Könyv

Bizonytalan vizeken

Závada Pál: Hajó a ködben

  • B. I.
  • 2019. szeptember 1.

Sorköz

Az a morális dilemma, amelyet a fölháborodott Márai a maga részéről egyértelműen eldönt rövid bejegyzésében, a Závada-művet is végigkíséri

Závada Pál új műve a Weiss Manfréd-konszern zsidó származású iparbárói és a Kurt Becher SS-alezredes közötti megegyezést állítja a középpontba. Az alku eredményeként a Weiss-művek tulajdonosait képviselő Chorin Ferenc 1944. május 17-én a konszern vagyonkezelői jogát átruházta a megjelölt német cégre – amely de facto az SS gazdasági vállalkozása volt –, amiért cserébe a tulajdonosi „rokoni csoport” 32 tagja (plusz két ügyvédjük és a családjuk) élve elhagyhatták Magyarországot, és az ügylet voltaképpeni irányítójának, Heinrich Himmlernek (az SS birodalmi vezetője, aki az idő tájt belügyminiszterként a Gestapo, valamint a koncentrációs táborok és az ún. bevetési csoportok felügyeletét is ellátta) az áldásával és menlevelével Portugáliába, illetve Svájcba távozhattak. (Kivéve azt a tíz embert, akiket a németek túszként a Reich területén tartottak.)

Noha a tárgyalások a legnagyobb titokban zajlottak, Chorinék megmenekülésének hamar híre ment a fővárosban. A gettósítást, a zsidónak minősített polgárokkal szembeni atrocitásokat, és a magyar lakosság döntő részének jó esetben közönyös, rosszabb esetben a jog- és vagyonfosztást lelkesen üdvözlő (és a zsidó vagyonok elkobzásából hasznot remélő) magatartását elborzadva szemlélő Márai Sándor ezt jegyezte föl naplójába ’44 nyarán. „Tizennégy nagyzsidót, köztük a híres, milliárdos vagyonnal rendelkező gyáros család tagjait a Gestapo valamilyen káprázatos váltságdíj ellenében kiengedte Svájcba. Híre jött, hogy már meg is érkeztek. E dúsgazdag, milliomos zsidók megkaptak itthon az élettől mindent, amit ember megkaphat. A menekülési tárgyalások pillanatában egyiknek sem jutott eszébe, hogy ötszáz nyomorult, szegény zsidó gyermek életét kérje, ha már pénzzel egyáltalán el lehet intézni valamit. S ahogy a németeket ismerem, az ötszáz gyermek életét kérő nagy zsidónak talán odaajándékozták volna, ráadásként, a gazdag család menekülő tagjainak életét is. De ez nem jutott eszükbe.”

Az a morális dilemma, amelyet a fölháborodott Márai a maga részéről egyértelműen eldönt rövid bejegyzésében, a Závada-művet is végigkíséri. A gazdasági zsenit, a klán eszét, a minden problémához a költség-haszon racionális mérlegelésével közelítő Chorin Ferencet részben sógora, Kohner Artúr, de főként sógornője, Weiss Judit ellenpontozza. Kohner szerint a konszern rendkívül értékes hadiipari kapacitását nem szabad a Magyarországot megszálló németek szolgálatába állítani, míg Weiss Judit a nácikkal való mindenfajta kollaborációt elfogadhatatlannak tart – ezen az alapon bűnnek tekinti a Németország és a Weiss-művek között már több éve fennálló normál szerződéses viszonyt is (a csepeli gyár a Luftwaffe egyik nagy beszállítója). Závada fölidézi Zsolt Béla 1945. novemberi írását is, amely szerint Chorin, „az aradi főrabbi unokája” mindezek miatt háborús bűnösnek tekinthető. Závada ugyancsak fölidézi a család barátjának, a regényben szereplőként is fölbukkanó Fenyő Miksának az ellenérveit: Chorinnak, akit egyébként a megszállás napján, 1944. március 19-én az elsők között letartóztatnak, majd megkínoznak és Mauthausenbe hurcolnak a németek, lehetősége adódik arra, hogy 40 embert életben tartson, köztük legszűkebb családjának a tagjait. Annak ellenére is, hogy a németek pontosan ismerik angolszász orientációját és Magyarország kiugrásáért tett erőfeszítéseit. (Amikor szóba kerül, hogy az angolok elsőként éppen az ő hadigyárát bombáznák le, Chorin azt feleli: „Bár már látnám!”) Ebben a helyzetben ugyan mit kellett volna tennie Chorinnak? Utasította volna vissza az SS ajánlatát? Mi az, amit a saját vagy a gyerekei életéért meg nem tesz bárki?

Mindenképpen a mű javára írandó, hogy e morális dilemmára nem választ ad (ez nem a regényíró dolga), hanem a maga összetettségében igyekszik azt fölmutatni. Hogy ez nem sikerül maradéktalanul, annak több oka is lehet. Závada egyaránt írt szépirodalmi igényű szociográfiát (Kulákprés) és szépprózát (Jadviga párnája, A fényképész utókora), de történelmi regényei jobbára nem meggyőző irodalmi szövegek; mintha az oknyomozó szociológus, történelemkutató Závada minduntalan felülkerekedne a szépíró Závadán. Ezt az aránytalanságot egy önmagában is sokkoló és világosan interpretálható alapanyag persze képes elfedni (Egy piaci nap), viszont érzékelhetővé válik abban a pillanatban, amikor olyan bonyolult hátterű történet elbeszélésére vállalkozik, mint amilyen Chorin Ferenc, Kornfeld Móric és családtagjuk alkuja az SS-szel. Chorin, Kornfeld személyisége, döntéseik motivációja, az érthetetlennek tűnő hűség Horthy kormányzó iránt (Chorin), vagy az átélt, de a neofita buzgalomtól sem mentes katolicizmus (Kornfeld), megingathatatlan magyar nacionalizmusuk aligha érthető meg a dualizmuskori – olyan, amilyen, de mégiscsak liberális – magyar államban felemelkedett asszimiláns zsidók történetének ismerete nélkül. Mivel a regény a Chorin–Becher-alkudozásra koncentrál (és ezek az oldalak valóban megtelnek feszültséggel; Závada közismerten jól dramatizál), illetve – mintegy az „üzleti tárgyalás” ellentéteként – Judit kutakodására az 1941-es „idegenrendészeti eljárás” keretében deportált és legyilkolt zsidók után, abból a rendkívül sajátos viszonyrendszerből, amely a magyar úri osztály és a zsidó származású nagytőkések együttműködő körét jellemezte, és amely az elbeszélést, a szereplők tetteit lélektanilag hitelesíthette volna, alig valami jön át. Tényközlő ismertetések vannak: Chorin lojális felsőházi beszéde a második zsidótörvény vitájakor, magyar állami főtisztviselők látogatása a Chorin-birtokon), Heltai Jenő- vagy Fenyő Miksa-szövegrészletek – de kor- és hangulatfestés, vagy, urambocsá’, árnyalt jellemábrázolás híján ezek a betétek többnyire papírízűek. Závada a nézőpontok gyakori váltogatásával (köztük három fiktív szereplőével) próbálja szépirodalommá formázni a történeti alapanyagot; de az egyes és többes szám első, valamint az egyes szám harmadik személyű narrációk nem mélyítik a szöveget, ráadásul követésük szerfölött nagy figyelmet igényel. Mi tagadás, némi írói segítség, lapunknak adott interjúja (lásd: „Most másként zabrálnak”, Magyar Narancs, 2019. július 11.) nélkül az egyik elbeszélő – a klán kollektív „mi”-jének – a beazonosítása komoly fejtörést okozott volna; bár ez nyilvánvalóan a recenzens számlájára írandó.

Magvető, 2019, 420 oldal, 4299 Ft

Figyelmébe ajánljuk