Pál Sándor Attila: Rokonok

Elég magas labda az elmért címválasztás, nem is csapnánk le, de azt azért megjegyeznénk, hogy e karcsú novellagyűjtemény szövegei inkább Kosztolányi, Karinthy, sőt akár Mikszáth kisprózájával mutatnak némi rokonságot.

A kötet történetei többnyire a technikai civilizáció és az analóg hagyományok (mint néptánc vagy folyami evezés) ütközőzónájában kulminálnak, ugyanakkor olyan örök kérdéseket boncolgatnak, mint az emberi létbe vetettség, vagyis mi a fenét kezdjünk magunkkal meg a többiekkel.

Az 1989-es születésű szerző már a líra terepén is a különféle hagyományok összeházasításán, illetve holtnak hitt stílusirányok és műfajok újraélesztésén ügyködött. Legutóbbi, Balladáskönyv című verseskötete például – minő meglepetés! – a balladaformába lehelt új életet, és még szórakoztató is volt. A Rokonok ugyancsak szórakoztató. És vannak benne visszatérő motívumok, előre- és hátrautalások, disztópikus víziók és groteszkbe hajló társadalmi látleletek is, nagyjából minden, ami egy korszerű novelláskötethez kell.

„A magyar színpadi néptánc megreformálása egyesek szerint már rendkívül időszerű volt” – olvassuk egy helyen, és jönnek is a kalocsait járó androidok meg a Néptáncművészet-ügyi Minisztérium droidjai, úgy, hogy a fal adja a másikat, meg egy telibe hányt vasemberpáncél. A tanulságok összefoglalása olykor a kezdő író biztonsági játékának tűnik, és akad olyan elbeszélés is, amely véget ér azelőtt, hogy igazán elindulna, de összességében a könyv így is egy figyelemre méltó, egyéni hangú ajánlat.