Makra Viktória: Be lehet állni katonának, vagy el lehet innen menni, ez volt az üzenet

Alapvégzettsége bábos, de táncol, koreografál és rendez, sőt vegán aktivistaként is hallatja a hangját. Jelenleg Lisszabonban dolgozik, de nem akart elmenni. Inspirációkról és utolsó cseppekről beszélgettünk.

Magyar Narancs: Mit csinálsz Lisszabonban?

Makra Viktória: Budapesten elvégeztem egy másfél éves kontakt improvizáció tanári képzést Gál Eszter, Lipka Péter és Bakó Tamás vezetésével a Jurányiban. Lisszabonba kellett költöznöm ahhoz, hogy legyen időm ezzel aktívan foglalkozni, tanítani. Emellett EU-s projektekben vagyok művészeti vezető és rendező, így március óta nyolc országban megfordultam, Franciaországtól Ausztriáig. Júliusban hazajöttem rendezni, augusztus végén Eindhovenben dolgoztam, onnan közben hazajöttem próbálni, ahogy most is, csak most épp Lisszabonból.

MN: Mit rendeztél itthon júliusban?

MV: A But plants have feelings too! című EU-s projekten dolgozom, amely a Future.Repair.Machine keretében jön létre. Hollandia, Németország, Ausztria és Magyarország a partnerek, és mind a négy országnak van egy művészeti vezetője. Engem a Pro Progressione művészeti szervezet kért fel. Ez egy többéves együttműködés, amelyben az összes művészeti vezetőnek választania kellett egy témát. Mivel én már hét éve vegán aktivista vagyok, ezt választottam. Ismeretterjesztő, interaktív előadás, amely tudást és élményt ad át a művészet eszközeivel. A program 2024 májusában zárul le Grazban, ahol mind a négy kísérleti előadást bemutatjuk, és együtt írunk egy manifesztumot, amelyet benyújtunk Brüsszelnek.

MN: Mindig törekedtél arra, hogy nemzetközi projektekben vegyél részt?

MV: Igen. Amikor elkezdtem a Színművészetin a bábszínész szakot, volt egy francia fiúm. Tőle tanultam meg franciául és angolul, és tőle halottam először Ilka Schönbein báb- és táncművészről. Ő maga készíti a különleges esztétikájú bábjait, és ő játssza el a legtöbb előadását. Ő egy olyan táncos-bábos, aki kombinálta a mozgást és a bábozást. Egy teljesen új világ nyílt meg számomra, amikor láttam, hogy így is lehet gondolkodni a bábművészetről. Így, mivel szerettem volna minél többet tanulni, amikor az egyetem lehetőséget adott, én mindig mentem külföldre.

MN: Te vagy az egyik alapítója a Ledpuppets Fény-Báb-Színháznak. Vannak előadásaitok?

MV: Ezt hárman alapítottuk Lendváczky Zoltán bábszínésszel, és Remsey Dávid képzőművész­szel. Igen, vannak, most nyáron is felléptünk két városban Magyarországon. A társulat alapvetően budapesti székhelyű maradt, de épp egy spanyolországi bábfesztivál szervezőjével tárgyalok egy lehetséges fellépésről.

MN: Miért költöztél Lisszabonba?

MV: A Héttörpe című előadásunk volt az egyik utolsó csepp a pohárban, mert több utolsó csepp is volt.

MN: Kíváncsi vagyok ezekre az utolsó cseppekre.

MV: 2019-ben megnyertem a Staféta pályázatot, ami akkor hatmillió forinttal járt, illetve ez volt a legtöbb, amit meg lehetett nyerni. Aztán jött a járvány, és nem tudtuk bemutatni az előadást, csak utána. A független szférában úgy szokott lenni, hogy beleteszel az előadásba egy csomó munkát, aztán öt előadás után az meghal a pénztelenség miatt. Amikor a Héttörpét rendeztem, néztem a színészeket a színpadon, akik mind kitömött jelmezekben, púppal, fél karral játszottak. Aztán ránéztem a telefonomra, és megláttam egy akkor induló társulat hirdetését, akik tradicionális kosztümökben, pálinkásbutykossal, egy szekér tetején énekeltek a szép jövőről. Tudatosult bennem, hogy ennyi volt, nincs tovább, mostantól ez van, ezt kell szeretni, mostantól butykos és rámás csizma van, szép kosztümök vannak és ondolált haj. Sajnos igazam lett. Elmúlt a Covid, kiírták a Stafétát, és a maximum, amit nyerni lehetett, hárommillió forint volt. Inflációval, két év elteltével a fele annak, amit én 2019-ben nyertem. Be lehet állni katonának, vagy el lehet innen menni, ez volt az üzenet. Én fájó szívvel úgy döntöttem, hogy elmegyek. Megértettem, hogy ebben az országban arra, amit én tudok, nincs szükség, nincs igény, nincs kereslet.

MN: Kint jobban megtaláltad a helyedet?

MV: Egyáltalán nem akartam innen elmenni. Nem mondanám, hogy ott megtaláltam a helyemet, de azokban az országokban, ahol dolgozom, olyan dolgokat csinálhatok, amelyeknek van értelme. Teszünk a bolygóért, teszünk a gyermekeink jövőjéért. Olyan művészekkel dolgozom, akiktől inspirációt nyerek, akikkel, úgy érzem, ugyanazért küzdünk. Akik kérdéseket tesznek fel, és nem kész válaszokat várnak. Azt érzem, hogy ott sokkal jobban érdekli az embereket az a fajta szemlélet, amit én is képviselek.

MN: Milyen az?

MV: Nem kötném semmiképpen műfajhoz, mert szerintem minden műfaj lehet nagyon izgalmas akkor, ha nem a kész válaszokra várunk. A művészet nem a smack leves, amit csak fel kell önteni forró vízzel. Bele kell tennünk az energiát, hogy együtt főzzünk valamit. Lehet, hogy a végén valami nagyon furcsa ízt fedezünk fel, amelyet nem ismerünk, de ha vesszük a bátorságot, hogy megkóstoljuk, ahhoz is vesszük a bátorságot, hogy azt mondjuk, nos, ez nem sikerült. Azt láttam, hogy itthon mindennek sikerülnie kell. A kritikusok is csak a premierre jönnek el. Ezzel szemben engem nagyon érdekel a bukás, vagy csak ha valami szimplán nem sikerül. Nemrég találkoztam egy mondattal, amely mélyen megragadt bennem: ha valaki jobban csinál valamit nálad, akkor már többször hibázott benne, mint te.

MN: Volt lehetőséged részt venni hagyományos próbafolyamatban?

MV: Igen, diplomázás előtt és után is. Ha olyan rendezővel dolgozom, akinek hiszek az elképzelésében, és látom, hogy tényleg akar valamit, akkor szívesen beállok katonának, és szívesen csinálom, amit mond. Engem a vízió érdekel, hogy mit akarunk mondani, miért csináljuk. Nem zavar a tradicionális rendszer, ha a rendező nem a beosztottjaként, hanem partnerként tekint rám. Az viszont zavar, amikor csak azért csináljuk, mert ez a foglalkozásunk, de igazából már semmit sem akarunk közölni.

 

 

Fotó: Palágyi Barbara

MN: Minek kéne változnia Magyarországon ahhoz, hogy hazagyere?

MV: Amíg urunk és királyunk a trónon van, addig biztos, hogy nem jövök vissza. Van egy nagyra nőtt igazságérzetem, ami sok mindent nem enged lenyelni, és amit néha átkozok. Ha itt változna a rendszer, nagy örömmel hazajönnék. Imádom az anyanyelvemet, imádok ezen a nyelven játszani.

MN: Hiányzik?

MV: Nagyon. Elolvastam Kiss Judit Ágnes Szó című versét, abban van egy olyan sor, hogy „de szétolvadnak a szavak az anyanyelveden”, és elkezdtem sírni. Játszhatok én angolul vagy franciául, soha nem lesz ugyanaz, mint amikor az anyanyelvemen játszom.

MN: Követed, hogy mi történik Magyarországon?

MV: Sajnos folyamatosan. Pontosan tudom mennyi támogatást kapott a Trafó, és mennyit a Nemzeti Lovas Színház.

MN: Miért mondod azt, hogy sajnos?

MV: A lelki elszakadás még semmilyen szempontból nem sikerült. Az SZFE-n volt egy eskünk, ami úgy szólt, hogy legjobb tudá­som szerint a magyar kultúrát fogom szolgálni. Ez a mondat nekem nagyon fontos volt. Halálosan komolyan vettem, hogy nekem, személy szerint is felelősségem van a magyar kultúra felé. Amikor elmentem, felmerült bennem az a kérdés, hogy rendben, eddig én szolgáltam a magyar kultúrát, de a járvány alatti nulla forintos támogatással a magyar kultúrát vajon érdekli a szolgálatom?

MN: Amíg itthon voltál, hasonló gondolkodású emberekkel dolgoztál. Ha maradsz, ugyanúgy itt lettek volna azok az emberek, és szolgálhattad volna a magyar kultúrát.

MV: Nem lettek volna. Amikor a Covid alatt elvesztettük az állásunkat, csak a kőszínházi kollégák kaptak fizetést, mi szabad­úszók csak a Független Előadó-művészeti Szövetségtől és a Magyar Bábművészek Szövetségétől kaptunk valamennyi támogatást. Eközben az osztrák kollégáink minden elmaradt előadás után megkapták az előadáspénzük 90 százalékát. Engem ez nagyon arcon vert akkor, hogy én a magyar államnak mint szabadúszó művész, semmit sem érek. Aztán jött az SZFE szétrombolása. Az is egy utolsó csepp volt. Azt éreztem, innentől kezdve semmilyen eszköz nincs a kezünkben, amellyel harcolni tudunk ez ellen a rezsim ellen. Mindent bevetettek, hogy kiirtsanak bennünket.

MN: A Héttörpe című előadásod a gyászmunkáról szól. Kevés olyan alkotót ismerek, aki bevallottan erről készít előadást.

MV: Ez egy alternatív Hófehérke-sztori, ahol nem jön fehér lovon a herceg, Hófehérke meghal az elején, a törpék meg temetést rendeznek neki. 2017-ben halálosan szerelmesek lettünk egymásba egy brüsszeli kollégámmal, aki nálam huszonnégy évvel idősebb volt. Egy erdő közepén lakott, Brüsszeltől egyórányira vonattal. Kiderült róla, hogy szociopata, aki nagyon veszélyes tud lenni. Ott találtam magam az erdő közepén ezzel a férfival, és nem voltam benne biztos, hogy élve ki fogok jutni onnan. Elkezdtem hozzá beszélni, nyugtattam, miközben titokban felhívtam a brüsszeli barátaimat, hogy jöjjenek értem. Az a negyvenöt perces kocsiút, amíg odaértek, számomra a poklot jelentette. Utólag hálás vagyok, hogy megtörtént, mert most már látom, hogy egy kisgyermek pozíciójába helyeztem magam, ahol én védtelen vagyok, és van egy nagy, erős férfi, aki bármit megtehet velem. Ennek hatására elkezdtem dolgozni a saját traumáimon. El kellett gyászolnom, hogy ez megtörténhetett velem. Olyan érzésem volt, mintha az énem egy darabja leszakadt volna. Egy nőkollégám, anélkül, hogy tudott volna erről, azzal kezdte a bouffon workshopot a Héttörpe kapcsán, hogy mi nők iszonyatosan nehezen tudunk nemet mondani, csúnyák lenni, mások lenni, pimaszak lenni, vagy nekimenni a status quónak, mert másra vagyunk kondicionálva.

MN: Miért döntöttél úgy, hogy vegán leszel?

MV: Ez is az igazságérzetemmel függ össze. Először vegetáriánus lettem tizenhárom évesen, mert nem akartam ártani. Teljesen kétségbeesett mindenki, hogy meg fogok halni, nem lesz elegendő vitamin a szervezetemben, ki fog hullani a hajam. Sokáig kínáltak csirkével karácsonykor. A kétezres évek Magyarországáról beszélünk, éveken keresztül rántott sajtot ettem, mert nem volt más alternatíva. Aztán egy barátnőm hatására elkezdtem videókat nézni arról, hogy mi történik a tojás- és a tejiparban. Nem boldog bocik legelésznek, akikből a fejkendős nénik fejik a tejet, miközben mosolygós, tejbajszos gyerekek vidáman szaladgálnak a mezőn; hanem horror van, vérző tőgyek, genny és élő kiscsirkék ledarálása! Lassan el kellett fogadnom, hogy nem éltem úgy, hogy ne ártottam volna magam is. A tejtermékek és a tojás fogyasztásával ugyanúgy állatok életét vettem el. Azt kellett felfognom, hogy nem is az a lényeg, hogy mit eszem, hanem az, hogy mindennap szavazok a pénzemmel valamire, és így keresletet növelek. Én az ártásmentességre és a szeretetre szeretnék szavazni. Vállaltan foglalkozom azzal, hogyan tudunk fenntarthatóan és ártásmentesen élni, és beszélek is róla.

MN: Miben áll a te vegán aktivizmusod?

MV: Minden egyes projektben, ahol dolgozom, próbálom felvetni ennek a témának a különböző aspektusait. A veganizmus nem egy diéta, hanem egy létforma. Nem arról szól, hogy mit eszel, vagy mit nem. Arról szól, hogy hogyan állsz a többi élőlényhez, beleértve az embereket is.