Tisztelgés a 90-es évek legnagyobb rockkoncertje előtt

Sorköz

A Supersonic interjúkötetben a Gallagher testvérek azt mesélik el, hogyan jutott el az Oasis néhány év alatt lepukkant próbatermekből Knebworth-be, ahol két nap alatt negyedmillió embernek játszottak.

26 éve, 1996. augusztus 10-én és 11-én az Oasis két legendás koncertet adott a knebworth-i történelmi kastély parkjában. A sikerei csúcsán lévő bandára mindkét este 125 ezer ember volt kíváncsi, jegyet több mint 2,5 millióan igényeltek, így máig az Oasis fellépését tartják a brit zenetörténelem legnagyobb érdeklődést kiváltó eseményének (látogatószámban Robbie Williams 2003-ban lenyomta a Gallagher tesókat, de ő három egymást követő nap zenélt Knebworth-ben).

Tavaly, a 25. évfordulóra kijött egy koncertfilm és egy duplalemez, illetve Supersonic címmel könyv formátumban, vágatlanul is kiadták a Liam és Noel Gallagherrel, az Oasis többi egykori tagjával és a zenekarhoz így vagy úgy kapcsolódó egyéb kulcsszereplőkkel eredetileg egy 2017-es dokumentumfilmhez felvett interjúkat.

A Supersonic filmként is lehengerlő volt, de - talán meglepő módon - könyvként még inkább az. Az illusztrációk nagyszerűek, Simon Halfon pedig értő kézzel szerkesztette a szöveget, így hiába rögzítették külön-külön a beszélgetéseket, Liam és Noel mondatai rendre rezonálnak egymásra, szépen kiütközik a személyiségeik közti különbség és a köztük lévő állandó feszültség. A könyv egyelőre csak angolul elérhető, de az ismertebb magyar netes könyváruházakon keresztül be lehet szerezni, és nem is drágább, mint amennyi a magyar kiadás lenne (ha lenne). 

Az interjúk némi gyerekkori kitérő után a zenekar 1991-es megalakulásától a '96-os knebworth-i koncertig tárgyalják az Oasis felemelkedését. A leereszkedésről már nem szólnak, a korábbiaknál mérsékeltebb sikert hozó harmadik albumról, a tagcserékről és a 2009-es feloszlásról nem ebből a könyvből fogjuk megismerni Gallagherék véleményét, akik így, mondhatni, csak a szépre emlékeznek.

De érezni a létjogosultságát ennek a megközelítésnek, hiszen az Oasis esetében mégiscsak az a fő sztori, hogyan jutottak el kevesebb mint két évvel első albumuk, a Definitely Maybe megjelenése után Knebworth-ig, ahol előttük olyan zenekarok léptek fel, mint a Rolling Stones, a Led Zeppelin vagy a Queen. Ráadásul korábban mindig egész fesztiválokat rendeztek itt, az Oasis pedig két önálló koncertet vállalt (igaz, olyan előzenekarokkal, mint a Prodigy vagy a Chemical Brothers).

A szupergyors sikerhez Liam hangja és Noel dalszerzői képességei mellett nyilván a korszellem is kellett. Érdekes ugyanakkor, hogy míg a közvélemény hajlamos a britpop csillagaként elkönyvelni az Oasist, Gallagherék egyértelműen a mozgalom felett állónak tartották magukat, és hagyományos rockbandaként gondoltak zenekarukra.

Bár egyikük sem volt képzett zenész, a kezdetektől véresen komolyan vették a zenekarosdit, minden nap próbáltak, és a munkamorál az önmagukba vetett elképesztő hittel párosult. Liam már akkor eltökélte, hogy híres rocksztár lesz, amikor munkanélküli húszévesként az anyjával lakott egy önkormányzati bérlakásban. "És mégis mit fogsz csinálni?" - kérdezte tőle Peggy Gallagher. "Én vagyok az énekes" - válaszolta Liam, amire érkezett is az anya sokatmondó válasza: "Soha az életben nem hallottalak énekelni." Eközben Noel a dalaiban bízott, amikor például megírta a Live Forevert, egyből biztos volt benne, hogy világsléger lesz (a többiek meg nem akarták elhinni, hogy tényleg ő írta).

Nagyjából ennyi volt az Oasis receptje. Marha jó dalok, a végletekig begyakorolva és hihetetlen energiával, de minden máz és showelem nélkül előadva. A többit rábízták a közönségükre, és bejött nekik.

A könyvből rengeteg érdekesség kiderül az Oasis korai éveiről, Noel például az első koncertje előtt döbbent rá, hogy addig sosem gitározott állva; az első külföldi fellépésük előtt gyakorlatilag az egész zenekart letartóztatták egy kompon; az első Japán turnéjukon őket is megdöbbentő megszállottsággal fogadták rajongóik, az USA-ban viszont alig hallott róluk valaki. Sokat beszélnek az érezhetően traumatikus emlékeket hagyó '94-es amerikai turnéról, a bekristályozott Whisky a Go Go-beli fellépésről, ami után Noel majdnem kilépett a zenekarból (a koncert ugyanakkor a felvételek tanúsága szerint egyáltalán nem volt olyan katasztrofális, mint amilyennek megélték).

Elkerülhetetlenül van ezekben a visszaemlékezésekben egy jó adag nosztalgia is egy olyan korszak iránt, amelyben a koncertre járás még nem a folyamatos szelfizést és videózást jelentette, amelyben a rockzene olyannyira "számított", hogy a brit sajtót hetekig lázban tartotta az Oasis és a Blur párhuzamosan megjelenő kislemezeinek vetélkedése, Noel Gallagher drogokról tett kijelentésére pedig egy miniszter is válaszolt.

Ebben a rövid, körülbelül kétéves időszakban az Oasis tényleg a világ legnagyobb zenekarának érezhette magát, még ha ez saját bevallásuk szerint is csak addig tartott, amíg a U2 "kiment elszívni egy cigit" a Zoo Tv és a PopMart turnék között.

Oasis: Supersonic - The Complete, Authorised and Uncut Interviews, Headline Publishing, 2021, 381 oldal

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódásról és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Figyelmébe ajánljuk