Amelyet aztán megtartottak a Városmajori Színpadon, rendes érdeklődés kíséretében.
Ambiciózus vállalás: Moliére A mizantróp című darabja akkor sem lesz könnyed, nyáresti unaloműzés, ha a Quimby muzsikál bele; muszáj vele mondani valamit; összeférhetetlen, tüskés alak a simulni kész világ kellős közepén, tényleg elviselhetetlen. Aztán ott van Petri György tű- vagy inkább késszúrásokkal teli szövege, ezt is érdemes kitenni a kirakatba. Meg a Quimbyt is, persze, Kiss Tibor dalait, amelyek úgy mutatnak az előadásban, mint szarvascombban a szalonna: nem erre lettek kitalálva, de jók és könnyen nyelhetők. Az Angyal a magasban kiváltképp.
Van azután a fehér látvány: fehér minden, a jelmezek, a falak, a padló meg a számos bicikli - rátehetné a logót a Critical Mass, mert igazi reklám ez nekünk, bringásoknak. Fehér az étel is: pattogatott kukorica. És a látvány része még a kisszék meg a kisasztal; gyerekbútorok a térben, ez koncepciót sugall. Pláne a sok játék mackóval együtt: nagymackó, kismackó, helyesek nagyon, és szereti őket mindenki, talán csak Oronte rühelli. Nem derül ki, hogy szakember beavatkozását igénylő, komoly problémát jelez a gyerekszoba-kelléktár, vagy Célimene nagyon is felnőtt jellemvonásáról árulkodik, amennyiben plüssmackóként tartja hódolói körét, de ha ez utóbbi a szándék, hát nincs vele kezdve semmi. Ha az előbbi, akkor sincs.
Oronte - nagy a baj a francia nevek kiejtésével, vagy ha nem a baj nagy, akkor rendezői koncepció diktálja, hogy "orront"-nak ejtsék az undok fickó nevét, pedig hát ez a név nem beszél, csak van. Eljátszanak-elgúnyolódnak a többiek francia nevével is, ez is hordoz némi poénlehetőséget e nem frankofón közegben...
Alceste iszik, mint a kefekötő; hol színtelent, hol meg pirosat. Mind a darabbal, mind a figurával, mind a rendezéssel összefér a mértéktelen ivás, noha kissé ellaposítja mindegyiket; és betudjuk a nyárnak, hogy amikor Célimene enged le a torkán egy (kisebb) üveg piros folyadékot, megtapsolja teljesítményét a közönség.
Attól tartok, Perczel Enikő dramaturg húzásai néhol az érthetőség határát súrolják - alulról -, legalábbis a közvetlen környezetemben túl sokszor tévesztették össze egymással a fehér ruhás férfiakat. De mivel Bori Tamás - a szórólapon kifejtett - rendezői koncepciója alapján itt a magányról, a kompromisszumra való képtelenségről, illetve képességről nevetséges, vidám formában kapunk képet, hát nem is nagy baj, hogy Clitandre és Acaste erősen idézik Pixit és Mixit.
Hozzájuk képest Makranczi Zalán Alceste-je olyan komor és baljós, mint a vakbélgyulladás. Csak akkor van helye a derűnek, amikor - a többi játszóval együtt - a külsődleges reflexiók terepére téved: a szövegre, a zenére, a közönségre "kikacsintva" próbálja elűzni a tömény keserűséget, nagyjából sikerrel. Kérdés persze, hogy e könnyed betétek, amúgy sokszor szellemes, bár a kézenfekvő poénok mentén haladó némajátékok mennyire maszatolják szét azt a lényeget, ami így létre sem jön.
A szereposztás bulváros papedlije Szinetár Dóra Célimene-je. Nem hinném, hogy a bulvársajtóból napi folytatásokban ömlő tudósítások egy privát ügyletről, vagyis Szinetár Dóra házasságának felbomlásáról direkte képezik részét az előadás körüli promónak, de hogy részét képezik, az biztos, s hogy mindez nincs a szereplők ellenére, az is. Szinetár amúgy kivált a már említett ironikus-humoros, többnyire néma poénokban, reakciókban, mimikai kommentárokban jó - a beszéde-játéka sokszor felszínes és illusztratív. Az alakítás fő problémája, hogy nem képes igazolni sem Alceste dühödt szerelmét, sem mérhetetlen csalódását - na jó, a szerelem, mint tudjuk, egészen vak. (Ja, és süket is: a dalok szövegét többször kísérik jelbeszéddel.)
Ami a "normális", figurában tartott színpadi jelenlétet, prózai színpadi beszédet illeti, több szereplő is kudarcot vall. Ki tudja, hogy az Éliante-ot játszó Szendi Szilvi (akire amúgy evidensen haragszik a jelmeztervező, ezért öltöztette kis balettruhácskába) miért hoz be egy bugyuta szubrettparódiát, majd miért és mitől válik hirtelen ő is vakbélgyulladásosan komor tragikává... Széplaky Géza és Kutik Rezső Szolga-, Du Bois-, Tiszt-epizódjai üdén és fegyelmezetten egyformák. Philinte szerepében Jászberényi Gábor frappánsan sétál a figura és a Quimby között, és ismerős-hiteles ellenpontja Makranczi Zalán Alceste-jének.
Makranczi nagy lendülettel végigtrappol a darabon, szenved és ordít - lehetne Alceste, voltaképp. Kiderül ez például a Kolti Helga Arsinoéjával játszott jelenetből; jut eszembe, Kolti Helga természetesen hozza Arsinoé mesterkéltségét, beszéde, játéka pontos és hatásos, az alakítás laza és jó. De azon ő sem tud segíteni, hogy ez nehéz este volt, kritikusnak és közönségnek egyaránt.
Spirit Színház, Városmajori Színpad, augusztus 24.
