"Ezekben az írásokban nagyítóval kell keresni a hangulatot"

Nényei Pál: A nagy beszélgetés című novelláskötete az Esti Kornél-köteteket idézi, de nem izgalmas, ráadásul idegesítő könyv.

A gimnazista korosztálynak írt nagy sikerű irodalomtörténet, Az irodalom visszavág szerzője maga is középiskolai tanár, most novelláskötettel jelentkezett. A nagy beszélgetés le se tagadhatná írójának hivatását. Petőfi, Toldi, Örkény, a Biblia, Gogol, Csehov, Goethe meg a görögök, és még sorolhatnánk, mind-mind szóba jönnek. De főleg Kosztolányi szelleme kísért, hiszen a novellák állandó szereplője, Lanny Epie (nem nehéz felfejteni az anagrammát) egy Esti Kornél-szerű figura, ahogy a kötetkompozíció egyes elemei is az Esti Kornél-köteteket idézik. Nényei átvette az alapszituációt, de csavar egyet rajta: itt a régen látott barát (az elbeszélő, habár az egyik novellában a paradicsomi kígyó is valamiért ezen a néven mutatkozik be) a szövegek többségében nem az író árnyékos fele, nem egy démoni, léhűtő figura, hanem egy egyszerű középiskolai tanár, aki ugyan „jó tollú” volt a gimiben, de nem lett belőle művész. Viszont állítása szerint attól, hogy nem ír, még író. Sőt, szerinte senki nem attól lesz író, hogy ír. Továbbmegy: szerinte „az írás önfertőzés”!

Aztán ahogy halad az első novella, az elbeszélő, aki viszont író, habár nem túl tehetséges, meggyőzi barátját: hagyja a tanítást, a pad alatt chatelő, magukat szinte szó szerint halálra unó diákokat, és írjon. Csakhogy! Hirtelen megjelennek a „kellemes külsejű és modorú diáklányok, diákfiúk” a beszélgetés színhelyéül szolgáló kávéházban, és szemükben „rajongás és szeretet csillogott”. Ez a tanár úrnak szól persze. Erre Lanny Epie mégiscsak a tanárság mellett dönt. Mi viszont nem tudjuk eldönteni, hogy ez most komoly, vagy vicc. Nényei nyilvánvalóan saját dilemmájáról ír, de olyan tézisszagúan, hogy a novellákat még azt sem menti meg a karót nyelt tudatosságtól, ha a szerző jelzi is közben, hogy ez direkt ilyen. Az író kényelmetlensége és feszengése, ami abból fakad, hogy nem hisz az írásban igazán, átragad ránk is.

Sokszor egy-egy apróságból fejlődnek ki a szövegek, mint Estinél is. Egy társaságban valaki azon morfondírozik, hogy az egyik lány szép-e vagy csúnya, hogy aztán a novella végére beleszeressen. Máshol Lanny Epie és egy nő átkel a Lánchídon. Ezeket a szerelmes novellákat sikerültebb daraboknak is tarthatnánk, ha nem olyan zárlatuk lenne, mint például hogy „a szerelem talán nem több, mint az élet értelme”. Majd olvashatjuk Lanny Epie első, Csehovot idéző novelláját, aztán ennek felolvasásának körülményeit egy külön novellában, valamint még a szöveg elemzését is egy másikban. Amikor Petőfi a főszereplő, a Nemzeti dal helyett a Fa leszek, ha… kezdetű versét viszik Landerernek kinyomtatni, ha meg Toldi, akkor azt láthatjuk (és ez tulajdonképpen annyira fád, hogy az már merész), ahogy az egykori nemzeti hős lemegy a boltba.

 

A kötet tartalmaz még nagyon rövid és nagyon unalmas egyperceseket, amelyek voltaképpen azt szemléltetik, hogy milyen lett volna egy szellemtelen Örkény. A két hosszabb futam (Kolbászkiállítás; Waterloo-lakópark) meg épp arról nem győzi meg az olvasót, hogy ebben a terjedelemben, így kellett volna kibontani ezeket az ötleteket. Vagy, hogy egyáltalán ki kellett-e.

Valami hiányzik innen, amitől az Esti-novellák annyira működnek, amitől ma is relevánsak tudnak maradni. Nényei írásai nem válnak izgalmassá. Az nem baj, hogy nem tudjuk meg, ki is az a Lanny Epie, Esti Kornélról sem tudunk sokat (habár Kosztolányi kevés vonalból is elevenné tudta varázsolni ezt a misztikus figurát).

De több irodalom és kevesebb mondanivaló jobban esett volna.

Ezekben az írásokban nagyítóval kell keresni a hangulatot, sokszor irodalmiasított publicisztikagyűjteménynek érezzük a kötetet. Nényei Pálnak (vagy Lanny Epie-nek) érezhetően van mondanivalója a világról. Sajnos érezhetően mondanivalója van róla, nem pedig ábrázolni szeretné. Ezek a mondanivalók aztán olykor ellentmondani látszanak egymásnak.

Elképzelhető, hogy egy társaságban szórakoztató, ahogy A nagy beszélgetés írója vitatkozik a fontos kérdésekről (úgymint a művészetek szerepéről a társadalomban, a feminizmusról, a melegekről vagy épp a klímaparáról), de amikor a novellákat olvassuk, sajnos a vita (és a beszélgetés) egyoldalúvá válik. A szerző próbál okos lenni: igyekszik ugyan kitalálni, mi járhat a másik fejében („most biztos arra gondolsz, kedves olvasó”), de egy idő után már dacból sem arra gondolunk, amire a szerzői szándék vezetné gondolatainkat.

Idegesek leszünk ettől a könyvtől.

Az is furcsa, hogy a szerző mélabúsan nosztalgiázik a régi korok irodalma felett, ugyanakkor többször kirohan a kortárs irodalom ellen, például: „Történjen egy gyilkosság, vagy erőszakoljanak meg egy öt­éves kislányt, aztán találja meg valaki a tettest? Akkor lesz mai, meg jó, meg kortárs?” Ezen a ponton gyanakvóan a könyvespolc felé tekint az ember, vajon a mai, jó kortárs könyvekben tényleg mindegyikben megerőszakolnak egy ötéves kislányt? Ez eddig hogy nem tűnt fel?

Koinónia, 2021, 182 oldal, 2900 Ft