Színház

Kismackó, nagymackó...

Moliére: A mizantróp

  • Csáki Judit
  • 2012. szeptember 30.

Színház

Vonnék én le messzemenő következtetéseket abból, hogy a Turay Ida Színház "alvállalkozójaként" működő Spirit Színház A mizantróp című produkciójára nem bírták eladni a jegyeket Egerben, ezért elmaradt az előadás - de ezek a következtetések egyrészt a nyári játékok-fesztiválok átgondolatlan, pénzzabáló szerkezetét, másrészt a "mizantróp" mint darabcím és a közönség nyári igényeinek összefüggéseit érintenék, és nem a produkciót.

Amelyet aztán megtartottak a Városmajori Színpadon, rendes érdeklődés kíséretében.

Ambiciózus vállalás: Moliére A mizantróp című darabja akkor sem lesz könnyed, nyáresti unaloműzés, ha a Quimby muzsikál bele; muszáj vele mondani valamit; összeférhetetlen, tüskés alak a simulni kész világ kellős közepén, tényleg elviselhetetlen. Aztán ott van Petri György tű- vagy inkább késszúrásokkal teli szövege, ezt is érdemes kitenni a kirakatba. Meg a Quimbyt is, persze, Kiss Tibor dalait, amelyek úgy mutatnak az előadásban, mint szarvascombban a szalonna: nem erre lettek kitalálva, de jók és könnyen nyelhetők. Az Angyal a magasban kiváltképp.

Van azután a fehér látvány: fehér minden, a jelmezek, a falak, a padló meg a számos bicikli - rátehetné a logót a Critical Mass, mert igazi reklám ez nekünk, bringásoknak. Fehér az étel is: pattogatott kukorica. És a látvány része még a kisszék meg a kisasztal; gyerekbútorok a térben, ez koncepciót sugall. Pláne a sok játék mackóval együtt: nagymackó, kismackó, helyesek nagyon, és szereti őket mindenki, talán csak Oronte rühelli. Nem derül ki, hogy szakember beavatkozását igénylő, komoly problémát jelez a gyerekszoba-kelléktár, vagy Célimene nagyon is felnőtt jellemvonásáról árulkodik, amennyiben plüssmackóként tartja hódolói körét, de ha ez utóbbi a szándék, hát nincs vele kezdve semmi. Ha az előbbi, akkor sincs.

Oronte - nagy a baj a francia nevek kiejtésével, vagy ha nem a baj nagy, akkor rendezői koncepció diktálja, hogy "orront"-nak ejtsék az undok fickó nevét, pedig hát ez a név nem beszél, csak van. Eljátszanak-elgúnyolódnak a többiek francia nevével is, ez is hordoz némi poénlehetőséget e nem frankofón közegben...

Alceste iszik, mint a kefekötő; hol színtelent, hol meg pirosat. Mind a darabbal, mind a figurával, mind a rendezéssel összefér a mértéktelen ivás, noha kissé ellaposítja mindegyiket; és betudjuk a nyárnak, hogy amikor Célimene enged le a torkán egy (kisebb) üveg piros folyadékot, megtapsolja teljesítményét a közönség.

Attól tartok, Perczel Enikő dramaturg húzásai néhol az érthetőség határát súrolják - alulról -, legalábbis a közvetlen környezetemben túl sokszor tévesztették össze egymással a fehér ruhás férfiakat. De mivel Bori Tamás - a szórólapon kifejtett - rendezői koncepciója alapján itt a magányról, a kompromisszumra való képtelenségről, illetve képességről nevetséges, vidám formában kapunk képet, hát nem is nagy baj, hogy Clitandre és Acaste erősen idézik Pixit és Mixit.

Hozzájuk képest Makranczi Zalán Alceste-je olyan komor és baljós, mint a vakbélgyulladás. Csak akkor van helye a derűnek, amikor - a többi játszóval együtt - a külsődleges reflexiók terepére téved: a szövegre, a zenére, a közönségre "kikacsintva" próbálja elűzni a tömény keserűséget, nagyjából sikerrel. Kérdés persze, hogy e könnyed betétek, amúgy sokszor szellemes, bár a kézenfekvő poénok mentén haladó némajátékok mennyire maszatolják szét azt a lényeget, ami így létre sem jön.

A szereposztás bulváros papedlije Szinetár Dóra Célimene-je. Nem hinném, hogy a bulvársajtóból napi folytatásokban ömlő tudósítások egy privát ügyletről, vagyis Szinetár Dóra házasságának felbomlásáról direkte képezik részét az előadás körüli promónak, de hogy részét képezik, az biztos, s hogy mindez nincs a szereplők ellenére, az is. Szinetár amúgy kivált a már említett ironikus-humoros, többnyire néma poénokban, reakciókban, mimikai kommentárokban jó - a beszéde-játéka sokszor felszínes és illusztratív. Az alakítás fő problémája, hogy nem képes igazolni sem Alceste dühödt szerelmét, sem mérhetetlen csalódását - na jó, a szerelem, mint tudjuk, egészen vak. (Ja, és süket is: a dalok szövegét többször kísérik jelbeszéddel.)

Ami a "normális", figurában tartott színpadi jelenlétet, prózai színpadi beszédet illeti, több szereplő is kudarcot vall. Ki tudja, hogy az Éliante-ot játszó Szendi Szilvi (akire amúgy evidensen haragszik a jelmeztervező, ezért öltöztette kis balettruhácskába) miért hoz be egy bugyuta szubrettparódiát, majd miért és mitől válik hirtelen ő is vakbélgyulladásosan komor tragikává... Széplaky Géza és Kutik Rezső Szolga-, Du Bois-, Tiszt-epizódjai üdén és fegyelmezetten egyformák. Philinte szerepében Jászberényi Gábor frappánsan sétál a figura és a Quimby között, és ismerős-hiteles ellenpontja Makranczi Zalán Alceste-jének.

Makranczi nagy lendülettel végigtrappol a darabon, szenved és ordít - lehetne Alceste, voltaképp. Kiderül ez például a Kolti Helga Arsinoéjával játszott jelenetből; jut eszembe, Kolti Helga természetesen hozza Arsinoé mesterkéltségét, beszéde, játéka pontos és hatásos, az alakítás laza és jó. De azon ő sem tud segíteni, hogy ez nehéz este volt, kritikusnak és közönségnek egyaránt.

Spirit Színház, Városmajori Színpad, augusztus 24.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.