Tisztelgés a 90-es évek legnagyobb rockkoncertje előtt

Sorköz

A Supersonic interjúkötetben a Gallagher testvérek azt mesélik el, hogyan jutott el az Oasis néhány év alatt lepukkant próbatermekből Knebworth-be, ahol két nap alatt negyedmillió embernek játszottak.

26 éve, 1996. augusztus 10-én és 11-én az Oasis két legendás koncertet adott a knebworth-i történelmi kastély parkjában. A sikerei csúcsán lévő bandára mindkét este 125 ezer ember volt kíváncsi, jegyet több mint 2,5 millióan igényeltek, így máig az Oasis fellépését tartják a brit zenetörténelem legnagyobb érdeklődést kiváltó eseményének (látogatószámban Robbie Williams 2003-ban lenyomta a Gallagher tesókat, de ő három egymást követő nap zenélt Knebworth-ben).

Tavaly, a 25. évfordulóra kijött egy koncertfilm és egy duplalemez, illetve Supersonic címmel könyv formátumban, vágatlanul is kiadták a Liam és Noel Gallagherrel, az Oasis többi egykori tagjával és a zenekarhoz így vagy úgy kapcsolódó egyéb kulcsszereplőkkel eredetileg egy 2017-es dokumentumfilmhez felvett interjúkat.

A Supersonic filmként is lehengerlő volt, de - talán meglepő módon - könyvként még inkább az. Az illusztrációk nagyszerűek, Simon Halfon pedig értő kézzel szerkesztette a szöveget, így hiába rögzítették külön-külön a beszélgetéseket, Liam és Noel mondatai rendre rezonálnak egymásra, szépen kiütközik a személyiségeik közti különbség és a köztük lévő állandó feszültség. A könyv egyelőre csak angolul elérhető, de az ismertebb magyar netes könyváruházakon keresztül be lehet szerezni, és nem is drágább, mint amennyi a magyar kiadás lenne (ha lenne). 

Az interjúk némi gyerekkori kitérő után a zenekar 1991-es megalakulásától a '96-os knebworth-i koncertig tárgyalják az Oasis felemelkedését. A leereszkedésről már nem szólnak, a korábbiaknál mérsékeltebb sikert hozó harmadik albumról, a tagcserékről és a 2009-es feloszlásról nem ebből a könyvből fogjuk megismerni Gallagherék véleményét, akik így, mondhatni, csak a szépre emlékeznek.

De érezni a létjogosultságát ennek a megközelítésnek, hiszen az Oasis esetében mégiscsak az a fő sztori, hogyan jutottak el kevesebb mint két évvel első albumuk, a Definitely Maybe megjelenése után Knebworth-ig, ahol előttük olyan zenekarok léptek fel, mint a Rolling Stones, a Led Zeppelin vagy a Queen. Ráadásul korábban mindig egész fesztiválokat rendeztek itt, az Oasis pedig két önálló koncertet vállalt (igaz, olyan előzenekarokkal, mint a Prodigy vagy a Chemical Brothers).

A szupergyors sikerhez Liam hangja és Noel dalszerzői képességei mellett nyilván a korszellem is kellett. Érdekes ugyanakkor, hogy míg a közvélemény hajlamos a britpop csillagaként elkönyvelni az Oasist, Gallagherék egyértelműen a mozgalom felett állónak tartották magukat, és hagyományos rockbandaként gondoltak zenekarukra.

Bár egyikük sem volt képzett zenész, a kezdetektől véresen komolyan vették a zenekarosdit, minden nap próbáltak, és a munkamorál az önmagukba vetett elképesztő hittel párosult. Liam már akkor eltökélte, hogy híres rocksztár lesz, amikor munkanélküli húszévesként az anyjával lakott egy önkormányzati bérlakásban. "És mégis mit fogsz csinálni?" - kérdezte tőle Peggy Gallagher. "Én vagyok az énekes" - válaszolta Liam, amire érkezett is az anya sokatmondó válasza: "Soha az életben nem hallottalak énekelni." Eközben Noel a dalaiban bízott, amikor például megírta a Live Forevert, egyből biztos volt benne, hogy világsléger lesz (a többiek meg nem akarták elhinni, hogy tényleg ő írta).

Nagyjából ennyi volt az Oasis receptje. Marha jó dalok, a végletekig begyakorolva és hihetetlen energiával, de minden máz és showelem nélkül előadva. A többit rábízták a közönségükre, és bejött nekik.

A könyvből rengeteg érdekesség kiderül az Oasis korai éveiről, Noel például az első koncertje előtt döbbent rá, hogy addig sosem gitározott állva; az első külföldi fellépésük előtt gyakorlatilag az egész zenekart letartóztatták egy kompon; az első Japán turnéjukon őket is megdöbbentő megszállottsággal fogadták rajongóik, az USA-ban viszont alig hallott róluk valaki. Sokat beszélnek az érezhetően traumatikus emlékeket hagyó '94-es amerikai turnéról, a bekristályozott Whisky a Go Go-beli fellépésről, ami után Noel majdnem kilépett a zenekarból (a koncert ugyanakkor a felvételek tanúsága szerint egyáltalán nem volt olyan katasztrofális, mint amilyennek megélték).

Elkerülhetetlenül van ezekben a visszaemlékezésekben egy jó adag nosztalgia is egy olyan korszak iránt, amelyben a koncertre járás még nem a folyamatos szelfizést és videózást jelentette, amelyben a rockzene olyannyira "számított", hogy a brit sajtót hetekig lázban tartotta az Oasis és a Blur párhuzamosan megjelenő kislemezeinek vetélkedése, Noel Gallagher drogokról tett kijelentésére pedig egy miniszter is válaszolt.

Ebben a rövid, körülbelül kétéves időszakban az Oasis tényleg a világ legnagyobb zenekarának érezhette magát, még ha ez saját bevallásuk szerint is csak addig tartott, amíg a U2 "kiment elszívni egy cigit" a Zoo Tv és a PopMart turnék között.

Oasis: Supersonic - The Complete, Authorised and Uncut Interviews, Headline Publishing, 2021, 381 oldal

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.