Magyar Narancs: Eddig nem sok mindent lehetett tudni rólad, nem nagyon szerepeltél a médiában. Ehhez képest a zsámbéki előadás elég mély kitárulkozás volt.
Péter Kata: Ennek nincs másképp értelme. Színészként - és nem is csak úgy - annál jobb, minél őszintébb vagy. Amikről az előadásban beszéltünk, az nagyon sok embert érint: a szenvedélybetegség, a családi minták, a generációk közti változatlanságok és változások, hogy milyen ellentétek alakulnak ki már családon belül is csak azért, mert másként gondolkodunk. Mára már annyira szélsőséges lett a helyzet, hogy akár származás, akár nemi identitás miatt, akár azért, hogy milyen ideológia mellé állunk oda, mindenki azonnal ugrik bárkire - erről muszáj beszélni. Ha ezt ilyen módon - az én személyemen keresztül - tudjuk megtenni, boldogan vállalom: végre úgy csinálunk színházat, ahogy én is szeretem.
MN: Az előadás egy korábban bulimiával küzdő lányt mutatott be. De hogy férhet meg a testképzavar a színészettel? Hiszen a színész valamiképp pont a testéből dolgozik.
PK: Semmi összefüggés nincs a kettő között. Attól még, hogy színész vagyok, nem feltétlenül leszek gátlástalan, exhibicionista és magabiztos; hogy kiállok a színpadra, még nem jelenti azt, hogy elégedett vagyok magammal - az esetemben ez egyáltalán nincs így. Ellentmondásnak tűnik, de én gátlásosabb, zárkózottabb ember vagyok, és ezt a gátlásosságot akkor vesztem el, ha jó munkában jó szereppel veszek részt: akkor érzem, hogy van értelme a magamutogatásnak, annak, hogy az egész testemmel vállaljak valamit. Persze jó, ha egy esztétikus ember van a színpadon, de egyszer mindenki megöregszik, én is elvesztem a hamvas bőrömet. Kár erre feltennem mindent, mert ez úgyis elmúlik, és akkor kétségbe fogok esni attól, hogy mire alapozzak, amikor már nem fütyülnek utánam az utcán, és amikor már nem a szép fiatal lányokat játszom, hanem az anyákat vagy a házmestereket.
MN: A zsámbéki előadásban sok szó esett arról, hogy szívesen találkoznál már a szőke herceggel fehér lovon.
PK: De ez nem csak egy férfiról szólt: szerelmes tudok lenni egy jó munkába, egy férfiba vagy bármibe. Nap mint nap szükségem van erre az érzésre, mert ha nincs meg, akkor rosszul érzem magam, és keresem rá a lehetőséget, munkában is, magánéletben is. A kicsit talajvesztett generációm eléggé küzd ezzel a problémával. Valamit nagyon szeretnénk kezdeni magunkkal, a szabadságunkkal: van, aki meg tudja fogalmazni, hogy mit, de van, aki ezt sem tudja.
MN: Nem volt így számodra rettenetes, hogy pályakezdőként öt évig fix munka nélküli szabadúszó voltál?
PK: Az első pillanatban rettenetesnek tűnt, igen. Ahová mentem volna, ott nem kapkodtak utánam, ahová hívtak, az nem vonzott. De ahogy teltek-múltak az évek, mindig voltak jó munkáim, nagyon különböző helyeken, és ez - most már látom - jót tett. Egyre tisztább lett, hogy mit szeretnék, és egy idő után már én sem törekedtem arra, hogy leszerződjek valahová. Az első hely, ahová mégis úgy éreztem, hogy szívesen mennék, az akkor alakuló szombathelyi társulat volt. Az a színház a semmiből lehetett olyan, amilyenné mi együtt tettük, ami ritka lehetőség. Ráadásul olyan emberek szerződtek oda, akik számomra garanciát jelentettek akkor, hogy jó lesz.
MN: Miért jöttél el Szombathelyről?
PK: Nem az történt ott, amire számítottam. Nem tudtam jól működni abban a közösségben, a legrosszabb tulajdonságaim jöttek elő egy-egy próbafolyamat alatt. És nem értettem egyet egy-két darabválasztással. Tudom, állandóan mondják, hogy csak a szórakoztató előadásokra jönnek be a nézők, de ezzel nem feltétlenül értek egyet. Mivel egyre több elégedetlenség volt bennem, egyre agresszívabb és undokabb lettem, nem tett volna jót a személyiségemnek sem, ha tovább ott maradok. Azt éreztem, amit máshol is nagyon sokszor érzek, hogy nem lett volna kevesebb a világ, ha nem jönnek létre azok az előadások, amelyekben szerepeltem. Eleve sokszor azt gondolom, hogy színésznek lenni haszontalan dolog, úgyhogy keresem, hogyan tudok hasznos lenni, hogyan lehet tényleg értelme egy előadásnak.
MN: Volt szabadúszóként olyan munkád, amiről konkrétan azt érezted, hogy mindig ezt szeretnéd csinálni?
PK: Dömötör Tamás Czukor Show-ja. Megmutatta, hogy amiben hiszek, megvalósítható: lehet hierarchikus rendszer és ordibálás nélkül próbálni, úgy, hogy mindenki partner mindenkivel. A rendező válogatta össze az embereket, együtt írtuk meg a szöveget, közösen gondolkodtunk, és egy jó előadás - aztán egy film is - készült belőle.
MN: Találkoztál azóta ilyesmivel?
PK: Nyomaiban. Az éves zsámbéki előadások ilyenek.
MN: Amikor felhívott a Vígszínház igazgatója, Eszenyi Enikő, nem féltél, hogy a társulat sok hasonló alkatú színésznője mellett nem lesz elég munkád?
PK: Amikor Enikő felhívott, már ajánlott szerepeket, és tudtam, hogy át is kell vennem szerepeket, tehát biztos volt, hogy rengeteg munkám lesz. Nekem mint színésznek a lehető legjobb mondat, amit mondhatnak, hogy sokat leszek színpadon. Muszáj, hogy folyton dolgozzak, hogy legyen munkám, mert ha nincs, nem vagyok jól, nem érzem magam színésznek, fölösleges embernek tartom magam. Persze nem mindegy, milyen munkákban veszel részt, de mégiscsak a színpadon lenni a legjobb. Ha pedig körülnézek, hogy mennyien és milyen jó színészek kerültek méltatlan helyzetbe, és maradtak munka nélkül, már én sem ugrálok olyan könnyen. Igaz, ha az emberben benne van a mehetnék, akkor úgysem tud ilyesmiket mérlegelni, akkor menni kell, bármi is lesz. Sosem mentem biztosra, sosem tudtam, mi vár rám, de ha nagyon úgy érzem, hogy tovább kell állnom valahonnan, akkor elmegyek, függetlenül attól, hogy ez hogyan érint egzisztenciálisan.
MN: A zsámbéki előadásból úgy tűnt, mintha nem éreznéd magad olyan jól a Vígben.
PK: Valóban, az előző évben egyáltalán nem éreztem jól magam, de ez nem csak a Vígszínházról szólt, bár nem kizárólag olyan szerepeket játszottam, amik nekem jólestek volna. De a rossz érzésben nemcsak a színházi élet volt benne, hanem az egész közeg, amiben élek: a szakmában és a civil szférában nagyon kevés dolog ad okot örömre, elégedettségre. Kétségbe tud ejteni, ahogy az emberek gondolkoznak, ahogy a villamoson cinkosan rám kacsintva, merő jóindulatból magyarázzák el, hogy kell a jegyet fordítva lyukasztani, vagy ahogy az ingatlanos nem érti, sőt felháborodik azon, miért nem akarom átverni a másikat. Kezd teljesen kiveszni a világból a humanizmus, elvész az emberek leginkább emberi része, és átveszi a helyét az agresszió, ami újabb agressziót szül. Én ettől nagyon rosszul tudom érezni magam, és ha bármit tehetek ez ellen - esetemben éppen a színházban -, akkor megragadom az alkalmat.
MN: De egyre kevesebb a forrás arra, hogy az ilyesmiben legaktívabb független alkotók megragadhassák az alkalmat.
PK: Partizánakciókba kell kezdeni. Sokan belefáradnak az örökös partizánságba, de most akkor sem szabad hagyni.
MN: Mondtad, hogy az együtt gondolkodást, a közös partneri munkát keresed - de több színész szerint a Vígszínházban ennek pont az ellenkezője zajlik.
PK: Van egy-két munka, amikor én is így látom, és azonnal felmondanék, mert úgy érzem, csak a végrehajtó személyzet része vagyok, akit mind emberként, mind alkotóként megaláznak, és ez nemcsak színház-, de emberellenes is. Aztán mindig jön egy másik munka, ahol egy csomó minden találkozik azzal, amire vágyom; vannak nagyszerű színészek, akikkel imádok együtt játszani, van sok fiatal, hasonlóan gondolkodó ember. És a Víg egyfelől régmúlt időkből és beidegződésekből táplálkozik, de jelen van az újítani vágyó, a problémákról beszélni akaró vonulat is. Lehet, hogy naivitás, de én hiszek abban, hogy egy közösség milyensége attól is függ, én hogyan állok hozzá, és azt kapom vissza, amit beleteszek - én is válhatok jobbá vagy rosszabbá egy közösség által, de a közösség is általam. Most azon vagyok, hogy jól érezzem magam. És az országban még mindig a Vígszínház az a hely, ahol a legszélesebb körhöz érhet el, amit csinálok, itt kevésbé kell a belterjességtől tartanom. Mindenhol probléma, hogy a színház mindig ugyanazokhoz az emberekhez jut el, azokhoz, akiknek már nem kell felnyitni a szemét, és ezzel a színház nem teljesíti be a feladatát.
MN: Mit látsz ezenkívül a magyar színházi szakma legkomolyabb problémáinak?
PK: Hatalmas probléma a régi fényünkből való táplálkozás, a régihez való ragaszkodás, a hagyományok rossz értelmezése. Nem látunk ki a saját színházunkból: nemhogy azt nem tudjuk, más országokban merre halad a színház, de még azt sem, hogy az országban merre. És ott van a kivagyiság, a fennhéjázó, hierarchikus rendszer, hogy aki felettem van, ahhoz dörgölőzöm, aki alattam, azt még jobban lenyomom. Mindenki a sajátját félti, és közben arról beszél, hogy ennek nem kéne így lennie.
