Vajon neve vagy származása nyomasztotta jobban Villont, mikor halálra ítélték?

Sorköz

Költészet napi jegyzetében François Villon leghíresebb négysorosának fordításán elmélkedik Juhász András.

Magyar tollforgató számára két olyan kötelező feladat van, amelyet okvetlenül teljesítenie kell. Az egyik François Villon halálítélete szélére írt négysoros versének lefordítása. A lista már terjedelmes, a Mindenlehet bejegyzése tíz változatot mutat be. A franciák onnan persze hiányoznak, de ők sem akartak lemaradni, lefordították hát a négysorost középkori franciáról modernre. A műfordítói szakma nehézségét mutatja, hogy az eredeti vers négy egyforma rímét már az anyanyelvi fordítás sem tudta újraalkotni.

Feladványból persze kapunk eleget. Az első sorban Villon bemutatkozik. Ő francois, vagyis Ferenc. Ez a név azonban halmozza a jelentéseket. A középkori francia nyelvben köznévként a francia származású ember megfelelője volt, amely utónévként azt követően vált rendkívül népszerűvé és elterjedtté, hogy az olaszhoni Assisiben még Giovanniként született, de gyerekkorában „Franciácskának” becézett viselőjét 1228-ban szentté avatták. A „frank” gyök pedig egyenesen a szabad megfelelője. Nos, a négysoros magyar fordításaiban a francia származásra való utalás kiütéses győzelmet aratott Ferenc és a szabadság fölött. A választást alátámasztani tűnik a François kisbetűsírása – de tévúton is járhatunk, mert Villon a következő sorban Párizst és Pontoise-t is kisbetűvel írja.  Akárhogy is van, a 10 magyar fordításból 9-ben Villon azért levert, mert francia. (Erre egyébként akkor jogi oka is lehetett: a források szerint egy bűntársa azért kapott kegyelmet, mert savoyai volt. Őt viszont franciaként elítélték.) Az egyetlen kivétel Faludy Judit. A származásra ő is utal, de alapvetően genderdimenziót ad a bemutatkozásnak: „Férfi vagyok, ízig-vérig gall jómadár…” – így viszont már nincs is min bosszankodni. A négysoros angol, német és orosz fordításaiban ugyanakkor a költőt nem a származása, hanem a neve nyomasztja. De miért zavarna valakit a saját neve? Hát… egy halálos ítéleten biztosan idegesítene mindenkit. Futnánk a kormányablakhoz névváltoztatást kérni. A verset pedig Villon a „halálítélete” szélére firkantotta. Nyilván nem örült, hogy ott látja a nevét. Nyomasztó lehetett.

A vers második sora egy útvonaltervező alkalmazás bevetését igényli. Megtudjuk belőle, hogy Pontoise a párizsi agglomeráció egyik városa, mintegy 50 kilométerre van Párizs belvárosától, autóval egy óra alatt érhető el (vonattal csak 41 perc, a környezeti lábnyom tehát csökkenthető). Már nem emlékszem, milyen magyar szabályozás írta elő, hogy budapesti születés esetén a kerületet is meg kell jelölni, de abban a hivatalban biztosan szerették Villont. A dolog persze akkor is furcsa. Mond valaki olyat magyarul, hogy „Pesten születtem, Monor mellett”? Miért nem elég az egyiket megjelölni? Két helyen nem születhetünk. Vagy itt, vagy ott. De van tippem erre is. Ha valaki végig azonos rímmel akar megírni egy négysorost, szó szerint „végig-oázva” azt, nem hagyhat kihasználatlanul pont egy olyan remek szót, mint a Pont-oáz. Ez persze puszta spekuláció. Villont pedig már nem tudjuk megkérdezni.

ARTS075577

 
François Villo 

A harmadik sorban is akad mérlegelnivaló. Villon szereti a pontosságot, megjelöli az akasztáshoz használni tervezett kötél hosszát. A magyar fordítók sokszínűen reagálnak: Faludy György modern, a méterrendszert alkalmazza; Illyés Gyula a rőfre szavaz, Szente Ibolya 6 lábat mér, P. Győri Katalin és Mészöly Dezső ölben gondolkodik. A műfordítók másik fele kitér a kötél hosszának latolgatása elől. Saját célfotóm szerint ezt a versenyt Mészöly Dezső és P. Győri Katalin nyeri, ölhossznyi előnnyel. A „toise” 1,949 méter, az öl Magyarországon 1,9019 méternek felelt meg. Az öl nemzetközi változatát 1958-ban 1,8288 méterben határozták meg, ami pont 6 láb – ha valószínűsíthető lenne, hogy a XV. században Franciaországban egy tipikus angol mértékegységet használjanak. A rőf viszont teljesen alkalmatlan akasztásra: Magyarországon 0,636 méternek felelt meg, de a leghosszabb változatot használó Bajorországban is csak 0,833 métert tett ki. Ekkora kötéllel még fojtogatni is nehéz lehet valakit.

A negyedik sorra kezdenek fogyni az „oázós” rímek, de a „poise” szerencsére két értelemben is használható, így újra bevethető. Amíg az első sorban kb. a „terhel” megfelelője volt, addig a negyedikben konkrét mérési eredményt vezet be (megtudom, fenekem mennyit nyom). Egy francia honlap figyelmeztet is rá, hogy a „que” itt nem „hogy”-ként értendő, hanem „mennyi”-ként (hangsúlyosan).

Utolsó megjegyzésemet kis kitérővel kell kezdenem. Az Egyesült Államokban két legfelsőbb bírósági jelölt szenátusi meghallgatását követhettem a médiában. Akkor állapítottam meg, hogy én textualista bíró lennék, mert azt várom a bíró(ság)tól, hogy alkalmazza a törvényeket, nem pedig azt, hogy „alkotóan továbbfejlessze” azokat. Ugyanilyen földhözragadt vagyok fordítóként is. Ha képzeletünk szárnyal, írjuk alá saját néven, szükség esetén hozzátéve, kinek az ötletét használtuk fel. Ha fordítunk, tegyük azt az eredeti iránti maximális alázattal. A magyar műfordítások persze kiválóak. Tulajdonképpen az eredetibe is belefért volna nyárfaág, Villon utalhatott volna rá, hogy a kivégzésre Párizsban fog sor kerülni, egy magaslaton, amely alatt a város piszkosnak/mocskosnak tűnik a mélyben, a kötelet pedig kenderből fonták. (A hűs akasztófát illetően valószínűleg gondolkodási időt kért volna, mivel a fa nem vezeti a hőt, ha pedig a szél hatására gondolunk, alanyt kell cserélni.)

Ennyi okoskodás után lássuk, mire jutottam magam az 1489-es első kiadáshoz képest (amelyet az akkori írásmód szerint idézek). Ilyen volt:

Je suis francois dont ce me poise
Ne de paris empres pontoise
Qui dune corde dune toise
Saura mon col que mon cul poise

Ilyen lett:

Franci a nevem most nyomaszt
Párizs szült ott van Pontoise
Egy öl kötéltől nyakamon
Majd megtudom hátsóm mit nyom

Sok sikert és jó mulatságot kívánok a jövőbeni fordítók bizonnyal hosszú sorának!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.