„Ha megcsalom, kinyír”

Halász Rita: Mély levegő

„Esküszöm az élő Istenre, hogy meghallgatom a másikat, és nem küldöm el az anyjába, ha mást gondol, mint én.”

„Esküszöm, hogy a problémákat nem söpröm a szőnyeg alá, hanem konstruktívan kezelem. Ha a másik felbosszant, őt meg nem ütöm, le nem rúgom az ágyról, nyakát nem szorongatom. / Esküszöm az élő Istenre, hogy házasságom alatt kiállok magamért, sértegetni, bántani magam nem hagyom, ha valami nem tetszik, elmondom, és nem mártírként viselem a sok szart. Isten engem úgy segéljen” – halljuk a harmincas éveiben járó, két gyerekével az apjához költöző Vera „házassági fogadalmát”. A regényben ő meséli el házasságának és válásának történetét, gyerek- és fiatalkorát.

A történetvezetés a jelenre és a közelmúltra koncentrál. Látjuk Vera vergődését a hideg és koszos „szülői házban”, és közben lassanként derül ki, hányféleképpen bántotta őt a férje, Péter. Alázta, rendszeresen tett a személyiségéről általánosító, negatív kijelentéseket, megfenyegette („…egy film kapcsán azt mondta, ha megcsalom, kinyír”); és meg is ütötte („A hasamon feküdtem, már félálomban voltam, amikor arra ébredtem, hogy megüti a fejemet.”). Nem is csodálkozunk, hogy Vera egy viszonyba menekült a szintén családos Ivánnal, középiskolai osztálytársával, aki ugyan már csak a gondolataiban van jelen, de úgy tűnik, katalizátorként segítette az elköltözést.

Vera, miközben újra és újra végigveszi, hogy miért nem képes már együtt élni Péterrel, igyekszik helytállni anyaként. De persze elkésik a szülői értekezletről, s olykor úgy érzi, meg tudná ütni a gyerekeket. A regény egyik legmegrázóbb jelenetében üvölt egyikükkel a legó miatt („ráordítottam, ezt most felszeded, az utolsó darabig”), aztán megszorítja a karját, és együtt zokognak. A válsághelyzetben lévő szülő legsötétebb pillanatainak, őrlődésének, fásultságának, dühének, elkeseredésének vagyunk tanúi.

Mindeközben a belső monológ el-elkanyarodik a múltba: Vera feltárja az összefüggéseket a szüleihez fűződő kapcsolata, a szülei egymás közötti viszonya és aközött, ahogyan saját házassága, alárendelődése alakult. A modell maga szinte megágyaz a kibillent viszonyoknak: Vera, aki ugyan grafikusként végzett, de a gyerekek születése miatt soha nem dolgozott, eleve függő helyzetbe került, ezért is kell az apjánál meghúznia magát. Az elhanyagolt lakásban gyakran feltűnik az anyja is.

Halász Rita jellemábrázolása komoly pszichológiai jártasságról árulkodik: Vera egyre világosabban látja, hogy mit hagytak rá örökül a szülei, az egyik kulcsjelenetben szembesíti is őket gyerekkori tapasztalataival. És attól válik a könyv a társadalmi érzékenyítés szempontjából is fontossá, hogy mindezt egy jól szituált, értelmiségi család világában mutatja be. Vera nem menti fel Pétert, nem relativizálja a cselekedeteit vagy a szavait, de látja a saját felelősségét, tisztában van vele, hogy milyen mintát hozott a saját családjából, és hogy ez hogyan alakította a házasságát.

Halász Rita regénye a nyomasztó téma ellenére halálosan szórakoztató is. A narrációból árad a jótékony önirónia, és a szerző a helyzetkomikumokat is jó érzékkel aknázza ki, például abban a jelenetben, amikor Verát új szeretője arra tanítja, hogyan kell felszívni a kokaint. Persze sem a kokainfüggő pasi, sem a kokain nem jön be végül, ahogy a régi gimis szerelem sem, és hál’ istennek itt a boldog vég is olyan, mint a valóságban: egy nő elválik, egyedül van, szenved, de a romokból elkezdi építeni magát. Újra rajzolni, dolgozni fog. Megtanulja, hogy milyen önállóan létezni, és kezébe venni a saját sorsát, hogy milyen szabadnak lenni.

Jelenkor, 2020, 200 oldal, 2999 Ft