Hegymegi Máté rendezése a II. világháború küszöbén felnőni nem kívánó fiú élettörténetét mutatja be, aki hároméves korában leugrik a pince kilencedik lépcsőjéről, és azután többet nem nő, helyette viszont annál többet dobol és mond nemet. Az ellenkezés és elfordulás kezdetben gyermeki játék, de a világháború kitörésével egyre komolyabb problémává válik: Oskar erőszakos és önfejű férfivá válik, aki bármit beáldozna azért, hogy megmaradhasson saját kitalált világában. Az előadás egyfelől a visszaemlékezés és történetmesélés konvencióját használja (Elek Ferenc a közönséggel közvetlenül beszél), másfelől a lélektani realista játékmódot keveri az asszociáción alapuló, ám lineáris dramaturgiával és játékos vizualitással. A kicsit hosszú, de élvezetes produkciót tekervényes, de könnyen követhetőre megírt történet és a játszók közös munkája tartja össze. A Bádogdobban nem érünk el a történet végére, vagyis a mesélő és a játszó soha nem ér ténylegesen össze: a visszaemlékező arcát fájdalom torzítja, testében görcs és feszültség, de a fiatal Oskar, akit Dér Zsolt játszik, üde és feszes, az ő testében koreográfia a trauma. A másféle perspektíva az emlékezésben, az előadást szervező struktúrában is megjelenik: megszépülnek, elidegenednek a történések, és szépek és elrajzoltak a történetet eljátszók is. A felnőni nem kívánó gyermek mesébe illő története pillanatokra komorodik csak el, a fantasztikum gyönyörűsége többnyire legyőzi a mentálisan súlyos beteg vagy meghasonult férfi felkavaró történetét. Úgy érzékelem, hogy ott húzódik az elbűvölő, ám rideg szépség mögött az indulattal teljes és feldúlt mondani akarás, de nincs rá nyelv, nincsenek rá mondatok. Értékelendő a hozzáértésről tanúskodó forma és a profi csapatmunka, de a színházi gondolkodás kissé unalmas, meglepetésektől mentes.

Katona József Színház, 2016. de­cember 22.