Németország és csatlósa, Szlovákia 1939. szeptember elsején hadüzenet nélkül támadta meg Lengyelországot, majd a Szovjetunió is csatlakozott a támadáshoz szeptember 17-én. Varsó szeptember 27-én adta meg magát. A megszállt országot felosztották, a lengyel kormány és a katonák egy része külföldre ment, de sokan maradtak. Földalatti mozgalmat szerveztek, tartva a kapcsolatot a szövetségesekkel. Lengyel hírszerzés is működött, értesült arról, hogy a németek az általuk megszállt területen létrehozták az auschwitzi tábort. A lengyel ellenállás elhatározta, híreket szerez a táborról, Witold Pilecki (1901–1948) lovassági kapitány pedig önként jelentkezett arra, hogy bemegy a lágerbe tájékozódni. Tudomást szerezve arról, legközelebb hol tart razziát a német hadsereg – ilyenkor a lezárt utcában és a lakásokban elfogott embereket igazoltatták, megölték, elengedték vagy munkára, táborba hurcolták –, 1940. szeptember 19-én odament, hagyta magát elfogni, és bejutott.
Ahogy tudta, tájékoztatta kinti társait, és bent is megszervezte az ellenállást. 1943 áprilisában két társával együtt megszökött. 1944-ben részt vett a varsói felkelésben – a Witold-erődöt ő vezette –, miután a németek elfogták és fogolytáborba vitték. A tábor felszabadítása után a szövetségesek hadseregében harcolt.
Arról, hogy mit látott Auschwitzban, ahogy kérték, beszámolót írt, még az ellenállásnak. Javasolták neki a háború után, jelentesse meg. Honoráriumot is kapott volna érte az Egyesült Államokban, de nem egyezett bele, mert úgy gondolta, ez a visszaemlékezés nem szenzáció, hanem történelmi dokumentum. Rábízta a lengyel Honi Hadsereg vezérkari főnökére, Tadeusz Pelczynski tábornokra, mielőtt visszatért Lengyelországba.
A jelentést most magyar nyelvre fordította és kísérő tanulmánnyal, több mint négyszáz lábjegyzettel és fotómellékletekkel együtt egy 290 oldalas könyvben kiadta Szegeden a Lengyel-Magyar Kulturális Egyesület. Witold Pilecki lovassági kapitány auschwitzi jelentése nem kerül a könyvesboltokba, nincs is ára. Ám aki az egyesülethez fordul, kaphat belőle.
A jelentés szövege tényszerű. Érződnek rajta a katona szempontjai, ugyanakkor az a szándék is látszik, hogy az eseményeket előidéző és megszenvedő emberek dolgait egyaránt megismertesse a külvilággal.
Nagyon megrázó olvasmány.
„Csak a száraz tényeket kell tehát leírnom, ahogy ezt a társaim akarják. Azt mondták: »Minél inkább ragaszkodsz a száraz tényekhez, felesleges kommentár nélkül – annál értékesebb lesz.« Megpróbálom tehát… de az ember nem fából van – még kevésbé kőből (bár néha még egy követ is kiverne a hideg verejték attól, amit mesélni fogok).”
– így kezdődik Pilecki írása.
Részletezi, hogyan fogták el a németek, hogyan vitték a táborba, közben mi történt vele és társaival.
„Engem leginkább a lengyelek tömegének tétlensége idegesített. Mintha az összes elfogottat valamilyen tömegpszichózis kerítette volna hatalmába, ami akkor abban nyilvánult meg, hogy egy tétlen birkanyájhoz hasonlítottunk.”
Apránként leírja, miképp működött az a kiszámított terror, amellyel a táborba érkezésük pillanatától fogadták őket a németek. Az egyik fogolyra, ahogy leszálltak a vonatról, ráparancsoltak, fusson az út meletti oszlophoz, és futtában lelőtték, ahogy a többi, véletlenszerűen kiválasztott embert is, szökésért, kollektív büntetésként – és mindezt nevetve, gúnyolódva. A táborban a verőemberek kikérdezték a foglyokat, mi a polgári foglalkozásuk, és akiről kiderült, hogy pap, bíró vagy ügyvéd, vagy valamilyen más értelmiségi szakmája van, azt halálra verték, ugráltak a testén.
Ahogyan az oroszok a katyni mészárlással, a németek is azon voltak, hogy a lengyel nép lelkét, agyát, az értelmiséget elpusztítsák. A halálra rémült foglyoknak egy német szónokolt, elmagyarázta, ne is reméljék, hogy innen élve kikerülnek – és amit mondott, azt a tábori tolmács akkurátusan lefordította lengyel nyelvre.
A tortúra a foglyok beosztásával folytatódott:
„Itt verték ki az első két fogam, azért, mert a táblára rajzolt azonosítószámot a kezemben vittem, és nem a fogaim között, ahogy ezt aznap a bademeister akarta. Egy nehéz husánggal állon ütöttek. Kiköptem két fogamat. Egy kis vér is folyt… Zaklatásnak vehető. Attól a pillanattól kezdve csak számok lettünk.”
A lovassági kapitány jelentése elmagyarázza, milyen volt az öltözetük, és a táborban a különböző okokból fogva tartott emberek milyen színű háromszöget viseltek a ruhájukon, Jehova tanúi például lilát. Megindokolja, miért vállalták a szabad életben apróságnak számító, de benn nagyon értékes dolgokért, például plusz ételért az emberek a halálos veszélyt. Leírja a zsidók sorsát. Ír a németekről, akik élvezték, hogy kínozhatnak, hogy rá tudtak venni foglyokat arra, hogy a saját társaikat pusztítsák. Megemlékezik egy erős férfiról, a Fojtogatóról, akihez beosztották kivégzésre az embereket. Hanyatt lefektette őket a földre, ásónyelet tett a nyakukra, és teljes súlyával ráállt, miközben vigasztalta az áldozatot, hogy ne féljen, mert a halál gyorsan eljön.
A jelentésben szó van a tífuszról, amely az adott körülmények között szintén végzetes volt. Név szerint említi Pilecki, ki mikor kapta el: „Mindennap lehetett látni néhány ismerős arcot a szekérre dobva, mint egy fadarabot…”
Az is kiderül, hogyan tartották a kapcsolatot egymással az ellenállás tagjai. Jellemző az egyik, szökést tervező korábbi tiszttársa üzenete, ami eljutott hozzá:
„…értesítelek, hogy mivel nemsokára felhőcskékké kell váljunk rövid időn belül – holnap, munka közben szerencsét próbálunk. Kevés az esélyünk – ha módodban lesz, és még élni fogsz, búcsúztasd el a családomat és mondd el nekik, ha meghalok, hogy harcban estem el…”
A magyar nyelvű könyv bemutatóján, a szegedi nemzetiségek házában Karsai Attila, az intézmény igazgatója kérdezte a fordítókat, Biernacki Karolt és Rotár Krisztinát. Biernacki Karol Lengyelországban született, Szegeden lett történész, a Csongrád-Csanád Vármegyei Levéltár igazgatója, Lengyelország tiszteletbeli szegedi konzulja. A könyvet kiadó egyesület a lengyel kultúrát népszerűsíti, és a dél-alföldi lengyel vonatkozású emlékeket őrzi. A szegedi Dóm mellett keresztet állíttatott a katyni mészárlásra emlékeztetve. Több helyen emlékmű készült a kezdeményezésére azoknak a lengyel katonáknak, akik a második világháború idején a szövetségesektől utánpótlást vittek repülőn a varsói felkelésnek, és a német légvédelem itt, Magyarország fölött lőtte le gépeiket.
A Lengyel-Magyar Kulturális Egyesület kétnyelvű könyveket is jelentetett meg. A Pilecki-jelentést jó néhány éve szerette volna kiadni, de egy ideig nem jutott hozzá a szöveghez. Aztán mégis sikerült megszerezni az intézettől, ahol őrzik, és a lengyel támogatóknak, a londoni Janusz Mikinkának, valamint a Waclaw Felczak Alapítványnak köszönhetően a könyv kiadására is összegyűlt a pénz. A múlt század eleji lengyel köznyelven írt szöveget Biernacki Karol kolléganőjével, Rotár Krisztinával közösen fordította, az asztalosság szaknyelvét is tanulmányozva hozzá, mivel Pilecki táborbeli elfoglaltsága miatt ez szükséges volt.
Michal Siwiec-Cielebon munkája révén a könyvhöz készült lábjegyzetekből az olvasó számára tisztázódnak az alapvető fogalmak, világossá válik az események háttere, jó néhány ember szerepe, életrajza, az is, miért nevezték el a németek Auschwitznak azt a helyet. Azért, mert régen ott német telepesek éltek, és a terület rövid ideig osztrák fennhatóság alatt is volt.
A bemutatón elhangzott, mi történt Pileckivel később.
A háború után Lengyelországban információt gyűjtött, akkor már a szovjetek tetteiről. Az új kommunista állam titkosszolgálata 1947. május 8-án elfogta, perben halálra ítélte.
1948. május 25-én végezték ki. Két gyermek maradt utána, még nem töltötte be az ötvenet.
Fogsága idején találkozhatott a feleségével, elmondhatta neki, hogy amit most átél, az az auschwitzi élményeit elhomályosítja.
Gyermekeik még élnek.
A lovassági tábornok életét meg akarták filmesíteni, tárgyaltak a családdal, de végül nem született megegyezés. Aki kíváncsi a történetére, annak olvasnia kell.
Biernacki Karol elmagyarázta, miért került a könyv hátuljára az angol nyelvű felirat, „nazi german death camps not polish”: azért, mert fontos tisztázni, a haláltáborokat a náci németek építették a megszállt lengyelországi területeken is. Ezeket lengyelországi, pláne lengyel haláltáboroknak nevezni olyan pontatlanság, ami meghamisítja a történelmet.
Nem került szóba a magyar vezérkari főnök közelmúltbeli politikai indíttatású elszólása arról, hogy Lengyelország megtámadása „lokális háborúnak” indult, és azért lett belőle világháború, mert nem vetettek véget neki időben „békefolyamattal”. A bemutatón azonban nem csak az újságíró gondolhatott erre, amikor a szegedi lengyel történész arról szólt, hogy akik a történelemről beszélnek, olykor meggondolatlanul fogalmaznak.
