Sajtgurítás a Cooper’s Hillen

Sziszifusz lejtmenetben

szerző
Maros András
publikálva
2018/21. (05. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A sajtgurítást az angliai Gloucester közelében lévő Cooper-hegy egyik meredek, hepehupás domboldalán rendezik évente egyszer, a tavaszi nemzeti ünnep napján. A Cooper’s Hill Cheese-Rolling and Wake az idén május 28-ra esik.

Eleinte csak a hegy lábánál fekvő, Brockworth nevű faluból jöttek a versenyzők, de ma már külföldről is érkeznek, hogy üldözőbe vegyék a hegy tetejéről legurított négykilós, vastag sajtkorongot. Merthogy ez maga a sport. A hegy tetején felsorakoznak a versenyzők, és amint a láthatósági mellényt viselő ember (lásd még: ceremóniamester) elindítja a sajtot, a mezőny utánaered. A feladat: utolérni és elkapni a sajtot. De csak elvben, mert valójában az nyer, aki elsőként ér a lejtő alján lévő célba. Övé lesz a díj, a dupla Gloucester-sajt, amelyet 1988 óta a most kilencvenéves Diana Smart és fia, Rod készít.

A sajtgurítás eredetére vonatkozóan többféle iskola csap össze. Az egyik szerint ez egy 15. századi pogány hóbort elkorcsosult változata, mások a rómaiaknak tulajdonítják a sportot, egy harmadik, halk szavú társaság pedig a body art határátlépési kísérleteként tekint rá. Ha úgy rendesen, lendülettel elindul, bizony a 100–120 kilométer/órás sebességet is eléri Mrs. Smart és fia sajtja. És ha ilyenkor, mondjuk, egy buckán gellert kap, és a nézők közé vágódik, abba jobb, ha bele sem gondolunk. Mások helyettünk már belegondoltak, és arra jutottak, hogy a tömör sajt helyett biztonsági okokból habbal kéne inkább feltölteni a gurítani való kérget – 2013 óta ilyen műsajtot gurítanak.

Néha előfordul, hogy elakad a sajt, akár már néhány méterrel az elgurítás után útját állja például egy bozót. Vagy elnyeli egy gödör, ami elkerülte a gurító figyelmét. Ilyenkor nem áll meg a mezőny, hogy rávesse magát a sajtra, mert ugyebár, ahogy arról már szó esett, nem az a győztes, aki felmutatja a korongot, hanem az, aki először leér a mintegy 200 yard hosszú pálya aljára. Ha mindenki rávetődne az elakadt sajtra, az már egy másik sport lenne, az a rögbi egyéni sportként értelmezett ága („Add ide!”, „Nem adom! Vedd el, gyere!”, „Én fogtam meg előbb, ereszd el!”, „Nem eresztem, az én sajtom!”).

Aki először lát sajtkergetést, azt gondolhatja, hogy az indulókat is legurítják a sajtkorong után. Máskülönben miért forognának, miért röppennének fel a levegőbe, miért csapódnának egymásnak bábuként? Elmondom, miért. Mert irgalmatlanul meredek a domb. Brutális esések nélkül lehetetlen lejutni rajta. Aki elindul, aligha áll meg. Ráadásul a felszín körülbelül annyira egyenetlen, mint a megye IV-es futballpályája. Szóval reccsennek a bokák, ropognak a térdek a Cooper-hegy füves lejtőjén, döngenek a földhöz csapódó mellkasok, kattannak a gerincek meg a vállak, amikor kiugranak a helyükről. Védőfelszerelés nincs.

Az igazi amatőr, a „Cooper-hegy-szűz” úgy akar legurulni, mint a kisgyerek a dombos játszótér műfüves lankáján: a lejtőre merőleges testtel, kinyújtott, merev végtagokkal. Nem kevésbé naiv az a versenyző, aki a hasonlóan lassú és értelmetlen, úgynevezett „egyszeri vetődés” technikáját alkalmazza. Ennek lényege, hogy az ember egyszerűen csak előrevetődik odafönt, a többit a gravitációra bízza. De lehet még tovább fokozni a műkedvelőséget: van, aki bobosként próbál végigcsúszni az ülepén, és végig is tud, mert ez az egyik legbiztonságosabb módja a sajtűzésnek.

A profik közül sokan a „seggre ülés – felállás – seggre ülés – felállás” ritmikus váltogatásával pattogtatják testüket, közbeiktatva néhány stabilnak látszó futólépést. E technika magas szintű kivitelezéséhez három dologra van szükség: önbizalomra, átlag fölötti koordiná­ciós készségre és iszonyú nagy szerencsére.
A legtöbben persze nem választanak technikát vagy taktikát. Hanem csak elkezdik űzni a sajtot, futnak lefelé, majdcsak lesz valahogy. És lesz is: hasra esnek, bukfenceznek, röpülnek, gördülnek, míg a pálya alján sorfalat álló megállítóemberek – a helyi rögbicsapat önkéntesei, gloucestershire-i markos legények (a repülő sajt elől egyébként ők is inkább elugrálnak) – fel nem tartóztatják a beérkezőket. A sorompói funkciók ellátásán túl a megállítók kisebb ápolási feladatokat is elvégeznek, sebeket fertőtlenítenek, ragtapaszoznak, kötöznek, és mankó is van náluk, ha igény mutatkozna rá; és mutatkozik. A verseny végén készségesen segítenek felkutatni az elhullott fogakat is. Ha nagy a baj, a rögbis fiúk továbbpasszolják a sérültet a St. John mentőszolgálat helyi alakulatának, akik szintén készenlétben állnak a helyszínen.

Miután a rendezvénynek vége, a mezőny megpróbál eljutni a pályától öt kilométerre fekvő Shurdingtonba, hogy a Sajtgurítók Kocsmájában (The Cheese Rollers’ Pub) kikérjék az első pint sört. Akinek ez legyőzhetetlen távnak tűnik, az vagy a The Cross Handsbe, vagy a Victoria Pubba viteti magát – mindkettő a hegy alján lévő Brockworthben van. (Sokan, érthető okokból, már a verseny előtt felkeresik e helyszínek egyikét.)

Külön van férfi és női versenyszám. A férfiaknak három, a nőknek egy futamot rendeznek. De gondoltak a gyerekekre is, nekik fel kell futni lentről a hegy tetejére. A sajtüldözés jelenlegi legnagyobb sztárja, Chris Anderson eddig húsz futamgyőzelemmel büszkélkedhet. Az idén elég egyetlenegyet nyernie, hogy ő legyen az új futamrekorder. Egy interjúban megkérdezték tőle, miben látja sikere titkát. Picit gondolkodott, megvonta a vállát, és azt mondta: „Próbálok talpon maradni.”

szerző
Maros András
publikálva
2018/21. (05. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...