Színház

Kismackó, nagymackó...

Moliére: A mizantróp

  • Csáki Judit
  • 2012. szeptember 30.

Színház

Vonnék én le messzemenő következtetéseket abból, hogy a Turay Ida Színház "alvállalkozójaként" működő Spirit Színház A mizantróp című produkciójára nem bírták eladni a jegyeket Egerben, ezért elmaradt az előadás - de ezek a következtetések egyrészt a nyári játékok-fesztiválok átgondolatlan, pénzzabáló szerkezetét, másrészt a "mizantróp" mint darabcím és a közönség nyári igényeinek összefüggéseit érintenék, és nem a produkciót.

Amelyet aztán megtartottak a Városmajori Színpadon, rendes érdeklődés kíséretében.

Ambiciózus vállalás: Moliére A mizantróp című darabja akkor sem lesz könnyed, nyáresti unaloműzés, ha a Quimby muzsikál bele; muszáj vele mondani valamit; összeférhetetlen, tüskés alak a simulni kész világ kellős közepén, tényleg elviselhetetlen. Aztán ott van Petri György tű- vagy inkább késszúrásokkal teli szövege, ezt is érdemes kitenni a kirakatba. Meg a Quimbyt is, persze, Kiss Tibor dalait, amelyek úgy mutatnak az előadásban, mint szarvascombban a szalonna: nem erre lettek kitalálva, de jók és könnyen nyelhetők. Az Angyal a magasban kiváltképp.

Van azután a fehér látvány: fehér minden, a jelmezek, a falak, a padló meg a számos bicikli - rátehetné a logót a Critical Mass, mert igazi reklám ez nekünk, bringásoknak. Fehér az étel is: pattogatott kukorica. És a látvány része még a kisszék meg a kisasztal; gyerekbútorok a térben, ez koncepciót sugall. Pláne a sok játék mackóval együtt: nagymackó, kismackó, helyesek nagyon, és szereti őket mindenki, talán csak Oronte rühelli. Nem derül ki, hogy szakember beavatkozását igénylő, komoly problémát jelez a gyerekszoba-kelléktár, vagy Célimene nagyon is felnőtt jellemvonásáról árulkodik, amennyiben plüssmackóként tartja hódolói körét, de ha ez utóbbi a szándék, hát nincs vele kezdve semmi. Ha az előbbi, akkor sincs.

Oronte - nagy a baj a francia nevek kiejtésével, vagy ha nem a baj nagy, akkor rendezői koncepció diktálja, hogy "orront"-nak ejtsék az undok fickó nevét, pedig hát ez a név nem beszél, csak van. Eljátszanak-elgúnyolódnak a többiek francia nevével is, ez is hordoz némi poénlehetőséget e nem frankofón közegben...

Alceste iszik, mint a kefekötő; hol színtelent, hol meg pirosat. Mind a darabbal, mind a figurával, mind a rendezéssel összefér a mértéktelen ivás, noha kissé ellaposítja mindegyiket; és betudjuk a nyárnak, hogy amikor Célimene enged le a torkán egy (kisebb) üveg piros folyadékot, megtapsolja teljesítményét a közönség.

Attól tartok, Perczel Enikő dramaturg húzásai néhol az érthetőség határát súrolják - alulról -, legalábbis a közvetlen környezetemben túl sokszor tévesztették össze egymással a fehér ruhás férfiakat. De mivel Bori Tamás - a szórólapon kifejtett - rendezői koncepciója alapján itt a magányról, a kompromisszumra való képtelenségről, illetve képességről nevetséges, vidám formában kapunk képet, hát nem is nagy baj, hogy Clitandre és Acaste erősen idézik Pixit és Mixit.

Hozzájuk képest Makranczi Zalán Alceste-je olyan komor és baljós, mint a vakbélgyulladás. Csak akkor van helye a derűnek, amikor - a többi játszóval együtt - a külsődleges reflexiók terepére téved: a szövegre, a zenére, a közönségre "kikacsintva" próbálja elűzni a tömény keserűséget, nagyjából sikerrel. Kérdés persze, hogy e könnyed betétek, amúgy sokszor szellemes, bár a kézenfekvő poénok mentén haladó némajátékok mennyire maszatolják szét azt a lényeget, ami így létre sem jön.

A szereposztás bulváros papedlije Szinetár Dóra Célimene-je. Nem hinném, hogy a bulvársajtóból napi folytatásokban ömlő tudósítások egy privát ügyletről, vagyis Szinetár Dóra házasságának felbomlásáról direkte képezik részét az előadás körüli promónak, de hogy részét képezik, az biztos, s hogy mindez nincs a szereplők ellenére, az is. Szinetár amúgy kivált a már említett ironikus-humoros, többnyire néma poénokban, reakciókban, mimikai kommentárokban jó - a beszéde-játéka sokszor felszínes és illusztratív. Az alakítás fő problémája, hogy nem képes igazolni sem Alceste dühödt szerelmét, sem mérhetetlen csalódását - na jó, a szerelem, mint tudjuk, egészen vak. (Ja, és süket is: a dalok szövegét többször kísérik jelbeszéddel.)

Ami a "normális", figurában tartott színpadi jelenlétet, prózai színpadi beszédet illeti, több szereplő is kudarcot vall. Ki tudja, hogy az Éliante-ot játszó Szendi Szilvi (akire amúgy evidensen haragszik a jelmeztervező, ezért öltöztette kis balettruhácskába) miért hoz be egy bugyuta szubrettparódiát, majd miért és mitől válik hirtelen ő is vakbélgyulladásosan komor tragikává... Széplaky Géza és Kutik Rezső Szolga-, Du Bois-, Tiszt-epizódjai üdén és fegyelmezetten egyformák. Philinte szerepében Jászberényi Gábor frappánsan sétál a figura és a Quimby között, és ismerős-hiteles ellenpontja Makranczi Zalán Alceste-jének.

Makranczi nagy lendülettel végigtrappol a darabon, szenved és ordít - lehetne Alceste, voltaképp. Kiderül ez például a Kolti Helga Arsinoéjával játszott jelenetből; jut eszembe, Kolti Helga természetesen hozza Arsinoé mesterkéltségét, beszéde, játéka pontos és hatásos, az alakítás laza és jó. De azon ő sem tud segíteni, hogy ez nehéz este volt, kritikusnak és közönségnek egyaránt.

Spirit Színház, Városmajori Színpad, augusztus 24.

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.