Összeölelkeztek, ugrándoztak a boldogságtól. Mindez nem az Üllői úton történt, hanem a Hidegkuti Stadionban. Ennél semmi sem fejezi ki jobban, hogy a nagy múltú MTK-nak nincs helye a magyar futballban.
Nem sikerült öt olyan labdaszedő gyereket kiállítani, aki legalább lojális lenne a klubhoz. Nincs miből meríteni. Pedig lehet, sőt valószínű, hogy az agárdi akadémián nevelkednek a fiúcskák, ám az MTK-hoz semmi közük. Miért is lenne? Ha elég tehetségesek, néhány hónapot játszanak majd a „nagycsapatban”, aztán eladják őket valahová.
A sportigazgató és a Fradi-meccs előtt (amelyet követően nyomban menesztették) a vezetőedző is büszkén ismertette a klub filozófiáját: mi nevelőegyesület vagyunk. Nem vásárolunk drága pénzért mindenféle sztárokat a régióból. Ehelyett felépítjük, majd nyomban eladjuk a tehetségeket, és hozunk az akadémiáról újakat a pótlásukra. Ezzel teszünk jót a gyereknek és a hazának. A fiatalt elindítjuk a hírnév, a jólét felé, és segítünk abban, hogy a nemzeti válogatottat kemény ligákban edződött futballisták alkossák.
Fű alatt
A fiúcskák, ha megéreznek valamit abból, hogy mi a futball – márpedig megéreznek, hisz a tévén azért látnak ilyet – nem is vágyakoznak arra, hogy maradjanak az MTK-nál. Mert amit itt látnak, az elviselhetetlenül unalmas, ötlettelen imitációja a futballnak.
| ||
A sportriporterek és „szakértőik” szajkózzák ugyan, hogy az MTK, a hagyományainak megfelelően, a stílusos, sokpasszos, intelligens, rokonszenves focit játssza. Nem tudom, ők mit néznek.
A sokpasszos, gyors, úgynevezett MTK-stílus előfeltétele ugyanis a minőségi labdakezelés. A fű alatti erősen meglőtt átadásokkal (ennek nagymestere a korabeli beszámolók szerint Kovács I. Imre volt, gyerekként én is láttam egyszer-kétszer, akkor hallottam a „fű alatt” terminust az egyik drukker szájából) csak akkor érdemes próbálkozni, ha van, aki leveszi az így meglőtt labdát. A maiak passzolnak, keresztbe, hátra, négy-öt méterre, de hogyan? A címzett felpörgeti a labdát, mert tudja, hogy elsőre úgysem tudja lefékezni, aztán félkör visszafelé, és kezdődik az egész elölről.
A képességekről a legtöbbet a Puskás Akadémia FC elleni „mérkőzés” árult el. Az összefoglalót néztem és felötlött bennem a 4:4-es Vasas–FTC rangadó a brazilok feletti liverpooli diadal évéből (1966): a Vasas villámrajtja, aztán, ahogy 0:3-ról felállt a Fradi, Albert lefordulása az őt piócaként követő Berendiről, a két tizenegyes és Mészöly kiállítása. A közönség hörgött a gyönyörtől. Aztán néhány évtized elteltével a főszereplők elárulták, hogy bunda volt. Aki látta az MTK produkcióját a Felcsút ellen, az a röhögéstől és/vagy a dühtől hörgött.
A szerencsétlen kapus alig győzte ártalmatlanítani saját védőit, önmaga testi épségét sem kímélve. A hálóba paskolt felcsúti egyenlítő „találat” után az ellenfél „gólszerzőjét” félméteres távolságból ámuló-bámuló, hét darab kővé dermedt, MTK-mezbe öltözött „játékos” lógó orral nyomban indult a középkör irányába, miközben a kapus akkurátusan igazítgatta a sportszárát. Egyikük sem tiltakozott a bírónál, pedig még Alcsútról is lehetett látni a nyilvánvaló kezezést. (A játékvezetőről nem érdemes szólni, nem rajta múlott. Kosárlabdában mindenesetre fújtak volna kétszer indulás miatt.)
Egy valamirevaló bundázó csapatból legalább ketten azért előadtak volna egy kamu reklamálást. Az MTK edzője sem szólt egy szót sem a csalásról a mérkőzés után tett nyilatkozatában. Dicsérte viszont a Felcsút dinamikus játékát, a vereség egyik okát pedig abban látta, hogy az utolsó csere nem jött be: „a játékos úgy állt be, ami az MTK-hoz nem méltó”. (Nem tudni, mire gondolhatott, a cserére ugyanis a 86. percben került sor. Még az is lehet, hogy a beugró „játékos” vétlen volt, mert elfelejtették beavatni.)
Nem volt bunda – állítja gyermekkori barátom Kemenessömjénből (Vas megye). Egyszerűen arról van szó, hogy a kapus tajt részeg volt. (Akárcsak gyerekkorunk sömjéni középhátvédje, aki ilyen állapotban minden fejes után nyomban a svájcisapkáját kezdte keresni – ebből elég sok gólt kaptunk.) Ilyen elánnal józan ember nem megy neki a másiknak, se csapattársnak, se ellenfélnek. Jó, de mi volt a szomorúan a középkezdéshez ballagó többivel?
| ||
Lehet, hogy ők meg bedzsojntoztak, elkalkulálták magukat és a meccset már a leszálló ágban kezdték. Ki tudja? De ahogy a mai MTK játéka karikatúrája a sokpasszos, stílusos futballnak, ahogy a csocsótáblát idéző pálya karikatúrája a stadionnak, úgy volt karikatúrája a felcsúti produkció a valamire való bundának (ha netán mégis bunda volt).
Szétesett közösség
Ezt a kabarét el lehet játszani, mert nincs, aki számon kérné. Leszámítva azt a negyven rokonszenves fanatikust, aki zsidóságát Gedeon libástul a Hungária körúton véli megtalálni, az MTK-nak nincs tábora. A II. világháború megtizedelte a rajongókat, de akik megmaradtak, ott voltak a Hungária körúton. És ott voltak a környékről, akik szerették a focit. Ők is valahogy kicsit sajátjuknak tekintették a csapatot, még ha másnak is drukkoltak.
Ott volt az én nemzedékem, pedig tudtuk: a konszolidált Kádár-rezsimben mi nem lehetünk bajnokok. Szidtuk a fiúkat, de szerettük őket. Amikor Paróka (Nagy István) kezdett kiöregedni, vagy amikor Laczkó Misi, az alázatos művész még lábadozott a májgyulladása után, mentünk a fakó meccsére, hogy lássuk őket, és hogy lássák ők is: ott vagyunk. Mert úgy éreztük, egy közösséghez tartoztunk. Ez ma már nincs így. Mire megjegyeznénk egyikük-másikuk nevét, már továbbállt. Csoda, hogy elmaradtunk? Nem vitatom, nemes küldetés az utánpótlás-nevelés. De van ára: nem ismerek KSI-s ultrákat.
Persze annak, hogy elmaradtunk, más oka is volt. A Kádár-rendszerben bajnokok nem lehettünk, de megvolt a viszonylagos biztonság. Ez egyik napról a másikra eltűnt. Amikor Verebes bajnokot varázsolt a közepesnél kétségkívül jobb képességű futballistákból, ám mégsem zsonglőrökből álló csapatból, nos az már a rendszer bomlásának nyilvánvaló jele volt.
De annak is, hogy vége a biztonságnak: a jámbor gágázást, libásozást felváltotta a „cigány vezet zsidókat”. Verebes ment, de maradt a „gázkamra” és a „megy a vonat”. Én ezt a bajnokavatást megelőző Újpest-meccsen szorongtam végig 1987-ben, aztán többet nem mentem meccsre. (Jól tettem: ha már Újpest, jó egy évtizeddel később az 1998-as kupadöntőn ugyanezt skandálta a tömeg, az akkori edzőjük pedig azt bírta mondani: miért kellett provokálni a rajongóikat.)
A nagy szabadság magával hozta Várszegi pénzét – az 1990-es években az MTK felvásárolta a hazai mezőny csaknem valamennyi használható játékosát, de a közönség csak nem jött vissza. Várszegi elég okos volt, hogy belássa: közönség nélkül nincs csapat. De mintha elfelejtette volna, hogy honnan ment el, és nem fogta volna fel, hogy hova tért vissza: megkísérelte fuzionáltatni az MTK-t más fővárosi klubokkal, aztán jött a csúfosan végződött flört a Fradival.
| ||
Várszegi és a pénz ment, maradt az agárdi akadémia, a gyerekek, akik átszállójegyet vesznek az MTK-ba, hogy aztán továbbálljanak. (Azt most hagyjuk, hogy mire viszik majd, annak fényében, amire nagy reményű akadémiás elődeik jutottak.)
Értem én a sportigazgatót és sejtem Deutsch elnök vízióját: véget vetni az elfojtásnak, vállalni, hogy az MTK zsidó csapat. Büszkék vagyunk Gedeonra, a libára, büszkék vagyunk arra, hogy mi szervezzük a Maccabi Játékokat az idén. De bizonyítjuk azt is, hogy igazi hazafiak vagyunk: nálunk játszik a legtöbb magyar gyerek, és mi nem kérünk gyüttment, idegen edzőkből. Mi viseljük szívünkön a nemzeti csapat ügyét.
Ezért működtetjük az akadémiát, és segítjük a legtehetségesebbeket, hogy minél előbb elhagyhassák az MTK-t. Külföldön megedződve ők alkotják majd a nemzeti válogatott gerincét. Az sem tántorít el bennünket, ha ennek ára az, hogy a csapat időnként kiesik az első osztályból. Ez az igazi honfiúi érdem, nem pedig a bajnoki arany, szerbekkel, akik másutt már nemigen kelnek el, meg néhány afrikaival, aki, ki tudja, miért-hogyan idevetődött.
Hogy ez a vízió mennyire reális? Hát, az NB 2-ből nem lesz könnyű a Bundesligába vagy akár a lengyel vagy osztrák bajnokságba kiközvetíteni az akadémián végzetteket. Más szempontból mégis áldásos lehet ez a stratégia: az első és másodosztály között liftező zsidó csapat talán kevesebb antiszemita gyűlölködést provokál. Bár ez sem biztos. Az viszont igen, hogy a lelátóról eltűnnek a gyűlölet célpontjai – valamennyien, végleg.
A szerző egyetemi tanár.
