„Jó szándékú emberekről írok, akik mégis rosszat tesznek a szeretteikkel”

Marie Aubert norvég író első regénye, a gyerekvállalás nehézségeiről szóló Felnőtt emberek jelentős kritikai sikert aratott. Magyarországon hamarosan novelláskötete is megjelenik. A termékenységi klinikákról, a felnövés kínjairól, illetve a családi tűzfészkekről beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Az élénk színű, rajzos borítók nagyon illenek ahhoz a letisztult nyelvi stílushoz, mely mindkét könyvére jellemző. Hol talált rá erre a nyelvezetre?

Marie Aubert: Mindig is megpróbáltam leszűkíteni a szöveget szigorúan arra, amit mondanom kell. Bár Magyarországon a regényem jelent meg előbb, novellistaként indultam. A kispróza megköveteli a szerzőjétől, hogy kevés szóval fejezze ki magát, nem kell oldalakon át arról ömlengenie, hogy milyen az időjárás és mi volt a reggeli. A novellaírónak nagyon határozottan el kell döntenie, hogy hogyan fogja a leghatékonyabban elmondani a történetet. Tudom, hogy sok író nem szereti, de én szeretek párbeszédekkel mesélni, kézre áll, ha a dialógusból jön át a történet. Az olvasónak dekódolnia kell a beszélgetést ahhoz, hogy megértse, igazából mi történik. Korábban újság­íróként dolgoztam, befolyásolhatott íróként is az állandó szerkesztés. Hogy mérlegre kell tenni a szavakat, hogy nem áll a mondandó rendelkezésére végtelen tér. Szerintem a kreatív munka során a korlátok hasznosak lehetnek.

 

Felnőtt emberek

MN: Mi motiválta a műfajváltásra?

MA: A történet idején negyven­éves Idáról szóló könyvet azzal a jelenettel nyitom, amikor a buszon ül és idegesítik mások gyerekei. Rögtön éreztem, hogy ez egy hosszabb történet része, amelyet nem tudok nyolc-tíz oldalban rögzíteni, több dolog állt a háttérben és több mindent kellett felderítenem. A regényem is a novellákra hasonlít annyiban, hogy kevés szereplőt mozgatok, a sztori néhány napot ölel fel, térben pedig egy hely köré központosul.

MN: Néha a történetek elbeszélésében érdekesebb, hogy az emberek hogyan viselkednek egymással, mint amit gondolnak.

MA: Íróként nagyon érdekel, hogy egymást mélyen ismerő emberek hogyan beszélnek egymással. Abban a közeli, ám feszült testvérkapcsolatban, amelyikről írtam, nem mondják meg egymásnak, hogy mi a baj, ehelyett ott bántják a másikat, ahol tudják, ahol a legjobban fáj. Úgy hiszem, hogy a családok működése sokszor ilyen. Nem feltétlenül kell ennek ennyire mérgezőnek lennie, mint Ida és Marthe rivalizálása. Amikor azt mondod az anyádnak, hogy „még nem takarítottunk el”, vagy a testvérednek, hogy „ó, olyan sokáig alszol”, mindenki tudja, mit mondasz vele. Nem olyan ártatlan megnyilvánulások ezek, mint első hallásra.

MN: Ida nem kifejezetten szimpatikus szereplő, sőt, a többiek sem, bár könnyen magunkra ismerhetünk egy-egy vonásukban. Talán a leginkább kedvelhető Stein. Ő ellensúlyozza a többieket?

MA: Izgalmas figyelni, hogy az olvasók hogyan reagálnak a szereplőkre, főleg Idára. Néhányan teljesen visszataszítónak tartják, egyenesen aljasnak. Mások mélyen szimpatizálnak vele, és úgy érzik, azt az oldalukat fejezi ki, amit általában nem vállalnak. Ez nagy bók, sikerült összetett szereplőket alkotnom, akik nem egyértelműen jók vagy rosszak. Talán úgy mondanám, hogy jó szándékú emberekről írok, akik mégis rosszat tesznek a szeretteikkel. Mind úgy gondolunk magunkra, mint akik jó barátok, jó alkalmazottak, akik igazságosak másokkal és nem viselkednek irracionálisan az exükkel. Akkor izgalmas meglátogatni a szereplőimet, amikor határhelyzetekbe kerülnek, és elkezd minden összeomlani körülöttük. Ekkor olyan énjükkel szembesülnek, amelyikről nem tudtak. Stein sokkal jobb helyzetben van. A többiek beszorultak a forrongó családi kuktába, ahonnan nem látják a saját viszonyulásaikat, míg ő képes kívülről nézni őket. Szórakoztató is volt megalkotni az alakját. Eleinte csak bolondos vígjátéki szereplőnek láttam, de ahogy nagyobb hangsúlyt helyeztem rá, több együttérzést is kapott.

MN: Hogyan lehet az olvasói feszengést az egész regényen át kitartani?

MA: Egyértelműen rövid szövegről van szó, mely azért erőteljes is, bár nem tudom, ezt mondhatom-e a saját könyvemre. Az biztos, hogy robbanékony. A nyaralási mindennapok köré akartam szervezni a szöveget. Ez lehetne idilli, a keretekben legalábbis van valami békés folytonosság. A történetet az étkezések szervezik. A nyaraló gyerekkoruk óta része a két nővér életének, a megnyugvást képviseli számukra. Aztán utolérik őket a konfliktusaik.

MN: Szándékosan hagyta nyitva, hogy Ida saját döntéséből gyermektelen vagy csak az élete hozta így?

MA: Fontos kérdése ez a regénynek, mert nagyon korlátozott a gyermektelenségről alkotott képünk. Vagy „nem akartál”, vagy „nem lehetett gyereked”, ez a két elfogadott magyarázat. De a legtöbb nőnek és férfinak, akinek el kell fogadnia, hogy nem lett gyereke, ez a választóvonal nem ennyire éles. Sok körülmény vezethet ahhoz, hogy nincs saját gyereked, pedig szerettél volna.

 

Marie Aubert

Fotó: David B. Torch

MN: A meddőségből fakadó helyzetek Magyarországon is egyre láthatóbbak.

MA: A negyvenéves kor körül fellépő válság érdekelt. Nem akartam a termékenységi, orvostudományos vitákhoz hozzászólni. Nem akarok morális véleményt nyilvánítani a kérdésben. Az mindenképpen érdekes, hogy a megoldást kínáló technológiák egyre inkább fejlődnek, és ez választások elé állít minket. Fél évszázaddal vagy akár 30 évvel ezelőtt nem kellett ezen gondolkodnunk. Mindez hozzájárulhat ahhoz, hogy ne kelljen határoznunk. Benne tart minket a döntésképtelenségben. Nem vagyok meggyőződve, hogy mindig jó, ha az összes választás nyitva marad előttünk.

MN: Végig egyértelmű volt, hogy a Felnőtt emberek lesz a cím?

MA: Egészen későn találtunk rá a szerkesztőmmel, de onnantól kezdve biztosak voltunk benne. A könyv tele van felnőttekkel, akik gyerekesen viselkednek egymással, kicsinyesek, aljasak, egymást nyírják. A regény arról is szól, hogy hogyan nőhetsz fel mások szemében, ha nem alapítasz családot.

MN: A novelláskötet a címét (Hazamehetek veled?) az egyik párbeszédből kapta.

MA: Amikor a címet kerestük, sokat gondolkodtam azon, mit jelent egy otthon. A novellák legtöbb szereplője bizonyos értelemben hontalan. Vágynak arra, hogy részesei legyenek valaminek, ami nagyobb náluk, de nem tudják, mi lenne az. Sok a novellákban a barátok és szeretők közötti szakítás, a felhasadó családi viszonyok. Nagyon sérülékennyé tesz a kérdés, hogy „Hazamehetek veled?”, mert a másik embert kéred arra, hogy megteremtse számodra az otthont.

MN: Az a novella, melyben a cím elhangzik, a Nem szégyelled magad. Sosem derül ki, a főszereplője miért került börtönbe.

MA: Egy valós történet inspirálta, Norvégiában néhány éve egy magas beosztású nőről kiderült, hogy csalással szerezte a végzettségeit. A média segítségével néhány hét leforgása alatt közszájon forgó vicc vált belőle. Elgondolkodtatott, hogy mi történik, amikor megpróbál valaki visszatérni a társadalomba, akinek a nevéhez botrány kötődik.

MN: Sally Rooney Normális emberekje egy évvel a regénye előtt jelent meg. Nem volt önben félsz a sikere láttán, hogy a közönség hozzá kapcsolja ezt a címformulát?

MA: Már jó pár éve a kiadásban dolgozom, megtanultam, hogy sosem számíthatok arra, hogy valami teljesen az enyém lesz. Nem én írok egyedül versengő testvérekről, gyermektelenségről és családi erőviszonyokról. Valószínűleg a címem sem egyedi. Az a fontos, hogy a saját szövegem olyan jól megírjam, ahogy csak tudom, aztán bízzak abban, hogy megtalálja az olvasóközönségét. Sally Rooney jó író, nagyon boldog vagyok, ha hozzá kötik a regényem. Itt, Norvégiában ugyanakkor nem „normális embereknek” fordították, hanem Alle andrénak, azaz mindenki másnak.