A semleges szurkoló halála - Heysel-tragédia

  • Rényi Pál Dániel
  • 2012. május 29.

Sport

Az 1985. május 29-én megrendezett Liverpool-Juventus Bajnokcsapatok Európa-kupája-döntő nemcsak a futball-, de a múlt századi médiatörténetnek is az egyik legsötétebb napja volt: ezrek pánikszerű menekülését, harminckilenc ember haláltusáját közel négyszázmillióan nézték végig élőben.

A mérkőzés előtt liverpooli fanatikusok támadtak a semleges szektorban ülő Juventus-szurkolókra, a menekülő tömeg nyomására egy fal összedőlt és több tucat embert maga alá temetett. Anglia elvitte a balhét, a brit sajtó valóságos hajtóvadászatot indított a huligánok előkerítésére, míg a rendezéssel megbízott belga futballszövetség, a rendőrség és az UEFA felelősségét soha nem állapították meg.

Baljós árnyak

A brüsszeli döntőt nem előzték meg különösebb biztonsági előkészületek, pedig 1985-ben a könyörtelenségéről és szervezettségéről híres brit futballhuliganizmus már vagy tizenöt éve jól ismert és ahogy a The Sun rendszeresen jellemezte, "karanténba való" jelenség volt. Az angol vendégjátékokat balhék övezték szerte Európában. A brit sajtó különösen nehezen viselte a hetvenes évek kezdetétől a társadalomtudósok által csak "brit kórként" címkézett jelenséget: barbároknak, állatoknak, a "nemzet szégyenének" nevezték a bajkeverőket. (A korabeli brit szociológiai kutatások kedvelt témája volt, hogy milyen mértékben súlyosbítja a problémát a sajtó szenzációhajhász, háborús szóhasználata.) Az UEFA hamar megelégelte az ámokfutást: 1975-ben a Leeds Unitedot négy évre diszkvalifikálták az európai kupákból, miután huligánjaik szétverték a párizsi Parc des Princes vendégszektorait - néhány peches francia szurkolóval együtt. Két év múlva a Manchester Unitedot zárták ki egy évre a Kupagyőztesek Európa-kupájából, miután a brit fanatikusok kitörtek szektorukból egy St. Étienne-ben vívott mérkőzés alatt.

És ha az angol hordák rossz híre nem lett volna elég, az egy évvel korábbi BEK-döntő eseményei mindenképpen indokolták volna a különleges készültséget. 1984-ben az AS Roma és a Liverpool a római Olimpiai stadionban csapott össze. Már a reptéren petárdával és téglákkal felszerelkezett olaszok várták az angol szurkolókat, s közülük vagy ötvenet sebesítettek meg, nem egyet késsel. (Nem oldotta a hangulatot, hogy a Liverpool végül tizenegyesekkel győzött.) A visszaemlékezések szerint nemcsak a liverpooliak, de más angol csapatok szurkolói is revánsra készültek Brüsszelben. A 80-as évek elején az angol stadionokban már egyébként is tarthatatlan állapotok uralkodtak. Alig három héttel a brüsszeli este előtt egy kisfiú meghalt, kilencvenhatan, köztük számos rendőr pedig megsérült Birminghamben, ahol a helyi huligánok és a Leeds United fanatikus csoportjai támadtak egymásra. A BEK-döntő előtt szűk két héttel pedig az angol futball addigi legnagyobb katasztrófája következett be. A harmadosztályú Bradford City-Lincoln City-mérkőzésen - mivel a hazaiak már megnyerték a bajnokságot - a közönség csak ünnepelni akart, így a megszokott tizenegyezer helyett több mint tizenhatezer szurkolót engedtek be a roskadozó lelátókra. A mérkőzés 40. percében egy égő rakéta a lelátók alá repült, s meggyújtotta a 77 éves, korhadt faoszlopokat, amelyek percek alatt összeomlottak. Ötvenhatan vesztették életüket. A bradfordi tragédiát követően Peter Robinson - aki 1985-ben a Liverpool FC ügyvezetőjeként dolgozott - levélben fordult az UEFA szervezőbizottságához és a Belga Labdarúgó-szövetséghez, hogy jelöljenek ki másik helyszínt, mert az 1930-ban épült, rossz állapotban lévő Heysel nem alkalmas egy ilyen mérkőzés lebonyolítására. A stadion állapotán túlmenően Robinson az ellen is szólt, hogy a szervezők több ezer, a helyszínen megvásárolható jegyet különítettek el a "semleges" szurkolók számára. Az angol klub érvelése szerint ez lehetőséget teremtett egy veszélyes, kevert szektor kialakulására. A szövetség nem reagált a liverpooli levélre, és minden az eredeti terv szerint ment tovább.


 

Romhalmaz

Az 55 000 néző befogadására "alkalmas" Heysel (Kenny Dalglish, a Liverpool edzője később egy romhalmaznak írta le könyvében) a hetedik európai kupadöntőjére készült, az utolsóra felújítása előtt. A Guardian a mérkőzés előtti nap a következőt írta: "Méteres lyukak vannak a falakon, mindenfelé törmelék. Teljesen elhagyott beléptetőkapukat láttunk, gyakorlatilag be lehet lógni a lelátóra." A jegyekből úgy 15-15 ezret adtak el a két klubon keresztül, a többi nagy részét korábban a helyszínen értékesítették. Az angol szurkolóknak két akkora szektorban kellett volna elférniük, amekkorából az olaszok hármat kaptak. A liverpooli szurkolók melletti részen fenntartottak két további szektort is: ötezer jegyet nem adtak ki, ez volt a biztonsági zónának szánt X szektor; további ötezret pedig a mérkőzés napján a helyszínen és utazási irodákon keresztül értékesítettek a "semlegesnek" szánt, betonfallal határolt Z szektorba. Emiatt a beléptetésnél torlódás alakult ki, a további, jegy nélkül érkező angolok feltartóztatása pedig teljesen lekötötte azt a pár száz belga rendőrt, akik így a stadionon kívül viaskodtak. A belga rendőrség impotenciája már csak azért is érthetetlen, mert egy évvel korábban, 1984. május 9-én kétszáz, üvegeket és petárdákat dobáló angol huligánt tartóztattak le az Anderlecht-Tottenham UEFA-kupa-döntő első meccse után. Ezt a találkozót is Brüsszelben, igaz, nem a Heyselben rendezték.

A túlélők elbeszélése szerint - a Guardian 2005-ben készített részletes összeállítást a Heyselt testközelből átélő szurkolókkal - egy órával a kezdés előtt, amikor elszabadultak az indulatok, alig pár rendőr kószált a liverpooli szektor közelében. Két 55 éves kerítést kellett ledöntenie a többezres tömegnek ahhoz, hogy elérjék a zömében helyi bevándorló olaszok által feltöltött, fekete-fehér színekben úszó "semleges" szektort. A kitörő angol szurkolók üldözni kezdték és beszorították a Z szektorban lévőket; a tömeg a falhoz préselődött, a fal pedig összedőlt. A káosz másfél órán át tartott, szurkolók őrjöngtek mindenfelé a pályán, miközben az áldozatokat kerítésdarabokra fektetve vitték a stadionon kívülre. A BBC helyszíni kommentátora, Barry Davies reszkető hangon tudatta egész Nagy-Britanniával, hogy "egyelőre nem tudni, hány szurkoló halt meg, de sok a sérült is". A stúdióban Graeme Souness és Terry Venables (a brit futball két kiválósága) sokkos állapotban, szótlanul nézték a repkedő üvegeket és a tömegverekedést. 32 olasz, 4 belga, 2 francia és egy ír szurkoló halt meg. Volt, akit megkéseltek, volt, akit agyonvertek, de a legtöbben a leomló fal, illetve a tömeg nyomása alatt vesztették életüket.

A mi hibánk

Mint azóta sokszor elhangzott, az egyetlen jó döntés ekkor a másfél órával későbbre csúszó meccs megrendezése volt - másként aligha lehetett volna kordában tartani a stadion túloldalán megvadult olasz szurkolókat. Minden idők legérdektelenebb BEK-döntőjét végül - Platini tizenegyesével - a Juventus nyerte - ekkor a színfalak mögött már rég diplomáciai egyeztetés zajlott. 1985. május 30-án Margaret Thatcher azonnal hazahívatta az Angol Futballszövetség (FA) Mexikóban tartózkodó elnökét és főtitkárát, Bert Millichipet és Ted Crokert, és rendkívüli kormányülést hívott össze. A nemzeti labdarúgó-szövetségek közül többen - elsőként a belgák, politikai vezetőik bólogatásától kísérve - határozatlan időre minden angol klubot kitiltottak stadionjaikból. Thatcher első reakcióként csak annyit mondott: "Amíg Nagy-Britannia nem oldja meg a futballhuliganizmus problémáját, nem léphetjük át a La Manche-csatornát!" Ennek megfelelően John Smith, a Liverpool FC elnöke bejelentette, nem nevezi csapatát semmilyen nemzetközi megmérettetésre. A belga hatóságok és az UEFA azonnal az ügy kivizsgálására tettek ígéretet. A vizsgálóbizottság vezetőjének az UEFA és a BEK-döntő hivatalos ellenőrét, Günter Schneidert tették meg, így abszurd módon az esemény megszervezéséért és lebonyolításáért felelős nemzetközi szövetség képviselője hirdetett ítéletet a történtekről. A szövetség ráadásul már a vizsgálóbizottság munkájának kezdete előtt nyilvánvalóvá tette álláspontját: "Kétségtelen, hogy kizárólag az angol szurkolók a felelősek" - nyilatkozott Schneider a mérkőzés másnapján. Hans Bangerter UEFA-főtitkár "felelőtlen elemekről", Jacques George elnök "az emberiesség problémájáról" beszélt, s mindketten kitöltötték mandátumukat. Június 2-án a bizottság "meghatározatlan időtartamra" eltiltotta az összes angol csapatot az európai versengéstől - a politika, a nemzetközi sajtó és a brutális erőszak látványától megrettent közvélemény teljes egyetértésével. "Rosszabbak, mint az állatok" - hirdette címlapján a La Libre Belgique, a német Bild Zeitung pedig ezt írta vezércikkében: "Istenem, ne engedjétek ki többet ezeket az állatokat arról a szigetről!" Az olasz Gazetta dello Sport - a kaotikus viszonyokra jellemzően - tévesen több, negyvenhét áldozatról számolt be címlapján, s egyedül a római Corriere della Sera pedzegette a szervezők felelősségét. Eközben az angol követségi épületeket, kávézókat, boltokat sorozatos támadások érték szerte Itáliában. A The Mirror "Wanted! Ismersz valakit közülük? Vadászat a brüsszeli huligánokra" szöveggel s tizenöt, a képernyőről kimerevített képpel borítóján jelent meg pár héttel a döntő után. A helyi újság, a The Liverpool Echo véleményrovatában hónapokon át csak a szégyent és a bűntudatot tükröző olvasói leveleket lehetett olvasni.

A ti hibátok

A nyomozást a liverpooli Merseyside Police vezette, a helyszínen jelen lévő Bill Sergeant nyomozó állt a felderítés élén. Többórányi videofelvétel és több száz fénykép alapján kezdődött meg a munka - de a cél nem a valódi okok feltérképezése, pusztán a huligánok azonosítása és letartóztatása volt. Huszonhét vandált kerítettek kézre (közülük tizenöten voltak liverpooliak, a többiek Anglia más településeiről érkeztek), akiknek mintegy felét ítélték letöltendő börtönbüntetésre, s mindannyiukat örökre eltiltották az angol futballmeccsek látogatásától. (Andrew Hussey brit történész szerint ez volt a legnagyobb és legbizarrabb bűnügyi meghurcoltatás az angol jog történetében.) A belga rendőrség viszont ódzkodott attól, hogy visszacsalogassák Brüsszelbe a gyanúsítottakat, és csak hosszas vonakodás után fogalmaztak meg egy formális kiadatási kérelmet. Sergeant ezt utólag azzal magyarázta, hogy bár a stadion állapota, a rendőrség felkészületlensége, vagyis a belgák felelőssége hivatalosan sosem került szóba, de valahogy mindvégig ott lógott a levegőben. "A belgák azt mondták, oldjuk meg magunk az ügyet, ők ezeket a vadállatokat soha többet nem szeretnék viszontlátni." A hatóságok, a sajtó és a közvélemény hisztérikus reakciója - noha érthető volt - súlyosan torzította és leegyszerűsítette a futballhuliganizmus mint társadalmi jelenség vizsgálatának szempontjait. Az a tény, hogy kizárólag a huligánokat vonták felelősségre, olyan intézkedésekhez vezetett, amelyek kizárólag a balhés elemek kiszűrésére fókuszáltak, a stadionokkal kapcsolatos kritériumok szigorítására viszont egyáltalán nem. A brit klubok 1986-tól lehetőséget kaptak arra, hogy az azonosított rendbontókat három hónapig törvényi eszközökkel, a hatóságok segítségével tartsák távol a mérkőzésektől. A kormány meghirdette a The War on Football Hooliganism akcióját, melynek alapja az alkoholtilalom és a szurkolótáborok szigorú, stadionon belüli elkülönítése volt; már ekkor felmerült az is, hogy csak személyazonosság igazolásával lehessen jegyet vásárolni.

Ám négy évvel később a stadionokkal kapcsolatos szabályozás hiányosságai fájdalmas bizonyítást nyertek. A sors tragikus fintora, hogy 1989-ben, Hillsborough-ban épp 96 Liverpool-szurkoló lelte halálát a Sheffield United-Liverpool-mérkőzés első perceiben. A beléptetés káoszba fulladt, és a stadionon kívül rekedt szurkolók elkezdték befele tolni a tömeget - a szektor alsó soraiban ülők pedig szörnyethaltak. Még egy tragédiának be kellett következnie tehát ahhoz, hogy 1990-től a brit politika a szociológiai háttér, a rendészeti szabályozás és az infrastrukturális kritériumok figyelembevételével valóban forradalmi változtatásokat vezessen be. A Peter Taylor igazságügyi miniszter jelentéséből kiinduló intézkedések első és legfontosabb lépése a stadionban lévő állóhelyek megszüntetése volt, amit aztán több európai országban bevezettek, majd UEFA-előírássá is vált. A Taylor-jelentés nyomán született meg az új brit nemzeti ligamodell is - a Premier League azóta az európai labdarúgás legbiztonságosabb (és üzletileg is legjövedelmezőbb) közege lett.

Neked ajánljuk

Farkas farkasnak embere

Évszázadok alatt sokat fejlődtek a történetmesélés eszközei, a korábban tűz mellett elmesélt legendákat mára a live-ozás váltotta fel, a westernfilmek pedig valahol a kettő között helyezkednek el.

Ember embernek

A Piroska és a farkasnak van egy olyan változata, amelyben a gonosz farkas hozzá sem tud nyúlni kiszemelt, fiatal áldozatához, mert megégeti a kislány aranykámzsája.

Mert ez műanyag

Előfordul, hogy néhány tárgy megpillantása egy egész, rég eltemetett emléksort hoz elő. Pontosan ezzel ajándékoz meg minket e kiállítás, amely sokkal többet is ad, mint amennyit a címe ígér. Gyermekkori álmainkat hozza közelebb.

Közös pillanataink

  • Erdei Krisztina

A világ sosem volt túl biztonságos hely, ám napjainkban annyi krízishelyzet adódik, hogy a művészet is a gondozás, a gondoskodás fogalma és gyakorlata felé fordult.

Mantrafelhő

A kötet verseit olvasva mintha egy buborékba kerülnénk. De nem abba a fajtába, amely távol tartja a külvilágot, éppen ellenkezőleg. A gömb homorú fala időnként torzítja a kinti látványt, máskor élesebbé teszi a részleteket, aki pedig kívülről pillant ránk, minket láthat torzabbnak akár.

Egy emlékmű emlékei

  • Antoni Rita

Budapest Főváros Önkormányzata 2020 tavaszán indította el a Háborúkban megerőszakolt nők emlékezete című projektjét, amely 2023 tavaszán egy emlékmű átadásával zárul majd az I. kerületben.

Szeretetcsomag

„Van egy fennköltlelkű magyar asszony fenn a Várban, aki minden nap igyekszik egy könnyet letörölni, aki minden hétköznapot is a szeretet ünnepévé igyekszik varázsolni.” Sipőcz Jenő fővárosi polgármester hálálkodott e szavakkal Horthy Miklós nejének, miután a kormányzóné 2500 ún. szeretetcsomagot ajánlott föl az árvák javára.

Letéve

Szakápolási központokban ápolnák a jövőben azokat az idős, állandó orvosi felügyeletre nem szoruló, ám az önálló életvitelre már csak segítséggel képes embereket, akikről eddig jobb híján a kórházak gondoskodtak.

„Hogy visszataláljunk”

Három most futó színdarabban is középkorú, életközepi problémákkal szembenéző nőalakot formál meg, róluk beszélgettünk az egy ideje már szabadúszóként dolgozó színésznővel.

„Az utolsó pillanat”

Haditudósítóként járta évekig a Donbaszt az ukrán és szeparatista oldalon is, az erről szóló könyve az idén magyarul is megjelent. A Donbasz – Nászutas lakosztály a Háború Hotelben az orosz–ukrán konfliktus gyökereiig hatol, s azt is bemutatja, hogy milyen volt az élet az invázió előtt. A szlovákiai szerzővel a kézirata lezárása utáni időkről is beszélgettünk.