Magyar tollforgató számára két olyan kötelező feladat van, amelyet okvetlenül teljesítenie kell. Az egyik François Villon halálítélete szélére írt négysoros versének lefordítása. A lista már terjedelmes, a Mindenlehet bejegyzése tíz változatot mutat be. A franciák onnan persze hiányoznak, de ők sem akartak lemaradni, lefordították hát a négysorost középkori franciáról modernre. A műfordítói szakma nehézségét mutatja, hogy az eredeti vers négy egyforma rímét már az anyanyelvi fordítás sem tudta újraalkotni.
Feladványból persze kapunk eleget. Az első sorban Villon bemutatkozik. Ő francois, vagyis Ferenc. Ez a név azonban halmozza a jelentéseket. A középkori francia nyelvben köznévként a francia származású ember megfelelője volt, amely utónévként azt követően vált rendkívül népszerűvé és elterjedtté, hogy az olaszhoni Assisiben még Giovanniként született, de gyerekkorában „Franciácskának” becézett viselőjét 1228-ban szentté avatták. A „frank” gyök pedig egyenesen a szabad megfelelője. Nos, a négysoros magyar fordításaiban a francia származásra való utalás kiütéses győzelmet aratott Ferenc és a szabadság fölött. A választást alátámasztani tűnik a François kisbetűsírása – de tévúton is járhatunk, mert Villon a következő sorban Párizst és Pontoise-t is kisbetűvel írja. Akárhogy is van, a 10 magyar fordításból 9-ben Villon azért levert, mert francia. (Erre egyébként akkor jogi oka is lehetett: a források szerint egy bűntársa azért kapott kegyelmet, mert savoyai volt. Őt viszont franciaként elítélték.) Az egyetlen kivétel Faludy Judit. A származásra ő is utal, de alapvetően genderdimenziót ad a bemutatkozásnak: „Férfi vagyok, ízig-vérig gall jómadár…” – így viszont már nincs is min bosszankodni. A négysoros angol, német és orosz fordításaiban ugyanakkor a költőt nem a származása, hanem a neve nyomasztja. De miért zavarna valakit a saját neve? Hát… egy halálos ítéleten biztosan idegesítene mindenkit. Futnánk a kormányablakhoz névváltoztatást kérni. A verset pedig Villon a „halálítélete” szélére firkantotta. Nyilván nem örült, hogy ott látja a nevét. Nyomasztó lehetett.
A vers második sora egy útvonaltervező alkalmazás bevetését igényli. Megtudjuk belőle, hogy Pontoise a párizsi agglomeráció egyik városa, mintegy 50 kilométerre van Párizs belvárosától, autóval egy óra alatt érhető el (vonattal csak 41 perc, a környezeti lábnyom tehát csökkenthető). Már nem emlékszem, milyen magyar szabályozás írta elő, hogy budapesti születés esetén a kerületet is meg kell jelölni, de abban a hivatalban biztosan szerették Villont. A dolog persze akkor is furcsa. Mond valaki olyat magyarul, hogy „Pesten születtem, Monor mellett”? Miért nem elég az egyiket megjelölni? Két helyen nem születhetünk. Vagy itt, vagy ott. De van tippem erre is. Ha valaki végig azonos rímmel akar megírni egy négysorost, szó szerint „végig-oázva” azt, nem hagyhat kihasználatlanul pont egy olyan remek szót, mint a Pont-oáz. Ez persze puszta spekuláció. Villont pedig már nem tudjuk megkérdezni.
A harmadik sorban is akad mérlegelnivaló. Villon szereti a pontosságot, megjelöli az akasztáshoz használni tervezett kötél hosszát. A magyar fordítók sokszínűen reagálnak: Faludy György modern, a méterrendszert alkalmazza; Illyés Gyula a rőfre szavaz, Szente Ibolya 6 lábat mér, P. Győri Katalin és Mészöly Dezső ölben gondolkodik. A műfordítók másik fele kitér a kötél hosszának latolgatása elől. Saját célfotóm szerint ezt a versenyt Mészöly Dezső és P. Győri Katalin nyeri, ölhossznyi előnnyel. A „toise” 1,949 méter, az öl Magyarországon 1,9019 méternek felelt meg. Az öl nemzetközi változatát 1958-ban 1,8288 méterben határozták meg, ami pont 6 láb – ha valószínűsíthető lenne, hogy a XV. században Franciaországban egy tipikus angol mértékegységet használjanak. A rőf viszont teljesen alkalmatlan akasztásra: Magyarországon 0,636 méternek felelt meg, de a leghosszabb változatot használó Bajorországban is csak 0,833 métert tett ki. Ekkora kötéllel még fojtogatni is nehéz lehet valakit.
A negyedik sorra kezdenek fogyni az „oázós” rímek, de a „poise” szerencsére két értelemben is használható, így újra bevethető. Amíg az első sorban kb. a „terhel” megfelelője volt, addig a negyedikben konkrét mérési eredményt vezet be (megtudom, fenekem mennyit nyom). Egy francia honlap figyelmeztet is rá, hogy a „que” itt nem „hogy”-ként értendő, hanem „mennyi”-ként (hangsúlyosan).
Utolsó megjegyzésemet kis kitérővel kell kezdenem. Az Egyesült Államokban két legfelsőbb bírósági jelölt szenátusi meghallgatását követhettem a médiában. Akkor állapítottam meg, hogy én textualista bíró lennék, mert azt várom a bíró(ság)tól, hogy alkalmazza a törvényeket, nem pedig azt, hogy „alkotóan továbbfejlessze” azokat. Ugyanilyen földhözragadt vagyok fordítóként is. Ha képzeletünk szárnyal, írjuk alá saját néven, szükség esetén hozzátéve, kinek az ötletét használtuk fel. Ha fordítunk, tegyük azt az eredeti iránti maximális alázattal. A magyar műfordítások persze kiválóak. Tulajdonképpen az eredetibe is belefért volna nyárfaág, Villon utalhatott volna rá, hogy a kivégzésre Párizsban fog sor kerülni, egy magaslaton, amely alatt a város piszkosnak/mocskosnak tűnik a mélyben, a kötelet pedig kenderből fonták. (A hűs akasztófát illetően valószínűleg gondolkodási időt kért volna, mivel a fa nem vezeti a hőt, ha pedig a szél hatására gondolunk, alanyt kell cserélni.)
Ennyi okoskodás után lássuk, mire jutottam magam az 1489-es első kiadáshoz képest (amelyet az akkori írásmód szerint idézek). Ilyen volt:
Je suis francois dont ce me poise
Ne de paris empres pontoise
Qui dune corde dune toise
Saura mon col que mon cul poise
Ilyen lett:
Franci a nevem most nyomaszt
Párizs szült ott van Pontoise
Egy öl kötéltől nyakamon
Majd megtudom hátsóm mit nyom
Sok sikert és jó mulatságot kívánok a jövőbeni fordítók bizonnyal hosszú sorának!
