„A végén még kiderül, hogy szeretek provokálni”

Sorköz

Verseskötetei után Rokonok címmel jelent meg Pál Sándor Attila első prózai munkája. Mekkora a súlya a móriczi címnek, mit keres a vasember egy magyar lakásban, miért táncolnak az androidok, és hol bujkál Hazai Attila – többek között ezekről is beszéltünk a szerzővel.

magyarnarancs.hu: Három markáns verseskötet után ez az első prózai munkád, tizenöt novella, rögtön a magyar irodalom egyik ikonikus címét kölcsönvéve: Rokonok. Nem féltél, hogy az erős és ismert cím elnyomja majd a prózai bemutatkozásod, eltereli a saját hangról a figyelmet, és mindenki Móriczot keresi majd a te történeteidben?

Pál Sándor Attila: Nem igazán, mert ab start a műfajiság sem stimmel: ezek novellák, Móricz műve pedig regény. Aztán Kopjáss Istvánt és huszadik század eleji, kisvárosi panamavilágot sem tartalmaz, még nyomokban sem. Persze nem azt akarom mondani, hogy ne lettem volna tisztában azzal, hogy némi képzavarral élve ezen a meglehetősen neutrális szón Móricz csücsül, és roppant tömegével szinte összelapítja, de nem hiszek például a témák, pláne a címek monopolizálhatóságában (elírta előlem – micsoda baromság). Láttam már háborgást itt-ott, hogy hát ezt bizony Móricz írta, de amúgy tökre nem, ezt, a Magvető Kiadó által 2021-ben kiadott novelláskötetet nem ő írta. Alapvetően egyébként békés, konfliktuskerülő ember vagyok, aztán a végén még kiderül, hogy szeretek provokálni.

magyarnarancs.hu: Ha jól értem, a kispróza írásának ötlete onnan jött, hogy egyszer a verseidre valaki azt mondta, rövidprózák, erre te nem megsértődtél, hanem arra jutottál, hogy nem is rossz gondolat, és elkezdtél tényleg rövid prózákat írni.

PSA: Ez nem így van, akkor nagyon megsértődtem, és az általam kifejlesztett ellenméreg lett a Düvő című kötet. Ma már sokkal megengedőbb vagyok egyébként ezzel az akkor igen félresikerültnek érzett megállapítással, főleg, ha visszagondolok az első kötetemre. A prózaírás mindig érdekelt, talán előbb volt, mint a vers, fantasy-rajongó kamaszként olyan elképesztően borzalmas történeteket írtam hóelfekről meg sarki törpökről, hogy csak na. Meg aztán mindig is az irodalom – kosaras hasonlattal élve – all-around playerei imponáltak nekem a legjobban, akik szinte minden műfajban letettek valamit az asztalra. Aztán később majd lehet megelégszem azzal, hogy szedem a lepattanót, meg jól megy a középtávoli (ami ma már nem divat). Ja, az asszisztokat is jó lenne szórni.

 

magyarnarancs.hu: „Te, testvérem, szeretsz olvasni? Jól van akkor, a kurva anyádat.” Az egyik novellából származik az idézet a könyved közepe tájáról. Hogy is mondjam, az irodalomhoz fűződő eltérő közelítésmódok jelennek meg itt. Nagyon mellélövök, ha a társadalom és a mű, illetve a művész viszonyának ironikus-realista verzióját olvasom ki ebből?

PSA: Biztosan nem, viszont mindig zavarban vagyok, amikor értelmezésekkel szembesítenek, nagyon nem biztos, hogy a szerző a legjobb értelmezője a saját szövegeinek. Persze vannak hiperreflektált és elképesztően okos kollégák, akik imponálnak és idegesítenek is egyszersmind, de én a magam részéről csak egyetértőleg tudok bólogatni, amikor a különféle olvasatokat hallom. Ugyaninnen van egy másik, hasonló kétmondat is (avagy nem gyakran idézek magamtól, csak kétségbeesésben): „Szeretsz olvasni, mi? Nem baj az, csak felesleges.”

magyarnarancs.hu: Egyébként neked mit jelent a groteszk, mennyire passzol a 21. századhoz ez a fajta világlátás?

PSA: Ha meghallom ezt a szót, akkor egyből Örkény portréja ugrik be valamelyik Körképből. Szerintem rettenetesen passzol, mert tele a világ abszurditással, inkább az okoz sok esetben fejtörést, hogy meddig és merre nagyítsd vagy növeszd ahhoz, hogy átvigye az ingerküszöböt, hogy tényleg megcsavarjon valamit. Egyébként úgy látom, rengetegen alkalmazzák ezt sikeresen, főleg rövidprózában; furcsamód hosszabban kitartva, tehát regényben, vagy programszerűen megcsinált szatírában szerintem kevéssé működik. Utóbbi esetében biztosan benne van az is, hogy a rendszerváltás előtt jócskán elfáradt a műfaj, és emiatt érzésem szerint van egy kellemetlen stichje.

magyarnarancs.hu: Véletlenül sem akarom, hogy ez legyen az utolsó kérdés, úgyhogy inkább most teszem fel: regényt is fogsz írni?

PSA: Szeretnék, aztán hogy sikerülni fog-e, majd kiderül.

magyarnarancs.hu: Oké, akkor folytathatjuk a Rokonokkal. Tehát a novelláidban végig elég ügyesen egyensúlyozol az irodalmi irodalom és a nem-irodalmi irodalom között. Úgy értem, sok a rejtett vagy kevésbé rejtett utalás, Móricz, Kosztolányi, Karinthy, Örkény akár, közben meg mégsem ezen van a hangsúly. Mit gondolsz, a magyar irodalom sokat kárhoztatott befelé fordulása valóban létező probléma (az írók egymásnak írnak, mondja a megkeseredett olvasó), vagy ez csak egy mítosz, esetleg már sikerült is meghaladni?

PSA: Ezt a nagy karrierrel bíró megállapítást én olvasóktól, legyenek megkeseredettek vagy sem, még nem hallottam, annál többet megkeseredett íróktól.

Nem gondolom, hogy ez akut probléma lenne, másrészt meg az író úgy ír, ahogy tud (majdnem azt mondtam, ahogy akar), aztán hogy ezt szeretik-e az olvasók, vagy a szakma, esetleg mindkettő, vagy egyik sem, más kérdés.

Az utalásokkal, illetve az intertextualitással én személy szerint a kezdetektől fogva operálok, de kínosan próbálok ügyelni arra, hogy ne lógjon ki nagyon a lóláb, legjobb, ha tényleg csak a vájtfülűeknek tűnik fel, hogy mi micsoda, sőt, ha úgy sikerül esetleg eldolgozni, hogy nekik sem, csak valami homályos sejtelem van, hogy ez ismerős. Az ilyesfajta kapcsolódásokat, a hagyománnyal való munkát, annak a tudatát, hogy szügyig benne állunk az irodalmi tradíciókban, amikor bármit is írunk, nagyon fontosnak tartom, és nagyon nem szeretem az olyan műveket, amelyek (persze csak látszólag, mert lehetetlenség) nem vesznek erről tudomást, és azt a hübriszt vindikálják maguknak, hogy ők nyomták ki a spanyolviaszt. Ez számomra az alázatról is szól. Innen nézve mondjuk a magyar irodalom jó értelemben véve legalázatosabb műve a Bevezetés a szépirodalomba.

 

magyarnarancs.hu: Az a hagyomány, amihez kapcsolódni látszanak a novelláid, a századelő modernizmusa, a Nyugat prózája, mondjuk kicsit leegyszerűsítően, sőt, akár még azelőttről az anekdotikus elbeszélés, Mikszáth, mintha ma kevésbé hatna, kevésbé lenne jelen a kortársak palettáján. Többek között ezért is hatnak szokatlanul a te történeteid olykor, te milyen lehetőséget látsz a hozzájuk való visszanyúlásban?

PSA: Valamilyen egyelőre számomra is érthetetlen okból ez tűnt evidenciának akkor, amikor prózát kezdtem írni, ez jött, ez tűnt adekvát és számomra is elfogadható megszólalási módnak, sőt, pozíciónak. Bizonyára az is benne volt, amit a kérdésed elején megfogalmaztál, ha nem az a leginkább: hogy talán nincs annyira a palettán, azt viszont nem gondolom, hogy az anekdota mondjuk ciki lenne, ebből talán már kinőttünk, meg hát nem a Tóth Béla-gyűjtemény felmondásáról van szó. Mindig megvolt bennem ez a visszafordulás(i kényszer), a búvárlás, annak a kutatása meg bányászata, ami annyira nincs előtérben, de lehetne, ami érdemes arra, hogy foglalkozzanak vele, csak éppen nem nagyon teszik. És persze lehetőleg nem önmagában felmutatva vagy átvéve, hanem továbbgondolva, átalakítva, megdolgozva. Nem mondanám ezt a divatoknak való ellentartásnak, mert egyrészt nem lenne igaz, másrészt annak mindig van egy „én vagyok a kívülálló, a magányos farkas, aki tök mást csinál, mint a többiek, annyira egyedi, a saját útját járja, és ettől faszagyerek” narratívája, ami általában olyan hamis, mint öreganyám pulija. De egyébként szerintem egészen kortárs és közelmúltbéli hatások is vannak a könyvben, hogy csak egyet mondjak, Hazai Attila is ott bujdokol valahol (na, hogy is volt ez a „nem értelmezem a szövegeim” dolog?).

magyarnarancs.hu: Tematikus szinten sok mindent áthozol a versekből is, ha nem tévedek. Vannak balladaszerű történetek, mint a Béke például, sokszor előkerül a néptánc, ami a lírádban is fontos motívum, az aktualizálás is jelen van, hasonlóan a Balládáskönyv sok verséhez – itt például a vasember jelenik meg egy társasházi lakásban, meg androidok néptáncolnak, egy fickó pitbullá válik. Van átjárás, úgy látszik, a műnemek között. De honnan hová jutunk, és mit nyerünk a határátlépéssel?

PSA: Ez nem műnemek közötti határátlépés vagy határátjárás szerintem, hanem egy – rossz szóval – alkotói világnak a különféle megjelenési formái. Nem feltétlenül azt a sokat emlegetett toposzt akarom pufogtatni, hogy kétféle író van, aki egész életében ugyanazt írja, blablabla, de nekem a kezdetektől eléggé adottak a köreim, amikben mozgok. Van bennem szándék a kilépésre, de arra is, hogy még mélyebbre fúrjak, újabb szögekből mutassak meg valami teljesen mást, közelről, távolról, játszani a fókusszal, mint fotózásnál. Mi van a képen és azon kívül. Nem tudom megmondani, hogy honnan hová jutunk, mert az én fejemben nem teleologikus ez a mozgás, ha van egyáltalán. Hogy mit nyerünk és mit veszítünk, az meg majd kiderül. 

magyarnarancs.hu: A novella mindeközben úgy tűnik, mintha reneszánszát élné a kortárs magyar irodalomban, te hogy érzékeled, milyen közeg az, amibe a Rokonok érkezik?

PSA: Rettentően erős közeg. Tele vagyunk kiváló novellistákkal, hagyományosan is, manapság meg pláne, sőt, ebben a műfajban állócsillagok is vannak, például a par excellence novellista Szvoren Edina, nem beszélve a baromi erős debütálásokról, mint Harag Anitáé vagy Puskás Pannié. Hazudnék, ha azt mondanám, mindez nem okoz némi szorongást, de hát ahogy Kovács András Ferenc írta, pontosabban Jack Cole annakidején: „Eriggy, te könyv: pokolba menj!”

Kedves Olvasónk!

Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!

A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.

Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.

Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk