Lehet nevetni?

Ukrán művészek és a háborús humor

„Rengeteget nevettünk abban az első pár iszonyú hónapban, miután Oroszország lerohanta Ukrajnát. Azóta eltelt másfél év, és amikor néhány barátom átjött nemrég vacsorázni, megpróbáltuk felidézni, hogy mi volt olyan vicces. Kiderült, hogy alig emlékszünk a viccekre. Mind abszurd volt. Fekete humor. Minél abszurdabb, annál jobb” – emlékezett vissza Osztap Szlivinszkij költő, amikor október elején a háborúról és a nevetésről beszélgettünk.

Félelem és nevetés a hátországban

A háborús helyzetekben, történelmi kataklizmák közepette születő humor nem 2022. február 24. után kezdte foglalkoztatni Szlivinszkijt, aki Lviv két egyetemén tanít kortárs irodalmat. A diákjaival többször foglalkoztak Tadeusz Borowski lágerírásaival. Az újságíró Borowski a lengyel ellenállás tagja volt, auschwitzi politikai fogoly; Kertész Imre azt nyilatkozta róla, hogy azon kevés szerző egyike, aki érdemben tudott kezdeni valamit a lágertapasztalattal. A kommunista hatalomátvétel után Borowski öngyilkos lett. Elbeszélései (magyarul: Kővilág, Európa, 1971, 1999) humoráról beszélgetve Szlivinszkij és a diákok sokszor úgy érezték, formailag ugyan egyértelmű, hogy mik ezek a viccek és hogyan működnek, ám ahonnan ők olvasták, képtelenség volt nevetni rajtuk. Hasonló élményeik voltak Miljenko Jergović boszniai író Szarajevó ostromával kapcsolatos vicceinek némelyikével is. „Mindig marad az emberben valami bizonytalanság – biztos, hogy ez vicc? Lehet nevetni?” Ukrajna lerohanása után Szlivinszkijt nem lepte meg, hogy az idő és a helyzet változásával saját korábbi humora is egyre idegenebbnek hatott. A kezdeti hónapok sokkos, módosult tudatállapotának eltűnésével együtt bizonytalanodott el a megértésükhöz vezető út is.

A közös nevetés olyan kapcsot képez emberek között, amely legalábbis részben zsigeri: sosem uraljuk teljesen, hogy min nevetünk. Viccelni mindig kísérlet és invitálás. Aki viccel, mindig kockáztat is egy kicsit: egy félrement, rosszul elsült vicc után kínos a beálló magány, a helyzet, amelyben élesen látszik, hogy mennyire hiányzik a közös hullámhossz, a közös világkép, a közös tapasztalat. Lehet, hogy a viccelni próbáló a másik szemében átlép egy határt, olyanhoz nyúl, ami nem lehet vicc tárgya. Lehet, hogy egyszerűen értelmetlennek tűnik, amit mond. A zavarunk, értetlenségünk mentén pedig jól kitapinthatók a közösségünket, világképünket tagoló hatások és hierarchiák.

Amikor külföldi közönséggel vagy újságírókkal beszél, Szlivinszkij úgy találja, sokszor feszengenek a viccein. Pedig a közönségének tagjai – emberek, akiknek nincs kézzelfogható közük az Ukrajnában történtekhez – szolidaritásból, állampolgári tudatosságból vagy egyszerű kíváncsiságból törekednek az empátiára, arra, hogy a saját világukban helye legyen más bajának is. A globalizált világ egyik alaphelyzete ez. Az önkéntes tanú, a humánus világpolgár szerepe komoly dolog. Az illető valamely esemény morálisan megértett súlyához mérhető érzelmi reakciót igyekszik fenntartani, megrendítő részleteiben látni azt, amihez zsigeri, tapasztalati köze általában nincs, s empátiából kell minden hidat megépítenie. A helyiek reflexei ettől eltérők, az akasztófahumor dinamikája ezzel éppen ellentétes, az a dolga, hogy a beláthatatlan, óriási tragédiát legalább pillanatokra kisebbé tegye, hogy beintsen az abszurd valóságnak.

Amikor az orosz alakulatok visszavonultak Kijiv környékéről 2022 áprilisában, a hátország területén jóval kiszámíthatóbbá vált a háború. Továbbra is érkeztek menekültek az ország nyugati városaiba, még mindig rengeteg segítségre volt szükség, de már jóval szervezettebbek voltak a befogadó közösségek, valamelyest szűnt az első hetek káosza. Mire májusban Lvivbe érkeztem, a kávézók már kinyitottak, újra játszottak a színházak, stand-up estek érték egymást, beindult a kulturális élet. Furcsán boldog és baljós volt ez a háborús béke. A vasútállomásra érkezőket méretes, pofátlan hirdetés fogadja azóta is: „Fektessen be Lvivbe! Itt biztonságos.”