Cenzúra és nyitás a „régi” Tények és tanúk-sorozatban

Kényes tények

Sorköz

A 70-es, 80-as évek egyik emblematikus könyvsorozata volt, akkori köteteinek egy-egy példányával ma is szinte minden magyar háztartásban találkozunk. Az emlékiratok és a tényirodalom népszerűsége azóta is töretlen, így nem is csoda, hogy kiadója 2015-ben újraindította a Tények és tanúkat.

Miután a Pravdában 1972 februárjában napvilágot látott a magyar reformokat élesen bíráló, politikaiüzenet-értékű cikk, a „szocialista jóléti állam” kiépítésének kísérlete, az „új gazdasági mechanizmus” végleg elbukott. De nem csak a politikában és a gazdaságban, a kulturális területen is győzött az ókommunista reakció. „Az „ideológiai bezárkózás” a könyvkiadást is negatívan befolyásolta, ahogyan erre a korszak könyves viszonyainak egyik legjobb ismerője, a 2019-ben elhunyt Bart István is rámutatott 2000-ben megjelent remek monográfiájában (Világirodalom és könyv­kiadás a Kádár-korszakban). Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottsága elmarasztaló állásfoglalást adott ki a könyvkiadás helyzetéről, és az is felmerült, hogy a korábbi elvnek megfelelő „eszmei” befolyásolás helyett ismét vegyék komolyabban az „adminisztratív” eszközök használatát.

Magyarországon hivatalosan nem létezett ekkor cenzúra, a kiadói ügyek irányítására 1954-ben a Népművelési Minisztériumon belül létrejött, majd 1961-ben, Köpeczi Béla vezetésével újraszervezett Kiadói Főigazgatóság azonban nagyon is sok cenzurális eszközzel rendelkezett. Az MSZMP művelődéspolitikájának alapelvei című szöveg 1958-ban jelzi az irányvonalat: „a romboló hatású művekkel, selejtes fércmunkákkal szemben szervezeti intézkedéseknek is helyük van. Az irányítás fő eszköze azonban az eszmei befolyásolás.” Az ingadozás a „szervezeti intézkedések” és az „eszmei befolyásolás” között folyamatosan megfigyelhető volt a következő évtizedekben. A 70-es évek elejétől pedig – Bart szerint a Kiadói Főigazgatóság ekkor volt a csúcson –, egyfajta könyvminisztériumként működött, jelezve egy szigorúbb időszak eljövetelét.

Éppen ezért lehet meglepő, hogy az akkor már az ország talán legfontosabb szépirodalmi kiadójaként működő Magvető elindított egy első látásra sok szempontból sem a kiadó, sem a korszak profiljába nem illő, gyakran politikailag kifejezetten kényes szövegeket megjelentető történelmi memoársorozatot, a Tények és tanúkat.

A rendszer maga

Az 1955-ben az Írószövetség kiadójaként létrehozott Magvető igazgatója ekkor már a korábbi elhárító tiszt Kardos György volt (róla lásd keretes írásunkat). A kiadó akkori szerkesztőségi titkára, Sarkadi Péterné (vagy ahogy egykori kollégái ma is emlegetik: Fruzsa) megkeresésünkre elmondta, hogy Kardos mániája volt a sorozatok kiadása, úgy gondolta, ebben a formában lehet az olvasókat leginkább elérni, hiszen ha egy sorozatból egy-két kötetet már megvettek, nagyobb eséllyel veszik meg majd a harmadikat és negyediket is. Való igaz, hogy Kardos idején a Magvető több – mai szóval – branddé váló sorozatot felfuttatott, elég csak a még Kardos előtt indult, de az ő idején emblematikussá váló Magvető Világkönyvtárra, a ki­adóvezető egyik szívügyének számító Albatrosz-könyvekre, vagy a szépirodalom népszerűsítésére kitalált Rakéta Regénytárra (RaRe), és a hozzá kapcsolódó regényújságra gondolni.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap. Nézzen be hozzánk minden nap: hírszolgáltatásunk ingyenesen hozzáférhető. Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk