Tavaszi testvérháború: Ötös kolbász a Nagyerdőn

szerző
- keresztury -
publikálva
1999/10. (03. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az van, ugye, minden évben, hogy amikor Debrecenbe látogatunk, én már réges-régen itt vagyok. Az idén másodiknak egy nagyon részeg sporttárs érkezett meg hajnali fél hétkor: rögtön riasztottak a buliból hazatérõ arra lakó cimbik mint témafelelõst, úgyhogy ki is mentem nagyokat ásítva az eseményt szakmai alapon megtekinteni. Ott állt, kilökve az útra, ahol a 35-ös a városba befut, s egy hatalmas piros-fehér lepedõvel sikert jósolt délutánra félmeztelenül. Ma reggel már egész biztos arra gondol, bárcsak ott helyben ütötték volna el.

Tavaszi testvérháború

A tesvérklubok randevúin eddig zavartalan volt az ügymenet: egy-két góllal nyert valaki, vagy békés pontosztozkodás született. Ám most az új idõk szellemében fel lett rúgva ez a hallgatólagos megállapodás - a Fradi-, az Újpest- és a Nyíregyháza-gyûlöletben összeforrt sportbarátságnak vége szakadt. Miáltal egy szép hagyománnyal lett szegényebb ismét a tájhaza: a gyõzelmi mámor rosszat tesz a kívánatos szerénységnek, könnyen megzavarja a fejet, s ha még hozzá karóval is be van verve, a mérlegelõ tisztánlátást visszanyerni még nehezebb.

Szépen indult pedig minden: a kezdõrúgást Esmeralda végezte el, akit a mûsorközlõ "a Senátor bár királynõje"-ként mutatott be, semmiképp sem érdemtelenül. Látszott rajta, ez a legkevesebb, ami róla akkor és ott elmondható: cápába beoltott, teljesen hibátlan tizenéves tündér, lezserül belerúg a bõrbe, egyelõre ennyi, távozok. A mérkõzés legszebb jelenete volt, ahogy levonult a holdjáróban méltósággal, büszkén az izgalomtól hörgõ tízezres publikum elõtt. Foghíjas volt ekkor még a diósgyõri szektor, késett a vonat, mert kiesett néhány üveg, utas Nyíregyházán az ablakon, de végszóra tengerként felmorajlott a körút, s villogó rendõrautók gyûrûjében a szó szoros értelmében befutott a stadionba úgy kétezer harcos az állomás felõl. A pályán közben világos lett, két dologról elfelejtettek szólni a balkáni vér által hajtott Smiljanicnak a mérkõzés elõtt: hogy ezek a mi barátaink, egyfelõl, másrészt meg hogy Dombi fut csak, amúgy abszolút veszélytelen, nem kell a félpályán megölni, hagyni kell szaladni, amennyi csak ebben a jó idõben neki jólesik. Le is küldte a tudatlant az elsõ negyedóra végén Hanyecz: ekkor néztem elõször össze az Észak-Magyarország tudósítójával, vízszintes, söprõ kézmozdulatokkal mélyen egyetértve abban, mára ez itt eldõlt, vége van. A DFC úgy a huszadik perc táján jött át elõször a felezõvonalon, s ez a félidõ során mintegy háromszor fordult még elõ. Világos volt, a Szapor-féle új szisztéma, amely a Dunaferr ellen is, jóindulatúan szólva, nyomokban mutatkozott csak meg, nem itt lesz finomítva tovább, s erre Szabó Tibi és Egressy hiánya nagyon csekély részben adhat magyarázatot. Az új cívis isten, Radu Sabo lesgóljakor mégis csupán a szokásos forgatókönyv volt még mindig kalkulálható - így marad, vagy még egy, oszt jó napot, Miskolcon majd megfordítva ugyanez.

A szünetben - ahogy mondani szokás - alapos fejmosást tarthatott a szerény képességû mester, mert úgy jöttek ki a gyerekek, mint az ördögök. A nagy igyekezetben aztán gyorsan kaptak két gólt, de rúghatott volna ebben az öt percben még másik hármat a Loki, megtáltosodva attól, hogy a kiállítás, valamint a zavartalan, jól sikerült diósgyõri alapozás nyomán végre egy olyan színû csapat ellen játszhat, mint a falusi edzõmeccseken. A lelátón négynél indult meg az ütközet: másfél méteres szöges deszka, sörösüveg repült a pályára, rendõrök emelték ki a tomboló elemeket. Betondarab és petárda, feltépett ülés, pajzsos rohamosztagok. A sajtópáholy közönsége értetlenül figyelte a fejleményeket: a mindkét oldalon felizzó gyûlölet az Újpest-meccsek hangulatára emlékeztett, ahol testvéri szeretetben összeforrva egy oldalon álltak a most egymás vérét kívánó felek. A debreceni tábort nyilván az zavarta meg, hogy nem olvasta a cikkemet (Piros alkony, MaNcs, 1999. január 14.) s így a sikert tévedésbõl a Lokinak, nem pedig a DFC nem túl éles ésszel is könnyen elõre látható morális-mentális szétesésének tudta be. A diósgyõri polgár pedig, ugye, ha mástól nem, hát attól, hogy danadanadom, miskolci majom, kapd be a faszom, megvadul, hogyha pedig integetve hívják, megy.

Vissza a gyökerekhez - mondta az Észak...-os kolléga, amikor odalent beverték az ötödik koporsószöget. Lehet kezdeni elölrõl megint. Volt még hátra nyolc perc, de eleget láttam, elsunnyogtam inkább, nehogy beszóljanak a helyi szellemesek. Néha karnevál az élet, máskor meg csupa bosszúság, fájdalom: a feladat minél jobb arányban döntetlenre hozni a meccseket. Aztán - már jó messze jártam - a csatazajt elnyomva, elemi erõvel, valami mély, keleti daccal felhangzott a háromezres kórus, hogy Díííí-jós-gyõr, 0-5-nél, hangsúlyozom, s menet közben a fal mellõl beljebb húzódtam a járda centruma felé.

- keresztury -

szerző
- keresztury -
publikálva
1999/10. (03. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...