magyarnarancs.hu: Mikor határoztad el komolyan, hogy írni fogsz?
Bakos Gyöngyi: Amikor először küldtem szépirodalmi folyóiratnak szöveget. Az a döntés azt jelentette, hogy szeretnék belépni ebbe a térbe, szeretnék publikálni. Az első könyv kéziratának összeállítása, és az elhatározás, hogy szeretném, ha megjelenne, pedig már tényleg sorsfordító pillanatnak tűnik a jelenből visszanézve.
magyarnarancs.hu: Milyen út vezetett idáig?
BGy: A családom szerint már gyerekként is csendes megfigyelő voltam, lehet, hogy kiskoromtól megvan bennem ez az attitűd. Én már gyerekkoromban úgy képzeltem el a felnőtt életemet, hogy majd ülök egy írógép előtt, és történeteket találok ki. De sokáig nem történt semmi komoly előrelépés afelé, hogy tényleg ezzel foglalkozzak. Huszonnyolc éves koromban részt vettem egy írótáborban, amit Kukorelly Endre vezetett, utána pedig rendszeresen jártam az ő írószemináriumára, ami, talán patetikusan hangzik, de olyan volt, mintha hazaérkeztem volna. Nagyon erősen hatott rám ez a csoport, amit tulajdonképpen egy alkotóműhelyként kell elképzelni.
magyarnarancs.hu: Mit tanultál az író szemináriumokon?
BGy: A szemináriumi közös munka lényege, hogy úgy dolgozunk a szövegen, ahogyan – ideális esetben – egy kiadói szerkesztő is dolgozna később. Sokan azt képzelik, hogy egy ilyen műhelymunka szigorú, hierarchikus keretek között zajlik, de valójában ez egyáltalán nem így van: a légkör oldott, és mindenki támogatóan, jóindulattal viszonyul a többiekhez. Mondatról mondatra elemezzük a szöveget, javaslatokat teszünk egymásnak, megosztjuk a benyomásainkat. Lelkileg is sokat segíthet egy ilyen csoport, hiszen kezdő íróként a kudarcok gyakoriak, és egy támogató közeg segíthet átvészelni őket. De a legfontosabb tanulság számomra az volt, hogy minden szöveg fejleszthető, érdemes időt szánni a finomhangolására. Emellett lényeges tapasztalat az is, hogy az író saját szövegére csak korlátozott rálátással bír – a külső nézőpont nélkülözhetetlen.
magyarnarancs.hu: Van első olvasód, akinek mindig megmutatod a szövegeidet?
BGy: Igen, a férjem. Ő matematikus, tehát nem irodalommal foglalkozik, de szerintem nagyon jó az ízlése, és releváns észrevételei vannak.
magyarnarancs.hu: És hallgatsz rá?
BGy: Igen. Ha ő azt mondja valamire, hogy ez nem jó, akkor azt komolyan szoktam venni.
magyarnarancs.hu: Nemrég megkaptad a Baumgarten-díjat és a Városmajor 48 Alapítvány kisdíját. Milyen hatással vannak rád ezek a díjak?
BGy: Meglepett, és természetesen nagyon jóleső, megtisztelő az embernek, ha díjat kap. Mivel mindkettő viszonylag friss elismerés, még nem látom pontosan, milyen hatással lesznek rám. Egyelőre úgy érzem, egy valamin biztos nem változtatnak – az írás ugyanolyan nehéz marad, és amikor oda kell ülni írni, akkor nem segítenek a díjak. Talán egyfajta felelősségtudat erősödött bennem: bár eddig sem merült fel bennem, hogy abbahagyjam az írást, mostantól még kevésbé. Kezdő írók számára a díjak egyfajta megelőlegezett bizalmat jelentenek, és ezt a bizalmat munkával lehet viszonozni.
magyarnarancs.hu: Miért kell odaülni és miért nehéz?
BGy:
Az írás szerintem nehéz munka. Természetesen jó, ha van flow, de ez nálam viszonylag ritka, emiatt az írás számomra alapvetően nagyon melós, fárasztó.
Nem kényszerít senki, hogy üljek le írni, ez egy belső kényszer. Megszenvedek a szövegekkel, nehezen írok és a megírással még nincs is vége a munkának, meg kell húzni, szerkeszteni, formát adni neki, a formán sokat agyalni, variálni, csiszolgatni. Persze amikor azt mondom nehéz, nem arra gondolok, hogy rossz érzés. A világon a legjobb dolog írni, és elfáradni benne.
magyarnarancs.hu: Az első könyved a Nyolcszáz utca gyalog regény, a Nixon nem tud lépcsőzni pedig novelláskötet. Tudatos döntés volt, hogy a novellaírás felé fogsz fordulni vagy így alakult?
BGy: Az első könyv megjelenése után volt több regénytervem, vázlatom, de egyikkel sem haladtam úgy, ahogy szerettem volna. Írtam közben pár novellát, és egyszer csak azt vettem észre, hogy a pár novella már nem csak pár novella, hanem egy olyan anyag, amivel lehet kezdeni valamit, így számomra is világossá vált, hogy a következő kézirat novelláskötet lesz. Innentől ez már egyértelmű cél lett, egy teljes értékű projekt. Ez újdonságként hatott, mert nem is gondoltam, hogy valaha novellákat, főleg novelláskötetet fogok írni, egyáltalán, hogy képes vagyok rá. Ez a műfaj kedvez a narráció váltogatásának, sok mindent ki lehet próbálni, kísérletezgetni, úgy érzem, nagyon sokat tanultam a kötet írása közben, legfőképpen magamról, hogy milyen író is vagyok.
magyarnarancs.hu: Hogy állsz a kritikával?
BGy: Ambivalens érzéseim vannak vele. Az első könyvemnél eljött egy pont, ahol azt éreztem, el kell engednem, tovább kell lépnem, így abbahagytam a kritikák olvasását, vagyis csak most, négy és fél évvel később pótoltam. Alapvetően minden visszajelzésnek örülök, és azt gondolom, hogy nekünk alkotóknak hálásnak kell lennünk a mai világban, hogy valaki vállalkozik rá, hogy értekező prózát írjon. Rengeteg idő, rengeteg munka, a megbecsültsége kicsi, és nem is fizet jól. És lelkiállapotfüggő, de általában nagyon szeretem a moly.hu-t is, ahol közvetlenül az olvasók véleményét olvashatom. A kritikánál azért fontos, hogy az ember ne függjön rá a visszajelzésekre, és képes legyen elengedni, mert nagyon nehéz újra munkához fogni, ha folyamatosan az előző könyv recepcióját figyeli az ember.
magyarnarancs.hu: Vannak filmes és irodalmi utalások és figurák a szövegeidben, és ezek mind megalkotott karakterek, nem pedig a való élet szereplői, miért ezek inspirálnak?
BGy: Azt nem tudom megmondani, hogy miért filmes karakterek inspiráltak. Egyszerűen így működöm, és igyekeztem ezt a legjobban kihasználni. Ahogy említettem már korábban, nehezen írok, és feltűnt, hogy egy-egy film megnézése után bizonyos szereplők továbbélnek a fejemben, gondolkodom rajtuk, képzelgek róluk, és ez termékeny az írás szempontjából. A novelláskötet főhősei gyakran szorongó figurák, akiket teljes magányukban láthatunk, ilyen állapotban lévő embereket nehezen tudtam volna a való életben találni, mert amikor találkozom valakivel, értelemszerűen ő épp nincs egyedül. Martin Scorsese viszont megmutatja nekünk Travis Bickle-t teljes magányában, így ez segített nekem, amikor a saját hőseimről gondolkodtam. Természetesen a való élet is inspirál, saját élethelyzetek, például az egyik novella főhősével azonosulva én is utálom azt a futárszolgálatot, amelyik csak annyit jelez előre, hogy reggel 8-tól délután 5-ig szállítják a csomagot.
magyarnarancs.hu: Úgy érzékeltem, hogy sok novella úgy ér véget, mint egy filmszakadás. Tudatos megoldás a részedről?
BGy: Nem volt koncepcióm azzal kapcsolatban, hogy milyenek legyenek a befejezések. De az tény, hogy szeretném, ha továbbgondolná olvasó, ha dolgozna még benne a szöveg. A szorongás, a kattogás, a hezitálás a legtöbb karakterre jellemző, és ezt nehéz megnyugtató módon lezárni. Ezek az létállapotok az életben sem oldódnak meg, így aztán a történetet valahol el kell vágni. A belső vívódás akár a végtelenségig is folytatódhat, ezeknek csak egy kis szeletét mutatják be a novellák, de a valóság is ilyen, ritkán vannak nagy feloldások, csattanók, katarzisok. Általában csak minden megy tovább, ugyanúgy.
magyarnarancs.hu: Te is vívódsz belül, szorongsz, kattogsz?
BGy:
Talán közhely, de szerintem ez általános világállapot. Mintha egyre nehezebben kapcsolódnánk. Paradox módon a közösségi média látszólag megkönnyíti a kommunikációt, de valahogy mégis azt tapasztalatom, hogy egyre nehezebb kapcsolatokat ápolni, találkozni, valóban odafigyelni egymásra.
magyarnarancs.hu: A Nixon nem tud lépcsőzni novelláiban is csak az Instagramról tudja a főhős, hogy mi van a másikkal.
BGy: Igen, ez létező jelenség. Nekem vannak olyan „haverjaim”, akikkel sose találkoztam, csak Instagramon vagyunk kapcsolatban, lájkoljuk egymás tartalmait, néha rövid üzeneteket váltunk, de az utcán elmennénk egymás mellett. Nagyon furcsa, de tényleg mindennapos dolog, hogy valaki például az exe életét a közösségi médiában követi. Ez kiváló téma irodalmilag, és passzolt a novelláskötethez, hisz rá lehet függni, lehet rajta pörögni, és bőven lehet szorongani is miatta.
magyarnarancs.hu: Célod volt megírni ezt a szorongást?
BGy: Egy novelláskötetnél nehéz, hogy ne tematikus legyen, de azért valami mégis kösse össze a szövegeket. Tudnék írni valakiről, aki nagydumás, lobbanékony, megoldja az életét, és az is nagyon érdekes lehet irodalmilag, de engem most nem ők érdekeltek, hanem azok a figurák, akik kattognak, toporognak, bizonytalanok. De szerintem mindannyian éreztünk már szorongást teljesen hétköznapi cselekvések előtt, és az nem baj, ha magunkra ismerünk a novellák hőseiben. Konkrét célom nem volt, hogy pszichológiailag alátámasszam, vagy okokat keressek a karakterek múltjában, miért szoronganak ennyire.
magyarnarancs.hu: A Nem érdemes belekezdeni semmibe című novellában a főhős szorongat attól, hogy a második könyv lesz-e olyan jó vagy jobb, mint az első. Veled is történt ilyesmi?
BGy: Persze, szerintem létezik az úgynevezett „második kötet-para”. Az első könyvön sokkal több idő van dolgozni, lassan érlelődik, nincs semmiféle nyomás az emberen, akkor jön ki vele, amikor úgy érzi, készen van. A kritika is sokkal elnézőbb az első könyvesekkel. A második könyvnél már az is lehet egyfajta nyomás, hogy elkészül-e egyáltalán, ha el is készül, másmilyen lesz-e, ugyanolyan lesz-e, jobb lesz-e. Rengeteg kérdés merül fel, és ezeknek csak egy része külső elvárás, szerintem sok írót belülről is kétségek gyötörnek, főleg, ha az első sikeres volt. Persze a siker relatív, én nem éreztem óriási nyomást, de alapvetően mégis nagyon megkönnyebbültem, amikor megjelent a második kötetem, már az önmagában hatalmas teljesítménynek éreztem, hogy meg tudtam csinálni olyanra, amilyenre szerettem volna.
magyarnarancs.hu: Kutyákról és kutyatartásról nem szokás ennyire negatív kontextusban írni, mint ebben a kötetben.
BGy: A kutyaürülék zavar, és örülök, ha ez benne marad az interjúban, mert tényleg rettenetes állapotok vannak a városban. Háromszázötvenezer kutya él Budapesten. Természetesen erről nem a kutyák tehetnek, a kutyák semmiről sem tehetnek. Alapvetően jó dolognak gondolom, hogy az emberek háziállatot tartanak, ha valaki magányos vagy idős, akkor jól jön, hogy van kivel foglalkoznia, és nem hagyja el magát.
magyarnarancs.hu: Igen, de mégsem ilyen történeteket írtál.
BGy: Egy barátom Portugáliában él, és amikor Lisszabonban sétáltunk, észrevettem, hogy nincsenek kutyák, meg is kérdeztem tőle, hogy ez miért van. Erre ő azt mondta, hogy azért, mert a portugálok nem magányosak. Ez a mondat kicsit megütött és elgondolkodtatott. Ahol sok a kutya, ott vajon tényleg magányosabbak az emberek? A kutyák a szövegeimben talán arra is rávilágítanak, hogy az emberek nehezebben jönnek ki egymással, mint az állatokkal, de nem akartam didaktikus lenni. A könyvben a kutyák inkább háttérben maradnak, körvonalazva a szereplők körüli világot. Ugyanakkor a kutyával való foglalkozás gyakran kapcsolódási pont is lehet, például közös sétáltatás formájában, ami segíthet az introvertáltaknak kapcsolatba lépni másokkal. Az urbánus élet része lett a kutya, és ezzel nincs semmi gond. Ma már alap, hogy párválasztáskor az egyik legfontosabb kérdés, hogy a kutyám kedveli-e az új partneremet, és fordítva. Ez vicces vagy éppen szomorú helyzeteket eredményezhet, de rendben van így. A kötetben arra is reflektálok egy motívum erejéig, amikor egy kutya a túltenyésztés miatt egészségügyi problémákkal küzd. Ezen talán érdemes elgondolkodni, hogy hol van ebben az ember felelőssége?
