogy a családok biográfiai emlékezetében élnek: a szőnyegbombázások idején elszenvedett szörnyűségeket, az elűzetést vagy kitelepítést a szülőföldről (ami a háború utáni német lakosság egyötödének volt osztályrésze, és amit az interjúalanyok ma gyakran a holokauszttörténetek fogalmaival és fordulataival mesélnek el), a szibériai hadifogság hosszú éveit. Az a tapasztalat, hogy a családi és személyes emlékezésnek nincs helye a kollektív emlékezetben, sokakban azt az érzést keltette fel, hogy a kollektív emlékezet politikai nyomás alatt kialakult elittermék, karbantartása az egyre inkább mediatizált emlékezetpolitika professzionalistáinak a dolga, az egyén számára pedig csak kényszerzubbony, amelynek szorításán ott kell lazítani, ahol csak lehet - mint azt Welzerék interjúalanyai is teszik. Ezért javasolják az utóbbi időben egyre többen - olykor heves reakciókat ébresztve a német nyilvánosságban -, hogy a kollektív emlékezetet nemcsak a nácizmus áldozatainak perspektívájából kellene felépíteni, hiszen ezen belül sokan képtelenek megtalálni saját történetüket. Ehelyett a kollektív emlékezetbe be kell fogadni a nyilvánosságból kiszorított, de a családi emlékezetben hét évtized múltán is elevenen élő "német szenvedéstörténetet" is. Az emlékezetnek ez a "demokratizálódása" azonban csak akkor lehetséges - figyelmeztet Aleida Assmann -, ha az emlékezet "depolitizálódik", azaz nem szolgál semmiféle aktuálpolitikai törekvés igazolásaként.
Ez a végkövetkeztetés megszívlelendő a magyar emlékezetpolitikai csatározások felől nézve is. Egyáltalán nem magától értetődő azonban, hogy ma Magyarországon egyébként példát jelenthet-e - és ha igen, miben - a német "múltfeldolgozás". Nemcsak azért, mert a kiinduló feltételek mindenben különböznek: Magyarországon a múlttal való őszinte szembenézésre egy generációval később, csak 1990 után nyílott esély, és ekkorra már a kommunista rendszer évtizedeinek emlékezete is rárakódott a múlt korábbi, feldolgozatlan rétegeire. A német tapasztalatok alapján fel kell tenni azt a kérdést is, hogy mi legyen az állam szerepe a kollektív emlékezet kialakításában. A német példa is megerősíti, hogy a múlt bűneinek jogi számonkérése és az áldozatok kárpótlása kétségtelenül az állami emlékezetpolitika feladata. Az is természetes, hogy a politikai rendszerek - de nem a váltakozó kormányok - szimbolikus identitáspolitikai gesztusokkal kijelölik, hogy milyen hagyományokat tekintenek a magukénak, és mit tartanak a múltból vállalhatatlannak. Ezen a téren Európában ma konszenzus uralkodik: az európai demokráciák, mint azt sokszor kinyilvánították, identitásukat az Auschwitz és a Gulag által szimbolizált rendszerekkel szemben fogalmazzák meg. Ezeken a konszenzuális kereteken belül aztán teret kell nyitni az eltérő, sokszor egymással konfliktusban álló emlékezetnarratívák kibontakozása előtt. Ha az állam tovább megy az emlékezetpolitika normatív kereteinek meghatározásánál, ha az emlékezetközösségek narratíváinak bármelyikét hivatalos rangra akarja emelni vagy el akarja némítani, akkor félő, hogy nem a múlt - a bűnökkel és a bűnökért való felelősséggel együtt való - kritikus vállalását segíti elő, hanem olyan mechanizmusok kialakulását ösztönzi, amelyek csak erősítik az elfojtásra, a félrenézésre és az önfelmentésre való hajlamot.
