"Levélkihordó lennék" (Wendy Houston)

  • - sisso -
  • 2003. szeptember 4.

Szex

A londoni művész több mint húsz éve foglalkozik mozgásművészettel
A londoni művész több mint húsz éve foglalkozik mozgásművészettel
Villanynarancs
és színházzal. Dolgozott számos formációban, köztük a DV8 Physical Theatre híres, lázadó, a nemi szerepeket is újraértelmező csapatában. (Több ízben vendégszerepeltek Budapesten.) Európában, Amerikában és Ausztráliában lépett fel szólóperformanszaival, táncworkshopokat tart, és kis szünet után új darabbal lép színpadra. A bécsi ImpulzTanz fesztiválon találkoztunk vele.

Tűsarok: Mikor és miért csatlakoztál a DV8 Companyhoz?

Wendy Houston: Egy workshopon ismerkedtem meg Lloyddal (Lloyd Newson a Dv8 Company rendezője és koreográfusa - a szerk.) 1996-ban, felkért egy projektre.

T: Mi volt a közös munka alapja, majd az elválás oka húsz év után?

WH: A direkt megközelítésről való gondolkodás volt a közös, az őszinte és érthető nyelv, érzelmekkel megtöltve. De Lloyd nem akart állandó társulatot csinálni, mert minden munkához másféle emberek kellettek. Engem is más érdekelt, és nem akartam függő lenni egy struktúrától.

T: Hogyan látod a kortárs tánc és sajátod tendenciáit?

WH: Felváltva dolgoztam tánc - és színházi csapatokkal, nekem a szó és a mozgás egyaránt fontos. Egyébként soha nem csináltam szabályokat a magam dolgaiból. Nem izgat, mit hívnak hivatalosnak, nem megyek vissza a definíciókhoz. Inkább a kísérleti színházakhoz van közöm, a tartalommal foglalkozom, és ehhez ragaszkodnék akkor is, ha festő vagy énekes volnék.

T: Mi mást csinálnál a megélhetésért?

WH: Levélkihordó lennék. A legszebb szakma: szabadban sétálni, elosztani a leveleket kora reggel, és délben már azt csinálsz, amit akarsz, békén hagynak. Talán tanítanék is.

T: A The 48 Almost Love Lyrics című új szólód valamiféle ars poetica, vagy a pillanatnyi hangulatod tükre inkább?

WH: Talán mindkettő. Még mindig állandóan identifikálom magam, olyan ez, mint egy álom, kicsit szimbolista, közben meg analizálom, amit csinálok. A darab leginkább az eltűnésről szól. Dolgok, emberek tűnnek el körülöttem, és hagyni kell őket menni. Mielőtt túl pesszimistá-nak gondolnál, tudni kell, hogy az előadás januárban készült Angliában, és köztudott, hogy olyankor ott minden sötét, hideg és idegen.

T: Van egy jelenet, ame-lyet Bush-álarcban táncolsz. Gyakran politizálsz?

WH: Igen, mert ilyen az atmoszféra. A brutalitás, a korrupció, a háború ellen szól ez a rész. Van félnivalónk, és ezek a félelmek a testen, így a táncban is megmutatkoznak.

T: Számít a színpadon, hogy nő vagy?

WH: Voltak olyan darabok, melyekben kifejezetten a nőélmény kellett. Lloyddal sokat beszéltünk arról, hogy, ha gyengének mutatkozunk, az nőiesnek, negatívnak számít. Erről inkább az jut eszembe, hogy legtöbbször az emberek akarnak nőnek látni egy adott személyt, hogy beszoríthassák egy kisebbségi szerepbe. A DV8-nak soha nem volt célja, hogy elkülönítse a nemeket, inkább az, hogy egyénileg mindenki úgy beszéljen, nyilatkozzon meg, ahogy akar. Játszottunk a nemi szerepekkel, de nem keltettünk előítéleteket velük kapcsolatban. Nem nemeket kell képviselnünk, hiszen van nevünk. Amikor belekerülsz a kisebbség kategóriába, elveszíted a nevedet, az egyéniségedet, és csak a címkék, az előítéletek határoznak meg.

T: Abban az értelemben sincs jelentősége a nemeknek a táncban, hogy a nőktől ez mindig elfogadottabb műfaj volt?

WH: Kevesebben vannak a férfiak, de szerintem pont ezért elismertebbek. Nőt könnyebb találni, így hátrányban vagyunk. Egyébként kultúrafüggő a dolog. A tanítványaimat meg szoktam kérdezni, hogy látták-e a szüleiket táncolni. Kiderül, hogy legtöbben soha nem látták. Pedig az őseinktől örököljük a szokásokat is. A tánc olyan valami, amit az emberek közösen is csinálhatnak, nemtől függetlenül, de ehelyett inkább focimeccsre mennek. A nők elismertsége és a táncé egyébként nem hiszem, hogy összefüggésben van, csak sok embernek egyszerűen kínos, ha nem mutathatja meg az erejét a táncban is.

T: Gondolom, a kor is lehet diszkrimináló tényező.

WH: Hát, ha erre gondolsz, lassan negyvennégy leszek, és még mindig a színpadon vagyok. Kínos. Ilyenkor egy társulat jelentene inkább státust, mint a szólótánc. Nekem az a legfontosabb, hogy nyitott maradjak. Ne érezzem a kényszert, hogy mozdulnom kell valamerre, tanulhassak. Félelmetes, ugye? Nem tudom, hogyan kapok majd így tisztességes nyugdíjat.

- sisso -

48 majdnem szerelmes dal

(The 48 Almost Love Lyrics)

Régi filmek, visszaszámlálás, táncra készülő lábak láthatók gyors egymásutánban a vásznon. A videofilm ablak a valóság mögött lappangó médiavilágra. A darabban Wendy Houston előadóként és szürreális filmalakként is látható. Keserűen, cinikusan narrál, mozdulatai az abszurditást emelik ki. Úgy vált identitást, ahogy kabátot szokás. Önmagát elemző táncos, félelmetes Bush-pofa, középszerű rockénekes, aztán őrült dj, aki összetöri a lemezeit, majd elmereng a régi slágereken (everybody was kung-fu fighting). Nevetni is lehet. Aztán áldozat sikolt újra meg újra egy filmből, és a jókedv abbamarad. Tengerpartot látunk nyaralókkal, sirályokat. A táncos a színpadon kövér és sovány, borostásan férfias, chaplinesen esetlen, lágyan nőies, beteg vagy egészséges. Egymásba fonódnak a színterek és a szerepek, a néző pedig csak nézi a médiamátrixból összegyűlt hulladékot, amiből összeáll a mindent átfogó haláltánc, fülbemászó szerelmes dalokra. Íme, Houston kísérleti médialaboratóriuma, ahol nincs adekvát viselkedés, és nincsenek szabályok sem.

Neked ajánljuk