Tisztelgés a 90-es évek legnagyobb rockkoncertje előtt

Sorköz

A Supersonic interjúkötetben a Gallagher testvérek azt mesélik el, hogyan jutott el az Oasis néhány év alatt lepukkant próbatermekből Knebworth-be, ahol két nap alatt negyedmillió embernek játszottak.

26 éve, 1996. augusztus 10-én és 11-én az Oasis két legendás koncertet adott a knebworth-i történelmi kastély parkjában. A sikerei csúcsán lévő bandára mindkét este 125 ezer ember volt kíváncsi, jegyet több mint 2,5 millióan igényeltek, így máig az Oasis fellépését tartják a brit zenetörténelem legnagyobb érdeklődést kiváltó eseményének (látogatószámban Robbie Williams 2003-ban lenyomta a Gallagher tesókat, de ő három egymást követő nap zenélt Knebworth-ben).

Tavaly, a 25. évfordulóra kijött egy koncertfilm és egy duplalemez, illetve Supersonic címmel könyv formátumban, vágatlanul is kiadták a Liam és Noel Gallagherrel, az Oasis többi egykori tagjával és a zenekarhoz így vagy úgy kapcsolódó egyéb kulcsszereplőkkel eredetileg egy 2017-es dokumentumfilmhez felvett interjúkat.

A Supersonic filmként is lehengerlő volt, de - talán meglepő módon - könyvként még inkább az. Az illusztrációk nagyszerűek, Simon Halfon pedig értő kézzel szerkesztette a szöveget, így hiába rögzítették külön-külön a beszélgetéseket, Liam és Noel mondatai rendre rezonálnak egymásra, szépen kiütközik a személyiségeik közti különbség és a köztük lévő állandó feszültség. A könyv egyelőre csak angolul elérhető, de az ismertebb magyar netes könyváruházakon keresztül be lehet szerezni, és nem is drágább, mint amennyi a magyar kiadás lenne (ha lenne). 

Az interjúk némi gyerekkori kitérő után a zenekar 1991-es megalakulásától a '96-os knebworth-i koncertig tárgyalják az Oasis felemelkedését. A leereszkedésről már nem szólnak, a korábbiaknál mérsékeltebb sikert hozó harmadik albumról, a tagcserékről és a 2009-es feloszlásról nem ebből a könyvből fogjuk megismerni Gallagherék véleményét, akik így, mondhatni, csak a szépre emlékeznek.

De érezni a létjogosultságát ennek a megközelítésnek, hiszen az Oasis esetében mégiscsak az a fő sztori, hogyan jutottak el kevesebb mint két évvel első albumuk, a Definitely Maybe megjelenése után Knebworth-ig, ahol előttük olyan zenekarok léptek fel, mint a Rolling Stones, a Led Zeppelin vagy a Queen. Ráadásul korábban mindig egész fesztiválokat rendeztek itt, az Oasis pedig két önálló koncertet vállalt (igaz, olyan előzenekarokkal, mint a Prodigy vagy a Chemical Brothers).

A szupergyors sikerhez Liam hangja és Noel dalszerzői képességei mellett nyilván a korszellem is kellett. Érdekes ugyanakkor, hogy míg a közvélemény hajlamos a britpop csillagaként elkönyvelni az Oasist, Gallagherék egyértelműen a mozgalom felett állónak tartották magukat, és hagyományos rockbandaként gondoltak zenekarukra.

Bár egyikük sem volt képzett zenész, a kezdetektől véresen komolyan vették a zenekarosdit, minden nap próbáltak, és a munkamorál az önmagukba vetett elképesztő hittel párosult. Liam már akkor eltökélte, hogy híres rocksztár lesz, amikor munkanélküli húszévesként az anyjával lakott egy önkormányzati bérlakásban. "És mégis mit fogsz csinálni?" - kérdezte tőle Peggy Gallagher. "Én vagyok az énekes" - válaszolta Liam, amire érkezett is az anya sokatmondó válasza: "Soha az életben nem hallottalak énekelni." Eközben Noel a dalaiban bízott, amikor például megírta a Live Forevert, egyből biztos volt benne, hogy világsléger lesz (a többiek meg nem akarták elhinni, hogy tényleg ő írta).

Nagyjából ennyi volt az Oasis receptje. Marha jó dalok, a végletekig begyakorolva és hihetetlen energiával, de minden máz és showelem nélkül előadva. A többit rábízták a közönségükre, és bejött nekik.

A könyvből rengeteg érdekesség kiderül az Oasis korai éveiről, Noel például az első koncertje előtt döbbent rá, hogy addig sosem gitározott állva; az első külföldi fellépésük előtt gyakorlatilag az egész zenekart letartóztatták egy kompon; az első Japán turnéjukon őket is megdöbbentő megszállottsággal fogadták rajongóik, az USA-ban viszont alig hallott róluk valaki. Sokat beszélnek az érezhetően traumatikus emlékeket hagyó '94-es amerikai turnéról, a bekristályozott Whisky a Go Go-beli fellépésről, ami után Noel majdnem kilépett a zenekarból (a koncert ugyanakkor a felvételek tanúsága szerint egyáltalán nem volt olyan katasztrofális, mint amilyennek megélték).

Elkerülhetetlenül van ezekben a visszaemlékezésekben egy jó adag nosztalgia is egy olyan korszak iránt, amelyben a koncertre járás még nem a folyamatos szelfizést és videózást jelentette, amelyben a rockzene olyannyira "számított", hogy a brit sajtót hetekig lázban tartotta az Oasis és a Blur párhuzamosan megjelenő kislemezeinek vetélkedése, Noel Gallagher drogokról tett kijelentésére pedig egy miniszter is válaszolt.

Ebben a rövid, körülbelül kétéves időszakban az Oasis tényleg a világ legnagyobb zenekarának érezhette magát, még ha ez saját bevallásuk szerint is csak addig tartott, amíg a U2 "kiment elszívni egy cigit" a Zoo Tv és a PopMart turnék között.

Oasis: Supersonic - The Complete, Authorised and Uncut Interviews, Headline Publishing, 2021, 381 oldal

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

„Boldog békeévek”

A több mint kétszáz műtárgyat felvonultató kiállítás fókuszában a szecessziós plakátművészet és reklámgrafika áll, a magyar művészetnek az az aranykora, amikor összhangba került a nyugati művészeti törekvésekkel, radikálisan modernizálva a kiegyezést követő évtizedek (fél)feudalista, konzervatív, a historizmus béklyóiba zárt világát.

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.

Séta a Holdon

A miniszterelnök május 9-i tihanyi beszédével akkora lehetőséget kínált fel Magyar Péternek a látványos politikai reagálásra, hogy az még a Holdról is látszott.

Elengedték őket

Ukrajna belső, háború sújtotta vagy veszélyeztette területeiről rengetegen menekültek Kárpátaljára, főleg a városokba, az ottani magyar közösség emiatt szinte láthatatlanná vált sok helyen. A napi gondok mellett a magyar kormány hülyeségeire senkinek nincs ideje figyelni.

Egyszerű világpolgár, hídépítő

  • Mártonffy Marcell

Észak-amerikai pápára senki sem számított. Íratlan szabály volt – állítják bennfentesek –, hogy jezsuita és amerikai szóba sem jöhet. A szilárd alapelv egyik fele 2013-ban, másik fele 2025. május 8-án dőlt meg. A Chicago környékéről származó Robert Francis Prevost bíboros a megbízható szakértők listáján sem szerepelt a legesélyesebbek között. A fehér füst azonban meglepően hamar előgomolygott a Sixtus-kápolna ideiglenes kéményéből.