Színház

Átlátszó a dívány

Figaro házassága, avagy egy őrült nap emléke

  • Tompa Andrea
  • 2017. december 23.

Színház

A nagy hatalmú úr fiatal lányokra hajt.

Az egyik lány szolgálatait már megszerezte, most épp a másikat üldözi. Az úr mindenképp győzni akar, hiszen hatalma csorbulna, ha a vágya nem teljesülne. Ez a történet egy bő kétszáz éves paradigmaváltás korában született: a Figaro házasságában arról van szó, hogy ugyan már eltörölték az „első éjszaka jogát” (melyhez erős történészi kételyek kapcsolódnak), a gróf mégis változatlanul hajkurássza a kiszolgáltatott szolgálólányokat, és a szobájába rángatja őket. Hiába illeti őt kemény kritikával a szerző, Beaumarchais, a grófnak joga nincs, de feljogosítva érzi magát. A francia dráma, amely bohózati elemeket hordoz magában, nem csak a Mozart-opera okán jelentős: hatalomtól és erotikától fűtött, izgalmas játék, tele klasszikus szerelmi üldözésekkel és átöltözésekkel, jó helyzetekkel és sok humorral. És legalább három „szerelmespárral”.

Az előadás megtehetné, hogy „csak” egy önmagába zárt történetet mond el, ahogy azt is, hogy kitekint a jelenkori szexuális zaklatások valóságára. A színpadon az egyetlen érdekes bútordarab egy átlátszó dívány. Gazdag szimbólumlehetőség rejlik benne, maga az ellentmondás: a csábítás tere, de transzparens is, látni benne a rugókat. Már ha transzparenssé tudja tenni magát az előadás, vagyis tud önmagáról gondolkodni. Tartok tőle, ezt a szimbólumot valójában nem olvassuk mélyen az előadás közben; utólag, papíron asszociálgatok inkább.

Mindenesetre a fiatal rendező, Sardar Tagirovsky Sényi Fanni dramaturggal átírta az eredetit, ez elég ok a reményre, mert eszerint kettejüknek kortárs mondandója van. Olykor a mozarti mű áriái is hallhatók, hol rontottan és távolról, hol közvetlenül. Szép, hogy a grófné Porgi amor cavatináját töredezetten halljuk, az ő szíve is összetört, hiszen a gróf jó ideje rá sem néz. Bárcsak az is elég fontos volna a rendező számára, hogy ne pusztán a hanghatással utaljon a grófné lelkiállapotára, hanem a színésszel el is játszassa az érzést.

Bár az első jelenet értelmezhetetlen, kaotikus sűrítmény, ami majdnem három óra múlva válik minden részletében világossá (egy színész törött lábú, mankós figurának öltözik be, mint később megtudjuk, ő Figaro, segítője pedig két „humanoid”), a következőben elénk penderül hatalmas kivetítőn az Éden Vállalat vezetője (ez már az átirat), Almaviva gróf. A Nemzeti Színház épületére mutatva kétszáz fős udvartartásáról és vállalatáról beszél. A kisfilmnek jóféle ironikus felhangja van – a Nemzeti maga a gazdagság. Schnell Ádám alakja finoman démoni: erős orr, ősz bodrok, fényes öltöny. Az már ekkor világos, hogy a gróf inkább emberi szólam vagy típus, mint karakter vagy személyiség. Hogy pontosan mire vállalkozik Almaviva, nem ismert, de valamiféle jövőkutatásról és humanoidokról beszél. Sajnos az előadás ezt a dimenziót túl komolyan veszi, bár igazán beavatni nem tud a gondolataiba, amelyek inkább zavaró díszek maradnak a történeten, a humanoidok pedig az általánosság szintjén érdektelenek. A filmes nyitány nehézsége, hogy ezután maga a háromdimenziós színész sokkal kevesebbnek és jelentéktelenebbnek tűnik. Különösen abban az emberábrázolásban, amit a rendező választ; az embernél itt valami jobban érdekli. Talán a látvány, a Nemzeti színpadi gépezete, amelybe ő is – mint annyi rendező a teátrum megnyitása óta – beleszeret, és amelyet meglehetősen öncélúan működtet. Érdekes térelem a két mozgójárda (díszlet: Dobre-Kóthay Judit), ami a színészeket hozza-viszi, mégis sokkal több emberi kapcsolatról lehetne általa beszélni, sokkal több játéklehetőséget rejt magában. Izgalmas a jelmezvilág sárga-fehér-feketéje is (Bajkó Blanka-Alíz munkája); a kemény, fényes, sárga ruha szépen emeli ki a gróf üldözött szerelmének, Suzannénak az alakját: fiatal, törékeny, mégis erélyes; Barta Ágnes szépen hozná is ezt a zárt, ellenálló és kiszolgáltatott alakot, de alig nyílik erre lehetősége.

Az emberi dimenzió, a kapcsolatok, emberalakok mélysége az, ami fájón hiányzik, s ettől egyre érdektelenebb az előadás. Mindenki inkább humanoid, mint vágyakkal, álmokkal teli ember. Figaro figurája (Kristán Attila alakításában) nem megragadható alak, nem jövök rá, mitől más, mint a többi férfi.

A Figaro kegyét vadászó, öregedő Marcellina az, akinek egyáltalán van humora (Söptei Andrea előadásában), de ez is inkább színészi, mint rendezői erény. Szűcs Nelli játssza az „elhanyagolt” feleséget, a grófnét, s a színésznő bizonyára sokféle feleséget tudna megtestesíteni, de ez a női figura sem érdekes rendezőileg. Nemcsak hogy nem szeretetteli, nincs részvéttel és megértéssel megfestve, de olykor egyenesen ízléstelen. A színésznőre adott pongyola nem előnyös, bár nem is kell annak lennie, hiszen a darázsderekú, hamvas Su­zanne mellett egy kétszer olyan idős feleség úgyis vesztes. De tényleg csak ennyi egy feleség? Egy humanoid test?

Nemzeti Színház, november 11.

Neked ajánljuk