Kiállítás

Indul az izmos

Olimpia és politika – Berlin/Barcelona 1936

  • - barotányi -
  • 2016. július 26.

Sport

Idén nyáron ünnepelhetjük a sok szempontból emlékezetes berlini olimpia nyolcvanadik évfordulóját, ám ezzel ellentétben kevesen emlékeznek arra, hogy 1936 nyarán lett volna egy baloldali ellenolimpia is Barcelonában, melyet elsodort a történelem váratlan fordulata.

Ez a kettősség ihlette meg a Blinken OSA Archívum munkatársait (kurátorok: Gwen Jones és Székely Katalin, tervező: Rajk László), akik a Goethe és a Cervantes Intézettel együttműködve egy hatásosan komponált kiállítással kalauzolnak vissza abba a korba, amikor a túlságosan elitistának és sok szempontból álságosnak érzett olimpiák baloldali, szocialista kritikája életre hívta a hivatalos játékoknál jóval nagyobb tömegeket megmozgató munkásolimpiákat. A húszas-harmincas évek világát persze az is jól jellemzi, hogy a kommunista és a szocialista munkásmozgalom közötti skizma rávetült a nemzetközi olimpiai szervezet alternatívájaként létrejött, egymással is rivalizáló nemzetközi munkássport-szervezetekre is.

Az alternatív olimpiákon az akkori hivatalos sportélethez képest jóval nagyobb szerepet játszottak a nők, ugyanakkor a kiállításon hangsúlyos szerepet kap a berlini olimpián győztes két bajnoknőnk, Csák Ibolya és Elek Ilona sztorija is. A magyar sport első két női győzteséről beszélünk – érdekes módon mindkettejük versenyét döntően befolyásolta a térségben nem csak a németekre jellemző antiszemita politika. A magasugró Csák Ibolya talán legnagyobb ellenfelét, a német zsidó Gretel Bergmannt – akit szülei a hitleráj elől Angliába küldtek – ugyan csalárd módon hazacsalogatta (vagy inkább zsarolással hazakényszerítette) a német sportpolitika, ám demonstratív módon mégsem indították (a 4. helyezett német Dora Ratjenról pedig két év múlva kiderült, hogy valójában férfi).

Eredményhirdetés Berlinben (Elek Ilona)

Eredményhirdetés Berlinben (Elek Ilona)

 

A tőrvívó Elek Ilonának már itthon meggyűlt a baja a kor rasszista sportszervezeteivel: több hazai vívóklubból kizárták zsidó származása miatt, Berlinbe mégis kimehetett. Az olimpián mögötte végzett két riválisát is hasonló módon érintette a faji politika: a második helyezett német Helene Mayert korábban zsidó édesapja miatt emigrációba kényszerítették, majd zsarolással, családját fenyegetve hívták vissza; a harmadik Ellen Preis kettős állampolgárként, osztrák színekben indulhatott, mivel német klubjából korábban kizárták. (Illusztrációnkon együtt állnak a dobogón, Helene Mayer karlendítéssel üdvözli a közönséget.)

A kiállítás feltárja a munkástestkultúra és a szó szerint tömegeket megmozgató, elkötelezetten baloldali sportélet gazdagságát: utólag is lenyűgöző az a megkomponált szervezettség, amellyel például az 1931. júliusi bécsi munkásolimpia sok-sok tízezer résztvevője végigvonul a városon az akkori, demokratikusan megválasztott szocialista városvezetés által felépített stadionba. (Néhány évvel később a szocialista Bécset fegyverrel verik le, majd hamarosan eltűnik maga Ausztria is.)

Ha a korábbi olimpiák kihívták maguk ellen az elkötelezett baloldali sportolók ellenérzését, akkor duplán erre számíthatott a náci Németország fővárosában megrendezett XI. olimpiai játékok, amit különben számos sportoló bojkottált, több okból is. Katalónia köztársasági-baloldali kormánya 1936 tavaszán döntött úgy, hogy alternatívát kínál a berlini – a nácizmus reprezentációjaként szolgáló – olimpiával szemben. Az Olimpíada Popular (népek olimpiája vagy munkásolimpia) néhány hónap szervezés után sok ezer munkás sportolót invitált a nagyszabásúnak tervezett játékokra, mellyel üzentek is volna Berlinnek, no meg a hivatalos olimpiai mozgalomnak, amely értelmezésükben lepaktált Hitlerrel. Ám a tervezett megnyitóünnepség előtt egy nappal Francisco Franco tábornok és csapatai katonai puccsot hajtottak végre, s a barcelonai utcai harcok a munkásolimpia megrendezését is meghiúsították. Néhány sportoló azonban Spanyolországban maradt, vagy éppen visszatért oda, hogy a köztársaságiak oldalán harcoljon a spanyol polgárháborúban, sokan életüket is áldozták a köztársaság ügyéért.

A kiállítás archívumi forrásokat (híradórészleteket, filmeket, fotókat stb.) felhasználva úgy mutatja be a berlini játékok kéthetes látványosságát, hogy mindezt – már a tárlat sajátos geometriája miatt is – szinte a barcelonai munkásolimpia optikáján keresztül láttatja. A polemikusan diszkurzív kiállítás nem csupán számos drámai portrét vázol fel (a spanyol sztálinisták börtönét is megjárt svájci anarchista úszónőtől az Auschwitz-Birkenauban elpusztított cseh zsidó maratoni futóig), de remek ízelítőt is nyújt a kétfajta olimpia és a kétfajta sportvilág vizuális reprezentációjából. No meg arról is, hogy miként esztétizálták át a berlini olimpiát a német szervezők saját „nacreál” ízlésük szerint, hogyan fordították javukra a szituációt, s használták a világjátékokat saját világnézetük igazolására.

Az pedig slusszpoénnak sem utolsó, hogy a tárlaton látható egyik remek, 1936 Berlinjében készült filmfelvételből az is kiderül, hogy az olimpiai falu a játékok után éppen a spanyol köztársaságiakat támadó német Condor Légió bázisaként szolgált.

Blinken OSA Archívum, Centrális Galéria, nyitva: augusztus 28-ig, hétfő kivételével mindennap, 10–18 óráig

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.