Keresztury Tibor: Én a halállal tegező viszonyban vagyok

Sorköz

Az író-szerkesztő nemrég megjelent Hűlt helyem című regénye megrázó élet- és halálvallomás. Erről kérdeztük.

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2021. július 15-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

Magyar Narancs: Egy helyütt hazatalálásnak nevezted a váltást. Korábban is az a kritikus voltál, aki szépírói babérokról álmodozik?

Keresztury Tibor: Nem álmodoztam én akkoriban semmiről, belevetettem magam a pezsgő irodalmi életbe, és megpróbáltam rengeteg munkával kompenzálni, kordában tartani alkoholfüggőségemet és ekkoriban kezdődő, még barátságos depressziómat. A kilencvenes évek közepén egyszerre voltam az Alföld című folyóirat, a JAK-füzetek szerkesztője, a Népszabadság irodalomkritikusa, a Hajdú-bihari Napló tárcaírója Borbély Szilárddal és Tar Sándorral, valamint az ÉS tévékritikusa, miközben írtam a Petri-monográfiámat – ehhez jött egy hirtelen ötletből beküldött, visszhangosnak bizonyult, Piros az Isten című cikk nyomán a Narancs felkérése, mely valóban döntő fordulatot hozott a pályámon. E helyről mondok e helynek köszönetet.

MN: Tőled idézek: „A folyamatos önsajnálat furcsa módon előbb-utóbb megedzi a lelket.” Megedz a folyamatos írás is?

KT: Csak azok voltak: dilemmák és kételyek. Ugyanazok egyéb­iránt, mint most, évtizedekkel később a Hűlt helyem írása közben. Az önéletrajziság kérdései. Milyen mértékben lehet személyesnek lenni. Mennyire adhatom ki magam. Ezek ugyanis nem csupán tartalmi, hanem kőkemény stiláris kérdések is. Hogyan lesznek elkerülhetők a magamutogatás, a reflektálatlan feltárulkozás, a direkt vallomásosság gesztusai úgy, hogy a szöveg személyes és hiteles marad. Az ugyanis kezdettől fogva világos volt, hogy a személyemen átszűrt, alanyi prózát tudok és akarok csak írni, a vegytiszta fikció hidegen hagy, nem érdekel. Ehhez az Egotrip ideális keretet adott: valósággal lubickoltam benne, hamar megtaláltam a saját, felismerhető hangomat is, azt hiszem. A kételyek zöme persze a lelkes olvasói fogadtatás mellett is mindvégig fennállt – egészen addig, míg a hetvennégy Keleti kilátások-szöveget tartalmazó Reményfutam meg nem jelent, s az ÉS 2000-es karácsonyi számának harmadik oldalán Esterházy Péter nem írt róla egy zavarba ejtően lelkes, A szabadság nehéz mámora című könyvébe is felvett méltatást. A könyvet Parti Nagy Lajos szerkesztette. Ha valakinek, nekik elhittem, hogy nem tévút, amin járok… Lett is belőle öt további tárcanovella-kötet. Hogy megedzett-e mindez, azt nem tudom. Az viszont biztos, hogy megtanultam magam kívülről is látni, és használható, elfogadható színvonalú  mondatokat írni is talán.

 
Fotó: Sióréti Gábor

MN: Az Egotripeket „a műfaji határokon mozgó, szubjektív novelláknak” is nevezik, a most megjelent Hűlt helyem viszont már vegytiszta regény. Nem sorolnám a betegségirodalom alkotásai közé, bár sokszor említődik benne Elizabeth Wurtzeltől a Prozac-ország. Hogy alakult az írás folyamata?

KT: Tudod, ha egyszer csak arról értesül az ember, hogy a hosszú évek óta fokozódó testi-lelki nyavalyái egy fölöttébb ritka, ámde gyógyíthatatlan neurológiai betegség tünetei, s ennek következtében minden valószínűség szerint záros határidőn belül sajnálatos módon elhalálozik – nos, akkor először is vesz egy mély levegőt, és onnantól másként kezdi látni a fényeket. Számba veszi, milyen elvégzendő dolga van még. Mivel a gyerekeim rendben vannak, adósságom nincs, arra jutottam, én evvel a regénnyel tartozom még magamnak.

A Hűlt helyem önéletrajzi tényeken, eseményeken nyugvó fikciós regény, a szerző számos ponton nyilvánvalóan a költői túlzás stiláris eszközével él, keveri az idősíkokat és az elbeszélői szólamokat, több valós és képzelt figurából gyúr össze, teremt szereplőket, meg minden ilyenek.

Mindez azt a célt szolgálja, hogy a könyv ne legyen reflektálatlan önvallomás, afféle Ómagyar Mária-siralom, mértékét vesztett panaszáradat, rinya, hanem a véres groteszk, az abszurd, a kíméletlen önirónia szűrőjén át tekintsen át egy kétségkívül nem túl vidámnak tetsző élettörténet-szakaszt. A könyv tétje számomra az, hogy sikerült-e kellő distanciát teremteni úgy, hogy az elbeszélés kendőzetlen őszintesége megmarad. Az érintkezési pontok ellenére nem érzem én sem a betegségirodalom vonulatába tartozónak – akkor már inkább halálirodalmat mondanék.

MN: Mit értesz ez alatt?

KT: A regény szerkezeti csomópontjait a halállal kapcsolatos események, élmények adják a hétéves kori hullaházi látogatástól kezdve az édesanyám hamvainak rám lőcsölt leszállításáig a debreceni krematóriumból a szoboszlói temetőbe. De maga a szociokulturális környezet is, amelyben Miskolcon, az Avasalján fölnőttem, ebben a tematikában mozgott: időnként leszúrtak valakit vagy átvágták a torkát, úgyhogy én élőben, egyenes adásban láttam azt gyakran, amiről Miskolc dolgos népe a másnapi Déli Hírlap bűnügyi rovatából értesült. Ezért lehet az, hogy – ahogy a könyvben írom – „én a halállal elvileg tegező viszonyban vagyok: hogy mást ne mondjak, a szülészetről a patológiára vittek haza az ideihez képest felhőtlenül boldog hatvankettes békeévben a szüleim, ki sem kellett lépniük a debreceni klinika kapuján”. Lévén apám patológus volt, anyám gyermekorvos, és ott kaptak egy szolgálati szobát, a patológián. Úgyhogy első önálló lépéseimet ott tettem meg ezen a világon, a patológia fényesre vikszolt folyosóján, formalinnal teli uborkásüvegekben ázó hatalmas májak, vesék, hasnyálmirigyek, oktatási célú vastagbelek, torzszülött embriók, elvetélt magzatok sorfala között. Ahogy a kisgyerek tágra nyílt szemekkel a világra rácsodálkozik… Mennyi szépség! Mennyi illat! Mennyi szín!

MN: A regényidő napjainkig tart, a borítón levő portrén is maszkban vagy. Ez sok szempontból szimbolikusnak mondható.

KT: Mondható. Igen.

Egyszerre éjsötét és roppant szórakoztató betegségkrónika egy beteg országból – a Hűlt helyem nagyon leegyszerűsítve talán így is jellemezhető.

Legszívesebben elbújna az ember egy a szemét is eltakaró maszk mögé, hogy ne lássa, ami megy. Főként, ha személyes jó sorsának köszönhetően egyre inkább úgy érzi magát, hogy már nem is ember, pusztán páciens. A különféle pszichiátriai, neurológiai, addiktológiai osztályokon szerzett, több évtizedes tapasztalataim szerint ezek a helyek semmiben sem különböznek amúgy a kinti világtól: ugyanolyan társas viszonylatok, megaláztatások, apró örömök, ugyanaz a mérhetetlen kiszolgáltatottság, elhagyatottság – annyi különbséggel, hogy a beutaltak többségükben okosabbak, mint a politikusok, és lényegesen empatikusabbak, szolidárisabbak egymással, mint a „normális” emberek. Sokuk jobban érzi magát bent, mint odakint – lassan otthonukká válik a pszichiátria. Nincs az a permanens dobpergés, háborús retorika. És a koszt is egyre jobb.

MN: Az országnak szerinted van bármi esélye a gyógyulásra?

KT: Körülbelül annyi, mint nekem. Minden irányból szikrát hány a gyűlölet. Záporoznak a srapnelek. Mígnem egy izmosabb tornádó majd ennek az egésznek egyik napról a másikra véget nem vet.

MN: Egyik kritikusod önkegyetlennek nevezi az írásaidat.

KT: Önkegyetlen… Szép szó… Én inkább mazochistát mondanék. Mert arra van bennem hajlam végtelen türelmű, csodás családom legnagyobb örömére, az kétségtelen. Na de hát miben lehet bízni, ha az egyik orvosom feledhetetlen megfogalmazása szerint „magának olyan ritka és rejtélyes betegsége van, Tibor, hogy a diagnózis csak a boncolás során lesz felállítható”. Addig is igyekszem hasznosan eltölteni az időt. Jól eldiskurálunk, a halál meg én. Időnként jókat röhögünk magunkon, mekkora marhák is vagyunk.

Kedves Olvasónk!

Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!

A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.

Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.

Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

A falnak is szeme van

Túlzás lenne azt állítani, hogy a Radiohead különösebben sok vidámságot csalt volna az arcunkra, épp ezért furcsa a némiképp utódzenekarának tekinthető The Smile névválasztása.

Mélyen tisztelt publikum!

  • - turcsányi -

„Vándorcirkuszos szeretnék lenni, hóban-esőben a cirkusszal menni…” – köszöntötte az új évtizedet 1970-ben Karda Beáta.

Szabó, baka, kém

Hogyan válhatott a II. világháború kulcsfontosságú alakjává egy divattervező? Miért hízelegtek nagy hatalmú német vezetők egy töpörödött francia nőnek?

Elfordított arccal

  • SzSz

Hosszú percekig kitartott, éjfekete vászonnal indulunk, amelyet hirtelen vált fel az idilli kép: családi délután a folyóparton, a madárcsicsergést csak a játék és hancúrozás hangjai szakítják meg. Jonathan Glazer filmjében ugyanis a sötétség és a fényesség a szó szoros értelmében egymás szomszédságában honol.

Fejjel a falnak

A rasszizmus mindig újratermelődik, és már csak emiatt is elemi érdekünk, hogy újra és újra elővegyük a tiszaeszlári történetet, és beszéljünk róla.

A jelmez hatalma

A zalaegerszegi színház minden évadban műsorra tűz egy kötelező olvasmányból készült előadást; az idén a Tartuffe-öt a színház színművésze, Farkas Ignác állította színpadra.

Boldogan éltek, míg

Három, fehér menyasszonyi ruhába öltöztetett próbababa tájol minket a lépcsőfordulóban, körülöttük papírból kivágott virágok és levelek, mintha egy kicsit sután berendezett menyasszonyi szalon kirakatát látnánk.

A nem haszonelvű szeretet

Ennél abszurdabb és szerencsétlenebb szituációt nehezen lehetett volna elképzelni, erre tessék. A Kossuth rádión ugyanis épp Balog Zoltán mondta el a reggeli imát aznap, amikor egész mást kellett volna mondania.

A szomorú bohóc

  • Domsa Zsófia

Hjalmar Bergman a svéd próza és dráma egyik klasszikusa. A történetcsokor első darabjában egy svéd vidéki kisvárosban járunk, a múlt század elején, a szerző legjobban sikerült elbeszéléseinek idején. Bergman a realizmust fantasztikummal, a vígjátékot mély tragédiával vegyítő írásmód mestere. A Nagymama és az Úristen egy matriarcha életét és elmúlását, egy társadalom átrendeződését tárja elénk.

Az utolsók

Már az első magyarázkodásuk is átlátszó és röhejes volt: az tudniillik, hogy Svédország NATO-tagsága miatt „vita van” a kormány és a Fidesz-frakció között. Volt ám ilyen vita Finnország ügyében is! Aztán amikor Törökország, amellyel a baráti magyar kormány együtt mozgott a két ország tagságának a blokkolásában, bejelentette, hogy a finnek részükről jöhetnek, Orbán is meggondolta magát.