Magyar Narancs: Nagyon formálható, képlékeny színész hírében állsz. Mennyire előnyös tulajdonság ez?
Pálos Hanna: Egy időben voltak bennem kétségek ezzel kapcsolatban, de mára megbarátkoztam vele. Olyan feladatok is megtalálnak, amelyekről érzem, hogy talán rám keresték. Mint például a kétszereplős Lélegezz Nagy Ervinnel, Forgács Péter rendezésében.
MN: Téged is hasonló problémák foglalkoztatnak?
PH: Ritkán fordul elő, hogy színész és szerep egy az egyben találkozik egymással. A Lélegezz gyerekvállaláson dilemmázó nőjének minden mondata az elsőtől az utolsóig rímel rám, a húgomra vagy mindkettőnkre.
MN: Négy testvérből hárman művészpályán dolgoztok. Édesapád operatőr-rendező. Mit hoztál otthonról?
PH: A szabad gondolkodást; annak a következménye, hogy művészpályára kerültünk. Amúgy a mi családunknak inkább orvos-tanár gyökerei vannak. A bátyám Roy Andersson operatőre lett, az öcsém Londonban tanult filmezést, végül a zenénél kötött ki. Csak a húgom kivétel, ő orvos lesz, mint az anyukám. Apukám nem erőltette a művészpályát, mindent elkövetett, hogy ne tekintsük evidensnek. Amikor már körvonalazódott, hogy színész szeretnék lenni, akkor is inkább féltettek.
MN: Családi vállalkozásban készítettétek a Piroska és a farkas című filmet. Az adott indíttatást a színészethez?
PH: Még csak öt és fél éves voltam akkor. Sokat jártunk színházba, filmszemlékre, és otthon is rengeteg filmtörténeti alkotással találkoztunk már egész fiatalon. Tizenhárom-tizennégy éves lehettem, amikor már úgy éreztem, hogy valami vonz a színház felé, és ez egyre csak erősödött. Amikor néztem egy előadást, mindig elképzeltem, hogy felugrom és felfutok a színpadra a színészek közé.
MN: A Színművészeti előtt egy évet Berlinben töltöttél.
PH: Először a Kaposvári Egyetemen tanultam két évig. Akkoriban még hároméves volt a képzés, és nagyon gyerekcipőben járt az intézmény. Úgy éreztem, ha egy év múlva végzek, még nem állok készen a pályára. Életem egyik legmeghatározóbb döntése volt, hogy Berlinbe mentem.
MN: Miért pont oda?
PH: A gimnáziumban német tagozatra jártam. Nem volt konkrét elképzelésem. Találtam felszolgálói munkát, közben bekopogtattam színházakhoz. Próbákat néztem, felajánlottam a rendezőknek, hogy viszem a kellékeket vagy a kávét. Kíváncsiságból jelentkeztem a kinti színművészetire és párhuzamosan Budapestre. Itthon felvettek.
MN: Mit hiányoltál a Kaposvári Egyetemen?
PH: Mi voltunk a második évfolyam. Háromhavonta új tanárt kaptunk, mindenkinek újra meg kellett mutatnia, ahol éppen tartott. Nem volt vezető tanár, aki végigvitt volna minket. Azt szoktam mondani, hogy Kaposváron a mélyvízbe dobtak, kutyaúszásban kellett kapálózni, hogy fenn tudjunk maradni a felszínen. A Színművészetin egy fokozatosan felépített rendszerben tanultunk, először a kismedencében kezdtük, utána jött a nagyobb, lábtempó, gyorsúszás.
MN: Máté Gábor, a volt mestered a jelenlegi igazgatód, rendeződ, partnered.
PH: Alapvető biztonságérzetet nyújt e folytonosság. Ha egy színházigazgató osztályt indít egy egyetemen, azzal hoz egy döntést, hogy kineveli a tanítványait, és igyekszik közülük többeknek is munkát adni. Mert szereti, tehetségesnek tartja őket. Borbély Alexandrával és Tasnádi Bencével hárman kaptunk szerződést a Katonába.
MN: Természetes volt az átmenet?
PH: Az egyetemen még csak meg sem fordult a fejemben, hogy kőszínházban fogok játszani. Egy 10–15 fős független csapattal képzeltem el a jövőmet. Csak akkor gondolkodtam el, hogy nem biztos, hogy így lesz, amikor a Katonába kerültem gyakorlatra.
MN: Öt éve vagy a Katona tagja. Játszol gyereket, kamaszt, néma lányt, rasszistát, megalázott, naiv, magányos nőket. Elégedett vagy?
PH: Éppen nem kergetek álomképeket arról, hogy milyen szerepeket kellene eljátszanom. Talán ma már nagyobb összhangba, egyensúlyba kerültem magammal, reálisabban látom magamat. De ezen folyamatosan dolgozni kell.
MN: Korábban több elégedetlenség volt benned?
PH: Volt olyan év, amikor úgy éreztem, jobbnál jobb darabokhoz nyúl a színház, és én sosem azt a szerepet kapom, amit szeretnék. De szerintem nincs színész, aki ne ismerné ezt az érzést. A színház egy igazságtalan hely. Mint az élet.
MN: Hogyan kezeled az ilyen helyzeteket?
PH: Mire elkezdődik a próbafolyamat, addigra el kell engednem. Ki kell mondanom magamnak hangosan, hogy igen, Hanna, ezt a szerepet nem te fogod eljátszani. Majd lesz másik. Az olvasópróba előtti éjjel még elsiratom a dolgot, és utána őrülten keresem az összes pillanatot a próbák alatt, hol beszélhetnék titokban erről a veszteségről, megpróbálom belevinni ezt a fájdalmat az adott szerepembe. De ez valahogy minden szituációra igaz az életemben. A legboldogabb és legszomorúbb pillanatokban is figyelem magamat kívülről, mint valami kamera, és tudok arra gondolni, hogy na, ez még jó lesz valamelyik előadásban.
MN: Az Oszlopos Simeonban a megaláztatás külön kis személyes drámáját építed fel…
PH: Gothár Péter rendezőnek egészen különleges a munkamódszere. Képekkel mesél, és rábízza a színészre, mikor érik be nála, hogy pontosan mit mikor csinál egy jelenetben. A bemutató környékén még nem teljesen értettem a szerepet, nem állt össze a fejemben. Aztán hirtelen a magánéletemben átestem azon, hogy egy lány találkozik egy fiúval, aki eltiporja. Beértem a szerepre.
MN: Visszakérdező, érvelő, vitatkozó színész vagy?
PH: Hogyne, ez is a munkánk része. Gyakran belemegyek konfliktusokba. Nem látszik rajtam, de nagyon megviselnek. Mostanában azért már óvatosabban fogalmazok. Ha viszont olyasmit kér tőlem egy rendező, amiben nem érzem jól magam, rögtön jelzem.
MN: Nyilván más a hangnem a fiatalabb rendezőkkel, Székely Krisztával, Kovács D. Dániellel, mint a rangidősekkel.
PH: Ez nem törvényszerű. A munkától, a partnerek, a rendező és a saját állapotomtól függ, hogy kialakul-e egy csapat a próbák végére vagy sem. Szeretem, ha a főpróbahéten még éjszakába nyúlóan vitatkozunk, finomítunk egészen pici kis részleteken. Igénylem ezt az izzást, szenvedélyt.
MN: A nem túl sikeres fogadtatású Isteni műszakot és Az éjszakám a nappalodat leszámítva nem nagyon foglalkoztatnak a filmesek. Sajnálod?
PH: Majd megtalál az a film, amelyik engem keres. Nem szeretek castingokra járni, igaz, nem is nagyon hívnak. A két film esetében a rendezők konkrétan megkerestek. Érdekel, hogy merre tart a magyar filmipar. Sok színész panaszkodik, hogy mennyi amatőr forgat. Ez egy érdekes jelenség, odafigyelek rá. Nem minden filmnél értem a miértjét, de nem is tiltakozom ellene, különben úgy érezném magam, mintha az Uber–taxis konfliktusban taxisofőr lennék. Amúgy az Isteni műszak nagyon jó film.
MN: Hogy állsz a társadalmi ügyekkel?
PH: Egy színésznek nem feltétlen feladata hangosan kiabálni, de megértem, hogy vannak helyzetek, amikor már nem lehet csendben maradni. Nem szívesen beszélek arról, hogy télen hogyan segítem a hajléktalanokat, hová megyek ételt osztani, kinek adom az adóm 1 százalékát, vagy épp melyik szervezetnek utalok pénzt, és kire szavazok. Meg nekünk fura az időbeosztásunk, nagy szerencse, ha eljutok valami megmozdulásra. Az éjszakai tüntetéseket azért is szerettem nagyon, mert akkor legalább ráértem.
MN: A feszültségek levezetéséért kezdtél bokszolni?
PH: Egy időben tele voltam elfojtással, tehetetlenségérzéssel vegyes dühvel, és sokszor azt álmodtam, hogy kegyetlenül megverek bizonyos embereket. Gondolkodtam: pszichológus vagy boksz? Terápia gyanánt kezdtem bokszklubba járni, jó dolog ütni, és állni az ütéseket. De a biztonság kedvéért jógázom is.
