A fentiek persze nem igazak az egész megyére, csak a Lillafüred környéki vizekre és azok partjaira, de még így is csábítóan hatnak a Dunától megcsömörlött sporthorgászra. A megközelítés ismert: az M3-asnak nevezett úton el kell menni addig, míg érdemes, aztán elfordulni bármerre.
Lillafüred egyébként egy csodálatos zárványa a keleti országrésznek, amit a környező hegyek megóvtak attól, hogy gyártelep legyen, bár a tó vizét elég sokáig használták a túlmelegedő rakétasilók hűtésére. A miskolciak - kedves, szerény és jóindulatú nép - sokáig kijártak a helyi vízeséshez, nézni, hogyan esik a víz, ami egy természetes duzzasztóban gyűlik tóvá, majd továbbfolyik Miskolc felé, hogy belemossák az acél nem gyártása közepette keletkező szennyet. Szerintem innen ered a pisztrángoknak az a tulajdonsága, hogy
felfelé úsznak
a patakban, mivel hamar kiismerték: ha lefelé mennek, hamarosan megdöglenek.
A Molnár csárdánál szállunk ki az autóból, és rögtön be is térünk, hogy ellenőrizzem, mennyit változott a kínálat, amióta - tizenöt éve - utoljára itt étkeztem. Nos, a dizájn még mindig hibátlan, kitömött és egyéb módszerekkel preparált állatok maradványai díszítik a falakat, miközben a kínálat inkább gazdagodott, mint szűkült, továbbra is vadspecialitások, halak és hagyományos miskolci gasztronómiai meglepetések, mint például a másfél deci vodka örvendeztetik meg a betérők szívét. A Molnár csárda kitűnő hely, bárhol a világban hetekre előre asztalt kéne foglalni, itt azonban viszonylag könnyen becserkészhető.
Az első napon a Hámori-tóban próbálkozom
a szokásos felszereléssel,
azaz aranyfejű nyúlszőr nimfával és ugyancsak nyúl alapú bolharákimitációval. A valamilyen titokzatos körülmények miatt tisztán maradt vízből azonban csak az ilyenkor fokozottan védett SZBES pisztrángokat sikerül kiszabadítani, úgyhogy visszaengedésük után fotós kollégámmal egyetemben szállást keresünk, hogy másnap majd a patakban próbáljunk szerencsét.
A szentléleki turistaház masszív épülete már messziről feltűnhetne bárkinek, amennyiben nem övezné erdő és hegy, azonban így is viszonylag könnyen rábukkanunk, részben mert pontosan tudjuk, hogy hol van, részben pedig, mert ide vezet az egyetlen út. A szállás meglehetősen drága, hétezer valamennyi egy szoba, ahol nincs kódolatlan HBO, nincsenek pornócsatornák, de még csak a tulaj sem hajlandó sikamlós történeteket mesélni lefekvés előtt. Ez az ár nem tartalmazza a reggelit, ami újabb ötszáz forintba kerül, és két méretileg kihívásokkal szembesülő, tájidegen debrecenit tartalmaz előre ízesített teával, amit már a napköziben is utáltam.
A halak azonban várnak ránk,
csapatokban buliznak a falut átszelő patakban. Maradnak a nedves legyek, és a parton, de egyébként máshol is leledző friss és mély hóban megközelítjük a vizet. Nincs konkurencia, a helybéli gyermekek gilisztával felékszerezett zsebpecával próbálják megkárosítani a halgazdaság vagyonát, de nem sok sikerrel, amikor pedig megjelenünk a legyezőfelszerelésünkkel, első ijedtségükben osztrákul szólnak hozzánk, majd hívják a szüleiket. Érdekes, hogy a szüleik pont olyan kedvesek, szerények és jóindulatúak, mint gyermekeik, hiába, a közeli acélművekből áradó megbocsátó légkör pozitívan befolyásolta a genetikát. Szóval a kedves, jóindulatú és szerény kétfejű gyermekek befejezik a horgászást, mi pedig fogunk még néhány pisztrángot. Helyi sajátosság, hogy nem szabad beleállni a patakba, mert éppen ívnak a halak, fészket építenek, amit egy gumicsizmás láb jelentősen képes megzavarni, úgyhogy a partról próbálkozunk, méghozzá felfelé, mert a tapasztalatok alapján a pisztráng kevésbé lát hátra, mint előre.
A turistaházban töltött második éjszaka leginkább arról nevezetes, hogy az újabb reggeli nélkülözi a debrecenit, viszont rántottát kínál két tojásból, valamint a valószínűleg helyi specialitásnak számító előre kezelt teát.
A halak szerencsére ajakra akadtak, így visszaengedésük nem okoz problémát. Hazafelé a szokásos: pótos IFA a belső sávban, Hatvan magasságában halott denevér.
Para-Kovács Imre
