Pedig bizony a meccs huszonötödik másodpercében, Hajrá Madárt vibráló lézer ide, hazai pálya oda, a bíró rászámol a magyarra. Nem került ugyan vízszintbe, de lehet, ha nem kapná meg ezt a büntetésnek látszó, valójában a harc folytatására esélyt adó nyolc másodpercet, egész közelről olvashatná valamelyik szponzor nevét a szorító legalján, tenne róla a kubai. Mégis fúúúj, rohadt bíró, anyád, máris magyarellenes ármányt észlel a tömeg, nem csoda, ebben praxisunk van, azt a gyors ütést meg a Madár is csak utólag regisztrálta, hogyan látta volna akkor a néző. De ez csak nyolc másodperc, megy minden rendben tovább, a zöld sugár két szponzor falra szórása után visszatér a Hajrá Madárhoz, szaladnak a másodpercek, ötször százhúsz, ennyi most egy amatőr bokszmeccs, közte hatvan-hatvan másodperc szünet, akkor a szpíker újra fohászkodhat, mint az István, a király kórusa, segítsetek, segítsetek! Elő is hívja a népi hangot, verd a kubait!, ami aztán, amikor az utolsó menetben a feketére számol rá a bíró, ütemes üsd kibe folyik át, most nem rohadt a bíró, legfeljebb a kubai csapattagok szerint, az ő spanyoljukat meg úgyse érti senki. Végül a magasban a magyar keze, a láthatatlan ceremóniamester, aki szabad perceiben mindig hálát rebeg a nagylelkű támogatóknak, köztük annak, aki a szeretet ízével jön, most vállon veregeti magát, mondtam én, hogy rászáll a Madár a fészkére. Fanfár, eredményhirdetés, sportvezetői kezek matatnak a bajnok melegítős fenekénél, megvan a luk, helyére kerül az aranyöv, himnusz, reá víg esztendő.
*
Üsd ki! A kultúr előtt vagy olimpián, egyre megy, ezt akarja látni, aki nézi, ha bevallja, ha nem. Akkor igazi, ha kiüti. Ha az egyik - lehetőleg a másik - ott fekszik, térdel, kóvályog, szeme kába, lába rongy. Valami végletesen barbár van ebben, valami kizárólag emberi. Élvezettel nézni, ahogy az egyik a másikat agyba-főbe, erre csak mi vagyunk képesek, egyetlen állat sem, amelyet történeteinkben saját szégyenletes tulajdonságainkkal ruházunk fel.
Kevés olyan tesztoszterontól vezérelt sportág van, amelytől ennyire lehetne viszolyogni, mint a boksztól. A vérszomjasok sportja, mert hát elég vicces volna azt mondani, hogy barátságosan, emberbarátilag és sportosan orrba vágni, állkapcsát törni valakinek, végső esetben a fülét leharapni. A sportszerű birkózásban még csak található valami korszerűen fals imitációja az erőszaknak, ahogy okosan fogásokat igyekeznek találni egymáson az ellenfelek, a boksz viszont nagyon is reális durvaságnak tűnik, mert két felnőtt ember célpontja a másik feje meg a gyomra, és lássuk be, szándékosan odamért ütésekről van szó. Ráadásul a bokszmeccs nézőjének a jegy ára akkor jön be igazán, akkor lesz felülmúlhatatlan annak az értéke, ha valami megismételhetetlen, valami extra történik ott. Tyson nézői például valószínűleg egy életre megjegyezték azt az infantilis, dühös, emberi tartását vesztett idiótát, aki ellenfele fülében látta manifesztálódni annak sámsoni erejét.
Na most vagy lát az ember ilyet, igazi szórakozásként, aztán eladhatja gyűjtőknek a jegyét jó áron, vagy nem, és akkor meg minek azt a viszonylag kevés humorforrást rejtő fejsorozást nézni.
Az amatőr versenyeken pedig igen kicsi az esélye annak, hogy a gladiátorok kirukkolnak valami felejthetetlennel, mivel az egész már annyira álszent módon sportszerű. Fület is fedő fejvédő, fogvédő, ellenőrzött kesztyűk. Ez is nevetséges, ha a boksz lényegét nézzük. Minden eszköz arra van, hogy megakadályozza az agyvelő belefröccsenését a bíró és a nézők szemébe, és ezáltal megfosszon a cirkusztól. Legfeljebb azon lehet izgulni, hogy az ellenfél lesz-e annyira sportszerűtlen, hogy a másik már alaposan felrepedt szemét sorozza, amíg az nem lát a fájdalomtól és a vértől, jön-e a vérgong.
Ezt az amatőr-világbajnokságot mi rendeztük, nekünk lett fair meccsen sérült világbajnokunk, a gyors mozgású, villámkezű Kovács István (Kokó). Az arcára volt írva a boldogság a televíziós sportösszefoglalóban. Ült egy nagy monoklival a bal látószervén, ilyen megjelenést is csak bokszolóknak engednek meg a képernyőn, smink nélkül, balján a majdnem pityergő Öcsi bácsival, az edzőjével, és ő maga is meg volt hatódva, mikor először visszanézte magát a Falk Huste elleni döntőn. Tényleg nagyon izgalmas volt, ahogy egymás felé kaszáltak, ki lassabban, ki gyorsabban. Kiütés nem volt, de talán jobb is, hogy Kokó, a leendő hamburgi iskolázótársát nem küldte padlóra. A nézők is elégedettek voltak. Kokó megérdemelten győzött, és egy nagyon jólelkű bokszer, hiszen felajánlotta a világbajnoki gatyáját a vak általános iskolásoknak, és a kisfiával tölti a hétvégéjét, amennyiben az ráismer az apjára.
*
Szeretjük a bajnokokat. A tudásukért, a fényes statisztikájukért, az erejükért, a legyőzhetetlenségükért. Akarjuk, hogy a bajnok még bajnokabb legyen, azt akarjuk látni, hogy győz és győz és megint győz, egészen addig a kegyetlen pillanatig, amikor bukni akarjuk látni, hogy új istent imádhassunk.
sissofittomi szuper
