„Neves írók jutnak el, nemcsak városainkba, hanem kultúrát áhító falvainkba is”

Sokféle Ünnepi Könyvhetet rendeztek az elmúlt kilencvenkét évben. A legközelebbi alkalom előtt most olyanokat idézünk fel, amelyekre nem lehetünk büszkék.

 

Míg tavaly a járvány miatt online lehetetett megrendezni az Ünnepi Könyvhetet, az ideit csak elhalasztották, a kiadók a tervek szerint szeptember 2-6. között két budapesti helyszínen, a Vörösmarty téren és a Duna-korzón állíthatják fel a sátraikat. Legalábbis ha addig nem jön közbe semmi, amit ugyanolyan őszintén remélünk, mint azt, hogy az új könyvek iránti érdeklődés nem csak arra pár napra és Budapestre korlátozódik.

A tervezett könyvhét a kilencvenkettedik a sorban; az elsőt 1929-ben rendezték, és csak egyszer, 1957-ben maradt el.

Még 1944 júniusában is tartottak egy háromnapos rendezvényt,

amit a korabeli (értsd: be nem tiltott) sajtó „az első igazi magyar könyvhétnek” kiáltott ki. „Eltűntek végre a könyvpiacról a molnárferencek, a  szépernők, a bródik és a többiek. Nagyon szépen, áldozatosan viselkedett a magyar közönség. Megértette a könyvhét jelszavát, hogy legalább két magyar könyvet vásároljanak” – írta például a Magyar Élet című lap, de nevekkel, címekkel nem szolgált. Alig egy héttel később, 1944. június 16-án, a budafoki Első Magyar Kartonlemezgyárban zúzómalmában 500 ezer könyvet semmisítettek Kolosváry-Borcsa Mihály államtitkár vezényletével.

De nemcsak az 1944-es könyvhetet tekinthetjük szégyenletesnek. „Az 1950-es magyar könyvnapok a magyar szocialista építés, a kultúrszínvonal emelése és a békeharc további fokozása jegyében zajlanak majd le. Mindegyik könyv a szocialista építőmunka sikerét támasztja alá. Mindegyik könyv újabb pillért ad a népi demokrácia kulturális épületéhez. Mindegyik könyv fokozza a magyar nép erős, elszánt békeakaratát” – írták hat évvel később, amikor ismét az olyan szerzőket állították pellengérre, mint Molnár Ferenc, Szép Ernő vagy Bródy Sándor. „A régi könyvsátrakban

az írók úgy ültek, mint kirakatban az áruk, mint cirkuszi ketrecben a látványosságok: csalogatók voltak a vásárláshoz.

Ma az írók ottléte a Könyvnapok lényegéhez tartozik: alkalom, ismételt alkalom az olvasókkal, a Tömegekkel — saját műveik hőseivel való találkozáshoz” – lelkesített 1950. június 2-án Szabad Nép riportere, de kizárólag olyan szerzőket említett – elsősorban Sztálint és Rákosit –, akiknek felbukkanására egészen biztosan nem lehetett számítani a könyvsátraknál. Ennek ellenére az a bizonyos „alkalom, ismételt alkalom az olvasókkal” évtizedekre a kortárs irodalom bevett gyakorlatává vált. Író-olvasó találkozókat tartottak az összes elképzelhető helyszínen: a gyárakban, az iskolákban, a falusi kultúrházakban és gépállomásokon. Az efféle rendezvények az Ünnepi Könyvhét időszakában megsokszorozódtak, ilyenkor az írók ugyanúgy végigturnézták az országot, mint egy haknibrigád.

Így volt ez ötven évvel ezelőtt is. Például a győri Rába Művelődési Központban 1971. május 26-án Jókai Anna és Czine Mihály, három nappal később Moldova György és Bata Imre, június 18-án pedig a Nagy László-Szécsi Margit házaspár lépett fel. De nemcsak nagyvárosokba mentek el a szerzők. „A könyvhét ünnepségeinek száma és színvonala meghaladja jócskán a költészet napja közelmúltbeli eseményeit. Neves írók jutnak el, nemcsak városainkba, hanem kultúrát áhító falvainkba, Bánkra, Rétságra, Mohorára, Varsányba, Ecsegre is, köztük olyan elismert nevűek, mint Sánta Ferenc és Galabárdi Zoltán. Az író-olvasó találkozókat a legtöbb helyen könyvárusítással kapcsolják egybe. Mert a könyvhetet úgy ünnepeljük, hogy könyvet vásárolunk” – írta 1971. május 29-én a Nógrád Megyei Hírlap.

Az 1971-es könyvhét mégis csalódást okozott. Hiába rendeztek megszámlálhatatlanul sok közönségtalálkozót,

hiába vonult fel a megnyitó alkalmából a Liszt Ferenc téri Ady-szoborhoz a párt kultúrpolitikusainak színe-java, a kínálat szegényes volt;

mindössze 38 könyv jelent meg, abból is csupán egy volt kortárs magyar regény, Gulyás János Délutáni hajós című, azóta teljesen elfelejtett kötete. „Hiányérzetet nem is az kelt, hogy a teljes listán szereplő könyvek száma alig haladja meg a korábbi évek könyvheti könyveinek ötven százalékát. Hanem az a szomorú tény, hogy a szépirodalmi művek jegyzéke nem reprezentálja az összehasonlíthatatlanul gazdagabb és színesebb élő irodalmat; hogy még e szűkös listán belül is visszatérni látszik egy bizonyos könyvheti protokoll, megtörve mintegy a kiválasztásnak az előző években már egészségesebb gyakorlatát” – írta a Tükör című hetilap, amivel épp az ellenkezőjét állította annak, amit a megnyitón Dobozy Imre a Magyar Írók Szövetségének főtitkáraként mondott: „Vannak, akik az idén könyvhetivé minősített művek számát is keveslik. Nem hiszem, hogy egy terjedelmesebb lista a megoldás. Azt tartom ugyan természetesnek, hogy a könyvesboltokban és a sátrakban lehetőleg minden élő magyar szerző új vagy meglevő műve kapható legyen: a könyvheti hírverést, a sajtó, a rádió, a televízió recenzióit, a főbb rendezvényeket, egyszóval a közfigyelmet azonban egyre inkább a kifejezetten könyvheti megjelenésű, és ezt kivált hangsúlyozom – a kifejezetten legjobb alkotásokra helyes összpontosítani. Ha eseménynek akarjuk megőrizni a könyvhetet, akkor a mérce nem az átlag, hanem a kiemelkedő teljesítmény, mely eléri, vagy megközelíti a kortársi világirodalom szintjét.”

Ha abból indulunk ki, hogy Kertész Imre Sorstalansága a négy évvel későbbi könyvhétre jelent meg, mondhatnánk azt, hogy teljesült Dobozy Imre óhaja. Csakhogy a kötet akkor teljesen visszhangtalan maradt az olyan sztárszerzők árnyékában, mint Déry Tibor és Fejes Endre, akiknek a Félfülű, illetve Szerelemról bolond éjszakán című művei aratták a legnagyobb sikert és kapták a legnagyobb publicitást. De az 1971-es alkalomra visszatérve érdemes azt is megjegyezni, hogy nemcsak a kiadók, de maga Dobozy Imre is csalódást okozott, aki lemondta Nemes Nagy Ágnessel közös  dunaújvárosi fellépését, amit így a megyében élő íróknak kellett „megmenteniük”. De ahogy Fejér Megyei Könyvtáros című kiadvány megemlíti, a fővárosi szerzők távolmaradása „csak a könyvtárosokban, népművelőkben hagytak tüskét, mert a közönség létszámát és hangulatát tekintve önfeledten ünnepelte a magyar irodalmat”.