Magyar Narancs: A Színművészeti elvégzése után rögtön a Radnótiba szerződtél, ahol akkor 1990 és 1994 között voltál társulati tag. Milyen volt majdnem harminc év után visszatérni?
Tóth Ildikó: Jó volt, boldogság. Sokfelé jártam az életben, a Radnóti is haladt a maga útján. Kétszer ugyanabba a folyóba nem lép az ember, de ez már nem is az a Radnóti, mint ami a 90-es évek elején volt. Sokkal progresszívebb, szélsőségesebb, erősebb, dinamikusabb a darabválasztása. Jól összeér a jelennel a repertoár, ami egy színház elsődleges feladata, hiszen ez az egyik legjelenidejűbb művészet, abból kell, hogy táplálkozzon, arra kell, hogy reagáljon, ami körülveszi. A színház elválaszthatatlan a jelen időtől, amelyben létezik, ha hátat fordít annak, akkor halott színház lesz belőle. Annak a színháznak van ereje, amelyik élő kommunikációt folytat, mert így terápiát nyújthat akár egyes emberek, akár a társadalom számára.
MN: Korábban már szerepeltél vendégként a 10 című előadásban. Hogyan lett belőle teljes visszatérés?
TI: A 10 bemutatója 2018-ban volt, de előtte is játszottam a Radnótiban vendégként, például a Yermában, vagy még azelőtt a Negyedik nővérben. Aztán a szabadúszást egyszer csak fölváltotta Székesfehérvár, ahol nyolc évadot töltöttem. Gazdag időszak volt, főleg az első öt év volt meghatározó. Amikor a pandémia beütött, akkor változott meg valami. Másfelé fordult a világ figyelme, az a kommunikációs tér, amit a színház jelentett, takarásba került, más dinamika érvényesült körülötte. Ez már egy amúgy is létező folyamat volt, amelyet a pandémia felgyorsított. Nagy harcot vívnak a színházak a figyelemért. Ez Budapesten még nem annyira érezhető, de vidéken nagyon nehéz volt visszacsábítani az embereket, nem is sikerült teljesen.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
