Talán egy betű sem születik meg a világirodalom egyik legkülönlegesebb életművéből, ha valaki nem nyom egy óangol szöveggyűjteményt a kamaszodó Tolkien kezébe. A későbbi nyelvészprofesszor ebben a segédtankönyvben találkozott először a Beowulffal, a szörnyekkel küzdő harcos hősi regéjével, s ezen az úton továbbhaladva kezdte tanulmányozni az óskandináv nyelvet, a korábban már művelt latin, görög és walesi mellett.
Nagy örömöt lelt saját nyelvek fabrikálásában is. A nevbosht unokahúgával játszva találta ki, ez még csak angol, latin, francia hatású keverék nyelv volt. A naffarinnak már saját nyelvtant és egyedi hangtant kreált, gyámja spanyol nyelvű könyveiből merítve. Ám továbbgondolása helyett belevetette magát a gót nyelvbe, s mivel a holt nyelv ismert szókincsét hiányosnak találta, önmaga eszelt ki a rendszerbe illő gót szavakat.
A walesi nyelvben oxfordi tanulmányai alatt mélyült el igazán, párhuzamosan a finnel és a Kalevalával.
„Mintha borospincére bukkantam volna, amely sosem ízlelt zamatú és illatú borokkal töltött palackokkal lenne tele. A kóstolásban egészen megrészegedtem”
- írja erről az időszakról. A finnt annyira megszerette, hogy saját nyelvét is finn alapokra építve szervezte át. Később ebből alakult ki a történeteiben szereplő quenya, a valinori eldák nyelve, az ősi Nyelv. Amikor szókészlete közel ezer szóra bővült, eltöprengett egy képzeletbeli, korábbi nyelven is, melyből a quenya kifejlődhetett. Ebből a primitív eldarinnak nevezett alapnyelvből fejlesztette ki a walesin alapuló sindarint.
„Tündérek ösvényén ég sok csöpp fáklyafény”
Az I. világháború frontvonalából hazatérve, betegágyán, ütött-kopott iskolai füzetekbe kezdi írni mitológiai gyűjteményét, melynek Az elveszett mesék könyve címet választja. Mondáiban az általa kidolgozott nyelveket beszélő képzeletbeli fajokat tette meg főszereplővé. Történeteiben már felbukkannak valák, tündék, törpök, orkok, emberek, a színhelyek is ismerősek, de a fél évszázaddal később nyomtatásban megjelent változatokra csak nyomokban emlékeztetnek.
Az elveszett mesék könyvének történetsora a 20-as évek közepére jóformán készen áll. Befejezés helyett azonban Tolkien az alapos átírás mellett dönt. Így keletkezik a Beren és Lúthien regéjét feldolgozó több ezer verssoros Leithian-ének, illetve a Beowulf versformájában íródott Húrin gyermekei. Később további prózai átdolgozásokat, illetve a 30-as években újabb kiegészítéseket készít. Művét ekkor már A szilmarilok összefoglaló címen emlegeti, a helyszínt pedig, ahol az elmesélt regék játszódnak, az északi mítoszok Midgardjának óangol megfelelője után Middle-Earth-nek, Középföldének nevezi el.
Tolkien sokszor és örömmel rögtönzött meséket gyermekeinek, ezek közül néhány meg is jelent. A legenda szerint mítoszai akkor kapcsolódtak először meséivel, amikor egy napon dolgozatjavítás közben szórakozottan papírra vetette a következő mondatot:
„Volt egyszer egy földbe vájt lyuk, abban élt egy hobbit.”
S ha már kitalált egy hobbitot, továbbgondolta, milyenek lehetnek általában a hobbitok. Csak jóval később ismerte fel, honnan vette furcsa kis teremtményeihez a mintát.
„Valójában hobbit vagyok, ha testméretemtől eltekintünk. Szeretem a kerteket, fákat és a gépesítetlen szántóföldeket; pipázom, és kedvelem az egyszerű, nem fagyasztott ételeket, a francia konyhát viszont utálom; szeretek, sőt merek díszes mellényt hordani szürke korunkban. Szeretem a (földeken szedett) gombát; van érzékem az egyszerű humorhoz (amelyet még jóindulatú kritikusaim is fárasztónak találnak), későn fekszem és (ha módom van rá) későn kelek; nem sokat utazom.”
A földbe vájt lyukról és lakójáról szóló mondat folytatódott, és regénnyé terebélyesedett. Szinte törlés és javítás nélkül írta meg az első változatot. Ennek elején a mágust még Bladorthinnak hívják, Gandalf a törpök vezére. Később a Gandalf név a mágusra szállt. (Mind a törpök nevét, mind a Gandalf nevet az Edda mítoszgyűjteményének egy korai változatából vette. A Gandalf annyit tesz: varázsló manó.) Maga készítette a könyv térképmellékleteit és illusztrációit is.
Bár A hobbit (magyarul: A babó) számos ponton kapcsolódik Tolkien hősi regéihez, elsősorban mégis mesekönyv. Szövege tele van kiszólásokkal, a figyelem fenntartására szolgáló kedves megjegyzésekkel. Megjelenésekor hangos sikert aratott, a New York Herald Tribune-tól elnyerte a szezon legjobb ifjúsági regényének járó díjat.
„Egy Gyűrű mind fölött”
Azonnal belekezdett a folytatásba. Még nem tudta, miről szól majd a regény, csak egyetlen igazi ötlete volt: A hobbitban is szereplő gyűrű több, mint aminek látszik, és ezúttal nagyobb hatást fog gyakorolni az események menetére.
Az első akaratlan távolodás a könnyed hangvételtől a Fekete Lovas megjelenése. Egyike ő a gyűrűlidérceknek, és mivel a gyűrű gonosz, szereplőinek el kell vinniük Mordor földjére, mert csak ott lehet elpusztítani. Így kezdett komorodni a készülő regény hangulata, s így lett az újabb kincskereső utazásból a világ sorsát befolyásoló küldetés.
1939 nyarán komolyan fontolgatja, hogy minden eddigit elvetve elölről kezd egy új, egyszerű mesét A hobbitból ismert Bilbóval a középpontban. Ám gondolatai mindig visszatérnek a szívének oly kedves hősi regékhez jóval közelebb álló kész változathoz. Ez idő tájt dönt A Gyűrűk Ura cím mellett.
Rendkívül aprólékos módon építi fel a hamarosan több szálra bomló cselekmény minden egyes jelenetét. Térképeit folyamatosan tökéletesíti, berajzolgatja hősei útvonalát, még az épp aktuális szélirányt is feltünteti, az eseményeket napokra, sőt órákra lebontva táblázatba foglalja.
1942 végén arról tájékoztatja kiadóját, hogy közeledik a befejezéshez. Valójában ekkor a majdani teljes mű felénél tart. A történet már kisgyerekek számára túlságosan ijesztő és összetett, bár egyre többször érinti A szilmarilok felnőtt olvasók érdeklődésére számot tartó világát, mindvégig őrzi mesejellegét.
Tolkien bizonytalan, lesz-e egyáltalán valaki, aki veszi a fáradságot, hogy végigolvassa.
Még öt évbe telik, mire újabb és újabb nekibuzdulások és javítások után a végére ér. „Nem hiszem, hogy van egyetlen mondata is, amellyel hosszan el ne pepecseltem volna. A szívem vérével írtam, akár sűrű az, akár híg; ennyi telt tőlem.”
Jó néhány műítész nem tudta hová helyezni a regényt. Visszatérő vád volt szereplőinek egysíkúsága, a jó és rossz karakterek túlzottan szélsőséges ábrázolása. Szintén gyakran érte támadás a nők szinte teljes mellőzése miatt. Az Observer kritikusa úgy vélte, „szereplői mind fiúk, akik felnőtt hősök maskarájában ágálnak. A hobbitok kisfiúk, az ember formájú hősök elérik a gimnazista kort, de nőkről egyikük sem tud semmit, hacsak nem hallomásból. Még a tündék és törpök és entek is fiúk, akik soha nem fognak elérni a pubertásig.” Voltak, akik leplezett antidemokratikus propagandának tartották, mert a királyság intézményét eszményíti, mások az orkok leírását rasszistának nyilvánították. Leggyakrabban a nyelvezetéről mondtak negatív véleményt. A Daily Telegraph kritikusa szerint nyelve „a prerafaelitáké és egy cserkészújságé között ingadozik”, más állásfoglalások szerint túlzottan ódon, halmozza az inverziókat és archaizmusokat, lendülete egyenetlen. Tolkien mindezekre az észrevételekre A Gyűrűk Ura 1965-ös kiadásához írt előszavában reagált: „Voltak, akik elolvasták a könyvet, vagy legalábbis kritikát írtak róla, és megállapították, hogy unalmas, képtelen vagy alpári; panaszra nincs okom, mert én is hasonlóképpen vélekedem az ő műveikről vagy az ízlésüknek megfelelő alkotásokról.”
A regény a legtöbb fórumon ünnepelt sikert aratott, dicsérték emelkedettségét és képzeletgazdagságát. „Zavaros napjainkban vigasztaló dolog újabb bizonyosságot kapni arról, hogy a szelídek bírják örökségül a földet" - írta róla a Truth kritikusa. Tolkien a dicshimnuszokat zengőktől is tisztes távolságot tartott, az áradozó hivatalos értelmezéseket sem hagyta válasz nélkül: „Ami a belső jelentését vagy eszmei mondanivalóját illeti, a szerzőnek nem állt szándékában, hogy ilyesmi is legyen benne. Se allegóriát írni, se aktuális célzásokba bocsátkozni nem kívánt. (...) Mind közül a legkritikusabb olvasó, én magam, most már elég sok hibát lát a könyvben, kisebbeket és nagyobbakat egyaránt, de mivel szerencsére semmi sem kötelezi, hogy akár kritikát írjon róla, akár hogy újraírja az egészet, inkább egyiket sem említi, egyetlen kifogás kivételével, amit mások hoztak fel: a könyv túl rövid” - írja ugyancsak az 1965-ös kiadásban. S való igaz: amennyire nem törődött a szakírók véleményével, annyira komolyan vette és megfontolta olvasói észrevételeit. Az olvasók ugyanis történetét úgy kezelték, mintha nem is fikció, hanem valóban a régmúlt idők történelme lenne: egyre több és több dologban kértek tőle részletes felvilágosítást, kiegészítést.
A Gyűrűk Ura elképesztő, mindent elsöprő diadalútja a 60-as évek közepén kezdődött el igazán. A Ballantine Books amerikai kiadásából rövid idő alatt több mint egymillió példány fogyott. Az egyetemisták büszkén viselték a „Frodó él!” és „Gandalfot elnöknek!” feliratú kitűzőiket, Angliában az egyik egyetemi épületegyüttes körgyűrűjének nevét Tolkien Roadra változtatták, s igényes doktori értekezések készültek „J. R. R. Tolkien A Gyűrűk Ura című művében lelhető antitétikus konfliktus és irónia parametrikus analízise” és hasonló címekkel.
„Ó, szép világ! Hajdankorok! ...”
Közben Tolkien sokadszor látott neki, hogy áttekinthetetlen kéziratkötegét nyomdakész állapotba hozza. Bár A Gyűrűk Urában számtalan változtatást hajtott végre, hogy az jobban illeszkedjen legendáihoz, mindemellett hasonló mennyiségű utalást ejtett benne olyan mítoszokról, melyek egyáltalán nem vagy csak nyomokban léteztek, vagy épp ellenkezőleg, túlságosan sok kisilabizálhatatlan változat állt készen belőlük. Regéi évtizedekkel korábban íródtak, az egyes variánsok keletkezése között is sok-sok év volt a különbség.
A régi kétség is gyötörte: ki lenne kíváncsi önmagukban álló mítoszaira, A szilmarilokra? „Nem hiszem, hogy eléri A Gyűrűk Ura sikerét – nincsenek hobbitjai! A Gyűrűk Ura vonzerejét, gondolom, az is adja, hogy a háttérben ott sejlik egy nagyobb történet; akár egy távolban felködlő sziget körvonala, vagy mintha napfény ködén át derengeni látnánk egy távoli város tornyait. Odamenni? Ha odamegyünk, szertefoszlik a varázslat, s új, meghódítatlan távlatokat kell ismét teremtenünk.”
Egykor nyelveket talált ki, ezeknek nyelvtörténetet, a nyelvtörténethez történelmet, a történelemhez népeket, a népekhez kultúrát és heroikus küzdelmekkel átszőtt életeket. Utolsó éveiben már nagyobb örömmel írogatta és szerkesztgette segédanyagait, mint magukat az elbeszéléseket. Esszészerűen öszszevetette a tündék és emberek öregedési folyamatait, rendszerezni próbálta Középfölde növényeit, s szigorú revízió alá vette tündenyelveit. Kiadatlan munkái nagy részét nyelvtanok, filozófiák, sehová be nem illesztett elbeszélések alkotják.
A szilmarilokat végül fia rendezte sajtó alá és jelentette meg. Nem A Gyűrűk Ura előtörténete, nem a manapság divatos nulladik epizód, hanem komplett és komplex mitológia. Mintha Homérosz találta volna ki a teljes görög mitológiát, egy életet szánva rá, hogy az Iliászban, az Odüsszeiában és minden egyes mítoszban összhangot teremtsen.
A szilmarilok valóban úgy hat, mintha létező korok létező népeinek mondagyűjteménye lenne, mintha szájról szájra hagyományozott hősi regéket olvasnánk. Ezek a történetek ugyanis épp olyan folyamaton mentek át, mint az ősi népek ajkain született és évszázadok alatt lassan formálódó társaik, csak épp egyetlen ember ragyogó és fáradhatatlan fantáziájának, fél évszázados állhatatos munkájának köszönhetik létüket.
„Te édes föld, északi ég / Légy áldott, hisz valaha rég / Itt feküdt, fürgén itt szaladt / a Hold alatt, a Nap alatt / Lúthien Tinúviel. / Mily szép volt, / szó nem mondja el...” - írja A szilmarilok egyik énekében. 1917-18 fordulóján, újdonsült apaként feleségével egy kis erdőben sétált, fehér bürokvirágok között. így emlékezett erre a napra: „Edith haja hollófekete volt, a bőre bársonyos, a szeme ragyogott. Énekelt - és táncolt.” Ekkor fogant meg legkedvesebb regéjének témája: Beren, a halandó beleszeret Lúthien Tinúvielbe, a halhatatlan tündelányba, aki örök életét áldozza, hogy a feltámasztott Berennel együtt lehessen, míg mindkettejüket végleg el nem ragadja a halál. „Akkor Beren elfeledte minden fájdalmát, s varázslat szállt rá, mert Lúthien volt Ilúvatar összes Gyermekei közül a legszebb. A ruhája kék volt, mint a felhőtlen égbolt, a szeme pedig szürke, mint a csillagfényes este, köntösére aranyvirágokat hímeztek, ám a haja sötét, mint az alkony árnyai. (...) S akkor a lány csodálkozva megtorpant, nem szaladt el, s Beren odament hozzá. És Lúthien Berenre pillantott, s a sorsa megpecsételtetett, mert megszerette.” Felesége halála után Tolkien ezt írta fiának: „Ő volt (és ezt ő is tudta) az én Lúthienem.” Sírkövükön ma is a következő felirat áll: Edith Mary Tolkien, Lúthien, 1889-1971 John Ronald Reuel Tolkien, Beren, 1892-1973.
A közelmúltban egy oxfordi könyvtárban új, eddig nem ismert Tolkien-kéziratra bukkantak. A több ezer oldal a Beowulf fordítását és a művet tárgyaló tudományos értekezést tartalmazza. Tolkien egyszer így írt a Beowulf névtelen szerzőjéről:
„Rég volt dolgokról mesél, melyekhez bánat súlya tapad, és művészete a szívig ér, ott is azokat a szomorúságokat érinti meg, melyek – bármi hasogatóak voltak is – immáron a távolba vesztek.”
A cikkben előforduló idézetek J. R. R. Tolkien műveiből (fordítók: Gálvölgyi Judit, Göncz Árpád, Réz Ádám, Szobotka Tibor, Tandori Dezső, Tótfalusi István), valamint Humphrey Carpenter: J. R. R. Tolkien élete című életrajzából származnak (fordítók: Koncz Éva és Tótfalusi István).
