Magyar Narancs: Első regényed, Az élősködő kapott hideget-meleget annak idején. Hogyan látod ma az indulásodat övező kritikai megosztottságot?
Barnás Ferenc: A kritikusoknak sok mindenben igazuk volt, nyelvileg olykor valóban problémás Az élősködő. Valamit mégis elkapott, az amerikai művészeti alap (National Endowment for the Arts) ugyanis támogatta a fordítását, májusban meg is jelenik egy neves kiadónál. Olyan dolgokról szól, amikkel senki sem szeret szembesülni. A félelmeink, szorongásaink, szexualitáshoz kapcsolódó ősfóbiáink kontroll nélkül áramolnak a szövegben, ami a gyanútlan olvasót megijesztheti, esetleg megtorpanásra késztetheti. Gondolom, sokan azzal tették félre a könyvet, hogy ez egy beteg ember szellemi produktuma. Esettanulmányként mégis érdekes lehet, nem véletlen, hogy egy pszichiáter is foglalkozott vele. Azt hiszem, előbb-utóbb kénytelen leszek hozzányúlni, kicsit megtisztítani a szöveget, mert időközben felmerült a hazai újrakiadás lehetősége is.
MN: Tévedek, ha azt mondom, hogy az írói léted gyökere egyfajta kényszeres rögzítés?
BF: Azt szeretem, ha az írás meghaladja az irodalmat. Olvasóként is akkor érdekel egy szöveg, ha olyan térből jön, mely nem költészet, nem irodalom, de nem is pszichológia, hanem önálló kommunikációs forma, amelynek révén az egyén rácsatlakozik egy mindenen kívül álló hagyományra. Az írás számomra reflexió azokra a pszichózisokra, amiket szerintem minden ember magában hordoz öntudatlanul. Öregszem, talán ez az oka annak, hogy jobban érdekel az emberek élete, mint az a kérdés, megismerhető-e a világ. Legújabb munkámban az izgatott, hogy mi történik a hétköznapjainkban mind egyénileg, mind társadalmilag. Úgy látom, állandóan sértődöttek és megbántottak vagyunk, sokszor pitiáner dolgok miatt éveken keresztül nem beszélünk egymással, nem köszönünk egymásnak, nyalogatjuk a sebeinket. Közben eltelik az életünk. Ennek ellenére az Életünk végéig könnyed hangon szól, és a formája is sokkal konzervatívabb, mint a Másik halálnak.
| ||
MN: Öt éve Indonéziában élsz. Elhagytad Magyarországot?
BF: A feleségem ott kapott munkát, én pedig mentem vele. Nem volt egyszerű döntés, már dolgoztam az új könyvön, és tudtam, hogy a költözés két-három évre meg fogja akasztani az írást. Amikor a nyelvvel dolgozol, akkor a közeg is nyersanyag, amiben élsz. Miután kimentem, egy darabig nem volt rálátásom arra, miben vagyok, ki kellett alakítani újra az életem folytonosságát.
MN: Volt már ebben némi gyakorlatod, nem?
BF: Igen, szerencsésnek érzem magam, mert volt az életemben tizenöt év, amikor évente négy-öt hónapig különböző európai országokban utazgattam, kultúrvagabond életet éltem utcazenészként. Legalább tíz évet töltöttem külföldön, talán ezért is vagyok megengedőbb Magyarországgal szemben, ezzel néha gyanússá is válok ebben a panaszkultúrában.
MN: Mi volt a legérdekesebb tapasztalatod Indonéziában?
BF: A legfeltűnőbb talán az, hogy az indonéz szigetvilágban, ahol messze nincs európai szintű szervezettség, az emberek mintha jobban éreznék magukat, jobban tudnának együtt élni az adottságaikkal, a meghatározottságaikkal. Sokat álmodoznak, szemlélődnek. Jakarta világváros, de a szigetvilág távolabbi pontjain a gyerekek körülbelül két-három órát töltenek az iskolában, otthon viszont rengeteg hasznos tudást kapnak. Magyarországon szerintem nem a politikai deficitek a legsúlyosabbak, hanem az, hogy hiányzik a mentálhigiéniás trenírozottság, amit a szülői házból vagy az iskolából kellene hozni. A súlyos búskomorság nagyon a sajátunk. Néha olyan, mintha maga a tér hordozná. A Másik halálban is felvetődött az a gondolat, hogy azért
élünk így, mert a föld, a járda, az épületek hordozzák a múltbeli történések súlyát. Persze ez konkrétan a családtörténetekben is megnyilvánul és öröklődik. Azok, akik nem érintettek közvetlenül traumákban, azt hiszik, megúszhatják az egészet, lehetnek szigeteik. De ez nem így van, az egyén és a közösség kapcsolata szimbiotikus, a sorsokban mindez öntudatlanul jelenik meg, és ez nem jungi pszichológia, hanem fizikai törvényszerűség.
MN: Voltál fizikai munkás, sofőr, gimnáziumi tanár, utcazenész, múzeumi teremőr, most pedig Indonéziában élsz. Mit ad neked ez a sokféle tapasztalat?
BF: Olyan alomból jövök – tizenegyen voltunk testvérek, erről írtam A kilencedikben –, mely arra predesztinált, hogy mindenfajta közegbe hamar beletanuljak. Gyerekként rá voltam kényszerítve a találékonyságra, és ma is ezt értékelem igazán. Szükségem is van a közegváltásokra, ha hosszú ideig vagyok egy helyzetben, úgy érzem, belebutulok. A munkakönyvem tényleg olyan volt, mintha vándormadár lennék, senki nem értette. Elképesztően fontos volt, hogy egyetemre járhattam, hiszen korábban még egy szakmunkásképzőbe sem vettek fel nevelőtanárnak, mégis otthagytam az ELTE-s állásomat. Bizonyos szempontból türelmetlen, zabolázhatatlan vagyok, miközben terhelhetőnek is tartom magam, és nagy kihívásokat tudok magamra venni. Például úgy lettem teremőr, hogy akkoriban nem tudtam rémesebb dolgot elképzelni annál, mint hogy egy zárt térben töltsek egész napokat. Évekig csináltam. Szeretem a nehezebb utat választani, ez valahogy belém van kódolva.
MN: A szereplőid között sok a beszűkült tudatállapotú, és ez gyakran valamilyen deficites helyzetből következik, tehát neurózisból, betegségből, elzártságból, kórházi létből. Az elbeszélőid pedig sokat tudnak arról, mi történik a tudattal, amikor kihagy. Honnan az érdeklődés?
BF: Felnőttéletem talán legfontosabb tapasztalata, hogy egy minimális, alig észrevehető pszichés változás hihetetlenül sok munka eredménye. Számomra nagy felismerés az is, hogy egyáltalán lehetséges fejlődés. Megátalkodott, beteges önmegfigyelő vagyok, és úgy látom, a kisgyermekkori traumák évtizedekre bezárnak minket a sorsunkba. Privilegizált embernek tartom magam, mert az élet úgy hozta, hogy volt lehetőségem ezekkel az állapotokkal dolgozni. A pszichológiában nem bízom, a hivatásos segítőkben sem. Nem azért írok, mert segíteni akarnék bárkinek is. Ezekből a szélsőséges tudatállapotokból következően talán a világról tudok meg egy egészen pici dolgot, és hozzá tudok tenni valamit ahhoz, hogy miért vagyunk olyanok, amilyenek. Szerintem az igazán jelentős változások, a nagy radikális elmozdulások valójában apró kis változásokból következnek.
MN: Azt mondod, nem bízol a pszichológiában. Ezek szerint az irodalom az egyetlen működőképes terápia?
BF: Szerintem az irodalom nagy teljesítményei részben arról szólnak, hogy az írók az elme működéséhez saját nyelvet rendelnek. Én a magam módján ezt úgy csinálom, hogy ezeket a beszűkült, akár diagnosztizálható állapotokat a lehető leghétköznapibb nyelven ragadom meg. Nem akarom felfedezni, hogy mi a lélek, csak azt akarom, hogy az olvasó kerüljön bele egy sajátos tudatállapotba. Mert ha átéli azt, amit a hőseim, akkor többet tudhat meg saját magáról, függetlenül attól, hogy mit mondanak a tudósok.
(Interjúnk eredetileg a Magyar Narancs hetilap 2020. február 27-i számában jelent meg, most újraközöljük online is teljes terjedelmében.)
