Habakuk kapitány léghajója egyfajta Noé bárkája, amely szomorú állatkölyköknek biztosít menedéket: van köztük elefántormányú malac, akit sem az elefántok, sem a malacok nem fogadnak be; borz, aki megbukik borzalmas verseivel, és szégyenében nem mer hazamenni a falujába; gyík, aki dinoszaurusz szeretne lenni; katicabogár, aki attól fél, hogy ki fogják csúfolni a fehér pöttyei miatt és egy macskaemberkölyök, akit ottfelejtettek az állatkertben.
Szabó Réka levelében azt írja, "nem akarok vezető, munkáltató lenni olyan helyzetben, amelyben lehetetlen felelősséget vállalni".
Az első felvonás maga a kénköves pokol. Talán csak egy pár évvel ezelőtti, az Újszínházban látott álnépies előadáshoz tudnám hasonlítani, amely bőven meg volt tűzdelve mindennel, amire a közönség rosszindulatra hangolt humorérzéke csak vágyott: xenofób, homofób és mindenféle más -fób poénokkal.
Egyre több a kortárs magyar dráma, legalábbis a függetleneknél és a budapesti mainstream színházak stúdióiban, és egyre látványosabb az a tendencia, hogy a szerzők, dramaturgok, rendezők a színház, és nem az irodalom felől érkeznek (ami nem jelenti azt, hogy adott esetben a darabjaik ne lehetnének esztétikailag is értékesek). Ez a pezsgés jót tesz a szcénának: kitermel egyfajta eszköztárat, módszertant, és hosszú távon a középszer színvonalát is emelheti.
A háttérben szemetes zsákokban rengeteg PET-palack. Megjelenik kék estélyiben a műsorközlő, és szájbarágós-hajlongós-negédes modorban felkonferálja Bellinitől a La sonnambulát, amelyet, ahogy ő mondja, egy nagyszerű énekesnő fog előadni. Harmadéles a cím, aki tud olaszul, annak sérti a fülét a rossz hangsúly.
Egy játszóházban, pontosabban egy játszóház előterében vagyunk, ahol egy egyedülálló apa és egy válófélben lévő anya várakozik a foglalkozáson lévő gyerekére. Bár kapcsolatuk kissé viharosan indul (gyermekeik összevesznek bent, és természetesen felelőst kell találni egy ilyen komoly helyzetben), de a hosszú közös várakozások alkalmával – mi sem természetesebb – összemelegednek. Eddig ideálisnak tűnik a helyzet, ugye?
A 25 éves Káva és a 30 éves Kerekasztal közös előadása a hazai színházi nevelés történelmi pillanata. A társulatok a drámapedagógiai szcéna igazi nagyságai, a gyökereik is közösek: a Káva 1996-ban vált ki a Kaposi László vezette Kerekasztalból az önállósodás és az új utak keresésének szándékával.
Czukor Balázs nagy fába vágta a fejszéjét. S hogy a kísérletének eredménye felemás lett, az azért is lehet, mert a téma ugyancsak nehezen megközelíthető.
