A kötet történetei többnyire a technikai civilizáció és az analóg hagyományok (mint néptánc vagy folyami evezés) ütközőzónájában kulminálnak, ugyanakkor olyan örök kérdéseket boncolgatnak, mint az emberi létbe vetettség, vagyis mi a fenét kezdjünk magunkkal meg a többiekkel.
Az 1989-es születésű szerző már a líra terepén is a különféle hagyományok összeházasításán, illetve holtnak hitt stílusirányok és műfajok újraélesztésén ügyködött. Legutóbbi, Balladáskönyv című verseskötete például – minő meglepetés! – a balladaformába lehelt új életet, és még szórakoztató is volt. A Rokonok ugyancsak szórakoztató. És vannak benne visszatérő motívumok, előre- és hátrautalások, disztópikus víziók és groteszkbe hajló társadalmi látleletek is, nagyjából minden, ami egy korszerű novelláskötethez kell.
„A magyar színpadi néptánc megreformálása egyesek szerint már rendkívül időszerű volt” – olvassuk egy helyen, és jönnek is a kalocsait járó androidok meg a Néptáncművészet-ügyi Minisztérium droidjai, úgy, hogy a fal adja a másikat, meg egy telibe hányt vasemberpáncél. A tanulságok összefoglalása olykor a kezdő író biztonsági játékának tűnik, és akad olyan elbeszélés is, amely véget ér azelőtt, hogy igazán elindulna, de összességében a könyv így is egy figyelemre méltó, egyéni hangú ajánlat.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
