Kedves Olvasónk!
A Sorköz sorozatában a Narancs régi, irodalmi, művészeti vagy tudományos tárgyú cikkeinek legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából.
Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk 2014. december 15-én jelent meg a Magyar Narancsban.
"Ha egy színész lemegy a színpadról, a következő jelenetéig azt csinál, amit akar. De én soha nem engedhetem el magam, mert valaki mindig ott marad nekem a színpadon - mondja Tarr Mari, aki 55 éve a Madách Színház súgója, a szakma legendája. - Volt olyan kolléganőm, aki előadás közben sálat kötött, de amikor a színész lenézett rá, frászt kapott, mert tudta, hogy nem az ő szövege jár a súgó agyában, hanem az, hogy két sima, egy fordított." Mégis, hiába van ott a súgó az összes előadáson, a közönség többnyire mindössze két dolgot tud róla: hogy munkahelye a súgólyuk, legfőbb feladata pedig a színészek kisegítése, amikor előadás közben elfelejtik a szövegüket.
Ritmus és empátia
| ||
Az első magyar súgó, akit megemlítenek a krónikák, egy bizonyos Jakab Mihály volt, aki 1792-ben gazdagította a pesti magyar társulat apparátusát - az ő feladata volt a súgáson kívül a díszlet, a kellékek, a ruhatár és a könyvtár felügyelete is. Sokszor pedig a fiatal, kezdő színészeket küldték a deszkák alá a szövegkönyvvel - így járt a szakma valaha volt legnevesebb alkalmi képviselője, Petőfi Sándor is, amikor 1843-ban a székesfehérvári színtársulatnál megbetegedett a súgó. A színház rendezője, aki az elbeszélések szerint utálta dicső költőnket, a társulat tagját, őt bízta meg a nemes feladattal. Petőfi ettől olyan éktelen haragra gerjedt - mondván: ő a deszkák másik oldalán kíván sikereket elérni -, hogy csak az igazgató tudta lecsillapítani.
Aztán ahogy teltek az évek, a huszadik század második felére a kizárólagos férfiszakma átalakult kivétel nélkül női szakmává; Tarr Mari szerint talán azért, mert a jó súgó két legfőbb erénye a ritmusérzék és az empátia: "A ritmus tekintetében az urak is tökéletesek, de az empatikus készség már döcög egy kicsit." "A szövegmondás ritmusából lehet tudni, ha a színész elbizonytalanodik, az empátia pedig ahhoz kell, hogy érezzük, hol van szó valóban bizonytalanságról, hol pedig művészi szünetről, egy új ötlet megvalósításáról" - magyarázza Ádám Dorottya, a Vígszínház súgója. Tarr Mari egy történettel szemlélteti, miről is van szó.
"Egyszer egy kecskeméti vendégjátékon Trokán Péternek csak a feje búbját láttam, mert egy hatalmas karosszékben ült, háttal nekem. Egyszer csak rántott egyet a fején és a vállán, én pedig azonnal megszólaltam. Az előadás után megkérdezte, hogy miért. Mert az előadásban nincs benne ez a mozdulatod, feleltem neki, ez önkéntelen volt, az agyad, a lelked üzent vele valamit."
Az ilyen történetek mindazonáltal nem mindennaposak - mert a közhiedelemmel ellentétben a súgók munkájuk nagyobb részét a próbafolyamat alatt végzik. Az olvasópróbán ők is megkapják a szövegkönyvet, amit az első próbákon a színészek egy percre sem engednek ki a kezükből; amikor viszont már anélkül próbálnak, eleinte értelemszerűen még meglehetősen sok szöveget kell nekik "feladni". "Színészként dolgoztam már olyan súgóval is, aki állva, mászkálva súgott, és a járása irányával is segítette a színészt, emlékeztetve arra, hogy az előző próbán épp merre ment, mikor ült le és állt fel" - emlékszik vissza Máté Gábor, a Katona József Színház színésze, rendezője és igazgatója. A színészek sokszor kérik meg a súgót arra is, hogy segítsen nekik szöveget tanulni, és van, hogy egy hirtelen beugrás előtt afféle korrepetálásra van szükség. "Ha elakadnak valahol egy szövegben a tanulás során, próbálok valamilyen fogódzkodót adni a színészeknek. Legutóbb az 'elképesztő' szóval volt probléma; akkor azt mondtam a színésznek, gondoljon arra, hogy eközben a partnere arcát, a 'képét' fogja" - avat be a trükkökbe Ádám Dorottya.
Aztán az előadásra többnyire már mindenki megtanulja a szövegét, ami már csak azért sem árt, mert - Dévai Balázs, a Bárka színészének elmondása szerint - kisebb játszóhelyeken lehetetlen észrevétlenül súgni, így a stúdiókban legfeljebb a jelenetben szereplő többi színész tud mentőövet dobni a fuldoklónak. Szabó Emília színésznő ehhez hozzáteszi: "Minden problémás alkalommal magamat kellett kihúznom a csávából. Vagy a díszlet nem tette lehetővé, hogy halljam a súgót, vagy az idegállapot, az erős koncentráció miatt én magam zártam ki mindent." Ha mégis a súgónak kell lépnie, legtöbbször olyankor is elég egy-egy mássalhangzót, ragot "beadni", esetleg nem a konkrét mondatot súgni, hanem csak az értelmére utalni. Egyéb esetben pedig marad a kreativitás és a rutin: "Az operaház fantomjában Lőte Attila a leköszönő igazgató szerepében nagy dérrel-dúrral belekezdett egy mondatba, de nem úgy, ahogy a szövegkönyvben volt. Aztán a közepén egyszer csak elszállt, éreztem, hogy nem tudja befejezni. Abban a negyed másodpercben kellett, hogy megszülessen a fejemben a mondat második fele, és fel is súgjam neki. Mivel az igazgató francia volt, a színész felém fordult, és annyit mondott: merci" - meséli Tarr Mari.
Pillantás a lyukból
"Ha a díszlet és a fal közötti kis résben, a portálban ülök, vigyáznom kell, hogy ne emeljem egy bizonyos szögnél magasabbra a lábam, mert belóg a színpadra. Végig fogni kell a vastag szövegkönyvet, közben pedig a hátam mögött karattyolnak a táncos lányok, aztán mellettem rohannak be a színpadra. A súgólyukba pedig egy kis vas tyúklétrán kellett bemászni. Sosem volt egy kényelmes szakma a miénk" - sóhajt Tarr Mari. És az olyan városi legendákról, mint a lehető legrosszabb helyen vizelni kezdő színpadi ló esete, még nem is beszéltünk. Vagy akár a régebbi idők tévéjátékairól: volt, hogy egyenes adásban közvetítették a műsort, a súgónak pedig úgy kellett segíteni a szövegüket kevéssé elsajátító színészeken, hogy a kamera még véletlenül se mutassa; vagyis az ágy alatt kúszva, az íróasztal alá bújva.
Az egyébként aránylag kényelmes, a színpadra remek kilátást és a szemkontaktus lehetőségét biztosító súgólyuk azonban az elmúlt egy-két évtizedben gyakorlatilag eltűnt a színházakból, elsősorban a díszleteknek köszönhetően: sokszor egyszerűen nincs hely számára, ha pedig egy előadás realista díszletet használ, akkor azért, ha stilizáltat, akkor meg azért mutat idegenül a színpad elején magasodó kicsi, a súgó fejét eltakaró dobozka. Így aztán a súgónak valahol a díszlet szabta lehetőségeket figyelembe véve találnak helyet, jobb esetben úgy, hogy legalább egy kis résen rá tudjon látni a színpadra, rosszabb esetben a behúzott függöny túloldalán. Néha pedig lekerül a nézőtérre; ilyenkor viszont - mondja Ádám Dorottya - nem árt a közönséggel is empatikusan viselkedni, nem világítani a nézők szemébe, nem hangoskodni a súgópéldány lapozgatásával.
"Néha figyelni kell, hogy a nézők ne a szövegkönyvet olvassák, hanem az előadást nézzék; úgy kell saját maga alá hajtani a szövegkönyvet, hogy ne látszódjon, mennyi van még hátra; ha pedig a színész valami igazán nagy zöldséget mond, meg kell próbálni nem kuncogni rajta."
Tarr Mari egyébként minden előnyét figyelembe véve is örül a súgólyuk betömésének. "Amíg a színész eljut a premierig, természetes, hogy sokakkal konfliktusai vannak. De mivel a színházban kasztrendszer van, a rendezőbe nem köthet bele, a kellékesbe, bútorosba viszont már igen. De a legegyszerűbben a kezdő, fiatal súgóba lehetett, hiszen ő úgyis ott volt lent, a lábnál, a porban. Ez szinte ösztönösen következett ebből a helyzetből." És bár arra mindmáig számítania kell egy súgónak, hogy a próbák feszített idegállapota miatt a színészek esetleg kissé morcosan szólnak hozzá, a legtöbben bizalmasukként tekintenek a súgóra - hiszen ő egyike annak a három embernek (az ügyelő és a rendezőasszisztens mellett), akik a rendezőn kívül mindvégig részt vesznek a próbafolyamaton. Így aztán az is megesik, hogy a súgó új szerepben is feltűnik: néha javaslataival formálja a rendezést vagy valamelyik színész játékát. Tenki Réka, a Katona József Színház színésznője pedig egyenesen arról számol be, hogy a súgó szó szerint az életét mentette meg, amikor a színpadot be nem látó díszítő egy trégeren a plafonig emelte, és már a gerendákhoz passzírozta - amit egyedül a súgó vett észre, és az utolsó pillanatban rohant szólni a díszítőnek.
Hat szereplő súgót keres
"Talán azért akartam súgó lenni, mert ezt a munkát csak egy ember végzi a színházon belül; nem olyan, mint amikor az ember egyike a kórus sok tagjának. Minden játszóhelyen csak egy vagy legfeljebb két súgó van, és nem is igazán lehet helyettesíteni egymást: akkor lehet igazán segíteni, ha végig benne vagy a próbafolyamatban, ha más helyett ülsz be, idegenül érzed magad" - fogalmaz Ádám Dorottya. És mivel ezt a szakmát nem oktatják sehol, ráadásul az egész országban meglehetősen kevés a képviselője, a megüresedett pozíciók betöltése sem olyan egyszerű.
"Az ideális az, ha valahol valaki már súgó volt, ráadásul jó súgó, ennek híre kél, és felvesszük az illetőt - ez azonban általában nem történik meg.
Ehelyett a színházból valaki (színész, kellékes, asszisztens vagy más) kezd súgni. Vagy jön valaki, hogy színházban szeretne dolgozni. Erre azt mondjuk, épp súgóra volna szükség, ő pedig gyanútlanul belemegy, aztán kiderül, alkalmas-e vagy sem - magyarázza Máté Gábor. - Egyébként több ízben felvételiztettem súgókat. Első alkalommal színészeket kértem fel, hogy csak a súgóra hagyatkozva játsszanak el egy ismeretlen jelenetet - de ezzel a módszerrel melléfogtam. A másik alkalommal én magam egy ismeretlen szöveget mondtam színészként, és a jelentkezőt megkértem, adja fel nekem a szöveget. Szóval: súgjon. Minden szót. Vagyis modelleztünk egy klasszikus színházi helyzetet: a színész készületlenül megy próbára, és a súgó segítségével mondja el a szöveget. Ez esetben a saját bőrömön éreztem, hogy az illető jó lesz-e vagy sem."
Feltűnő viszont, hogy a struktúrán kívüli színházaknál nem találni súgót. Ennek oka - mondja el Róbert Júlia, a Szputnyik Hajózási Társaság dramaturgja - a pénzhiány: bár az ügymenet azonos a kőszínházakéval, a költségvetés kisebb. Így a színészek mellett csak két-három embert lehet rendszeresen foglalkoztatni (közönségszervezőt, sajtóst, dramaturgot). Legkevésbé a műszakra, ügyelőre, kellékesre és súgóra jut pénz - az ő munkájukat a társulatok kollektíve végzik: ahogy a külföldi út előtt együtt pakolják be a díszletes ládákat a furgonba, úgy a próbákon is az asszisztens vagy a dramaturg segít a szövegtanulásban, az előadásban pedig a színészek oldják meg a rázós helyzeteket egymás között.
"Minden súgó számára az a legnagyobb sikerélmény, ha meg tud menteni egy előadást
- véli Tarr Mari. - A Cyrano egyik előadásának utolsó felvonásában ült a fa alatt bekötött fejjel Huszti Péter mint a címszereplő, mellette Moór Mari mint Roxane siratta az elrontott életét. A színpadra kellett volna jönnie két kollégának; kinéztem, és láttam, hogy nagyban eszmét cserélnek a díszlet mögött - az életben nem fognak bejönni. Felsúgtam Péternek, hogy vigyázz, majd átlapoztam a következő, négyszemélyes jelenetet, és azonnal felsúgtam az azt követő jelenet elejét. Péter vette a lapot. A replikát is súgtam Moór Marinak, hogy meglegyen a folytonosság - ő egy kicsit meglepődött, hogy hogyhogy már itt tartunk, de mondta, amit kellett, és zökkenőmentesen lement az előadás. Ha a két színész észbe kap, és hirtelen berohan a színpadra, nem tudom, mit csináltam volna. Mindenesetre az előadás után az öltözőfolyosón kivágódott Huszti ajtaja, Péter felém fordult, és azt mondta: Mari, ötös!"
