Czóbel Minka: Betyárgyerek áll az utcán
Betyárgyerek áll az utcán,
Azt sem tudja, minek áll ott,
Langyos szellő hoz elébe
Egy hervadt fehér virágot.
Langyos szellő, nyári szellő
Koporsóról futa hozzá –
Mintha az az egy szál virág
A múlt tavaszt visszahozná.
Harangoznak a faluba,
Gyülekeznek az emberek,
– Temetésre gyülekeznek. –
Elfordul a betyár gyerek.
Soká állong még az utcán,
Azt se tudja, minek áll ott, –
Lassan kalapjához tűzi
Az egy szál fehér virágot.
Czóbel Minka (eredetileg Vilma, Vilhelmina: a név, amit használt, ennek becézéséből, a Vilhelminkából származik) 1855-től 1947-ig élt. Amikor született, Mikszáth Kálmán még nyolcéves volt, amikor meghalt, Tandori Dezső már kilenc. Anarcson, ebben a kis nyírségi faluban ma is élnek olyanok, akik jól emlékeznek a „kisasszonyokra”, az utolsó földesúr matuzsálemi kort megért lányaira. Apám, a falubeli hintókovács unokája úgy tudta, hogy a költő Kossuth Lajos sáljának a felével van eltemetve: Czóbel Minka apja a kormányzó kártyapartnere volt, így jutott hozzá az idővel ereklyévé vált textíliához.
Hiába jelennek meg viszonylag rendszeresen könyvek, tanulmányok, például Pór Péter, Menyhért Anna tollából, hiába írt verseiből Boszorkánydalok címmel összeállított válogatáshoz előszót Weöres Sándor, Czóbel Minkát valahogy mindig, újra és újra fel kell fedezni.
Pedig 1890 és 1913 között tizenhárom kötete is megjelent. Hét önálló és egy válogatott verseskönyv, két regény, egy „regényes költemény”, egy novelláskötet és egy La migration de l’Ame (Lélekvándorlás) című francia nyelvű színdarab, amelyet egy bizonyos Melchior de Polignac gróf, az egyik legősibb francia arisztokrata család sarja – Albert monacói herceg nagypapájának a bátyja – fordított, gondolom, a szerző saját nyersfordítása alapján.
Czóbel Minka olyan sokfelé járt, olyan sok nyelven beszélt, hogy külföldi tanulmányai után Weöres szerint lényegében újra meg kellett tanulnia magyarul. Szerinte ez az oka annak, hogy „bármilyen dallamos könnyedséggel iramlanak a versei, mégis a mondatfűzésen, a pontos kifejezés bizonytalanságán idegenség érződik”. De ezt nem elítélően mondja, mert rögtön hozzáteszi: „Jó értelemben pedig: szabadabb és változatosabb tematikájában, merészebb kifejezésmódjában érezni a társaiénál gazdagabb műveltséget.”
A Weöres által a magyar kötészet rejtett értékeiből összeállított, Három veréb hat szemmel című fantasztikus antológiában – ahonnan a fenti idézetek is származnak – hét oldalon keresztül sorjáznak a versei, ami egészen példátlan. Czóbel Minka sógora Mednyánszky László volt, az ő északkelet-felvidéki, nagyúri birtokukon nemcsak számos verse született, de rokoni segítséggel az ecset kezelésébe is beletanult. Csoda-e, ha a Por valóságos festmény szavakban? „Aranykévéket dob a por felébe / Estsugarak hosszúra nyújtott vége. / Csak száll a por arannyal áttört leple, / Az őszi tájat hullámával fedve.”
Czóbel Minkának rendkívül éles, kifinomult a látása. A Pókhálók címadó elbeszélésének narrátora például észreveszi a reggelire felszolgált ribizli piros bogyóin az ég kék reflexeit is. A halál nehezen felfogható tapasztalatát is egy látvány felidézésével teszi emlékezetesen átélhetővé: „Vasas Biri, a nagy vastag szolgáló, veres karjaival, fehér fogaival, széles nevetésével, aki alatt rengett a föld, ha mezítláb végigszaladt az udvaron, ki annyit bosszantotta, hogy nem akart cipőt húzni. Még most is látja, hogy száll fel a por vastag sarka körül, hogy nyomódik át a kékes-szürke sár nagy gömbölyű lábujjai között. Minden lépése után mélyen lenyomódik az öt lábujj, mélyebben a sarka, aztán megfényesedik a mélyedés a beható víztől s az egész nyom fényes ezüstre változik a kékes-szürke sárban. Hogy Vasas Biri soha többé nem fog az udvaron ilyen nyomokat hagyni!”
Egy másik vers, amelyet Weöres felvett a válogatásába, a Tört sugárban arról szól, hogy a lírai én mintha egyszer csak a jövőjének emlékeivel, múltjának árnyaival találkozna: „Sűrűdnek, szétfolynak a köd-alakok, / Közöttük oly szörnyen elhagyva vagyok. / Mindegyik lelkem egy szétkapott része, / Csak meg ne lássanak, ne vegyenek észre!” A Virrasztó pedig arról szól, hogy egy felravatalozott apáca holttestéhez közel merészkedik egy majom, és a gyertyafényben az ajkába harap.
A Betyárgyerek áll az utcán 1903-ban jelent meg az Opálok című kötetben. Czóbel Minka, különösen pályája elején, szívesen verselt meg balladisztikus történeteket egészen hosszan, akár több tételben. Az Opálokban ezek a versek megrövidülnek, tömörödnek – vagy inkább hézagosodnak –, és egészen új minőséget hoznak létre: egyik-másik olyan, mintha egy már amúgy is sejtelmes balladának csak az árnyéka lenne. Ilyen a Száz gyertyát és száz liter bort… című darab is, amely arról szól, hogy a nagy időknek már a végén is messze túl egy ragyás falú, eső verte kocsmába valahonnan betoppan egy öreg betyár, és úgy kurjantja el magát, hogy a szundikáló kocsmárosné nem hisz a fülének. A vers Fráter Lóránd zenéjével és néhány nem feltűnő, de lényeges szövegmódosításával máig a magyar nóták egyik slágere. Igaz, általában félreértik, sőt már a zeneszerző is félreértette: a vers csak annyira betyárnóta, ahogy a Don Quijote lovagregény.
A Betyárgyerek áll az utcán olyan hézagos, annyira nem történik benne semmi, hogy szinte már érthetetlen. Czóbel Minka ebben a versben félretette a festőpalettát, és Mednyánszky egyik-másik háborús képének komor, szinte monokróm világát megelőlegező verset írt.
Egy fiatal betyár ácsorog a falusi utcán, a szél – mint később kiderül, egy koporsóról – virágot sodor elé (a „futa” nyomdahiba lehet, „futta”, vagyis „fújta” helyett), amit a betyár végül a kalapjához tűz. Ennyi történik a versben. Értesülünk még arról a nem különösebben meglepő benyomásról is, hogy a tanácstalanul állongó betyárban a hervadt virág a tavaszt idézi fel. A koporsó második versszakbeli futó említése után a harmadikban az is kiderül, hogy az emberek éppen temetésre gyülekeznek. Ám a fiatal betyár nem tartozik közéjük, sőt el is fordul tőlük. Hát, ha még ez se kelti fel az érdeklődését, akkor tényleg, minek ácsorog ott? Miért nem megy odébb?
A választ, azt hiszem, az elmúlt tavasz emlékében lehet megtalálni: a lélekharang alighanem a fiatal betyár szeretőjéért szól, akinek a temetési menetéhez ő nyilvánvaló okokból nem csatlakozhat, de valahogy mégis jelen akar lenni. Úgy érzem, ennyi tanácstalan, egzisztenciális horderejű szomorúságot ennél kevesebb eszközzel már nem lehetne megjeleníteni úgy, hogy az ábrázolás még érthető legyen.
