A Lengyel Intézetben volt az ősbemutató, most a szerző, Lackfi János szűkebb hazájában, Zsámbékon is látható az anya-lánya kapcsolatról szóló, a hit és a szeretet alapvető kérdéseit barokkosan boncolgató dráma, amelyből Galgóczy Judit rendezett szikár és pontos előadást.
Évit, aki időnként Lisieux-i Kis Szent Teréz bőrébe bújik, Soltész Bözse alakítja, az anyát pedig, aki Avilai Nagy Szent Teréz hangján is megszólal, Peremartoni Krisztina. Két nő, két szent, két ember vitatkozik és mutatja fel magát. Egy lány, aki repülni szeret, és a templomban van tériszonya, meg egy anya, aki a szent falak között érzi biztonságban magát, és a repülésnek még a gondolatától is irtózik. A folyamatosan aggódó anya végül elveszíti gyermekét, a szó fizikai értelmében, anélkül, hogy a lelki leválás valaha is megtörtént volna közöttük.
Csak ketten vannak a színen, egy kerti sátor ponyvája alatt, műfűnek látszó, kereszt formájú szőnyegen közlekednek, egy gardróbszekrény és egy kórházi sarok között. Ez a tér volna a ház, a magas ég, ahol a lány stewardessként röpköd, a spanyolországi Avila vára és óvárosa, ahová a vallásos anya és az egyházi dogmákat tagadó lánya zarándokol, ez a kert és ez a földi fájdalmak pokla meg a másvilág is, egy másik dimenzió, ahol valódi színházi élménnyé magasztosul egy történet a szomszéd utcából.
Nincsen sehol a két férfi, akikről folyamatosan szó van, csak a két színésznő van, akik a fájdalmasan elszakíthatatlan kötelékek hálójában röptetik és merítik alá egymást és folyton szemben álló gondolataikat. Különösen a rég látott Peremartoni Krisztina puritán eszközei nyomán rajzolódik ki az anyaság egyszerre pusztító és szentséges kettőssége, de Soltész Bözse lázadó játéka sem kifogásolható túlságosan. Bár számomra, ahogy az anya aggodalmait hárítja tombolva, vagy éppen a fizikai törvényekkel dacol a piros tűsarkúban, abban már több a modor.
Zsámbéki Színházi Bázis, július 15.
