Esemény

Parkinprogress Pannonhalmán

  • - urfi -
  • 2012. szeptember 28.

Színház

Az Arcus Temporum igazi luxusfesztivál. De nem ám a világi hívságok miatt: a zarándokházakban fellelhető szállás igényesen puritán, a kollégium amúgy derék menzája sem kapott Michelin-csillagot lapzártánkig, és a jegyárak is barátiak. Azért szinte pazarlóan fényűző ez a kilenc éve prosperáló szellemi vállalkozás, mert irreálisan sok munka van benne. A szervezők kiválasztanak egy kortárs sztárzeneszerzőt, párba állítják egy klasszikussal, felkérnek baromi jó zenészeket, akik külön ide, sokszor alkalmi társulásban készülnek el a produkcióval, miközben legtöbbször maga a zeneszerző segíti a munkájukat itt, Magyarországon. A programsorozat, amelynek műsorfüzetét is leginkább esszékötetnek mondanám, ezután kiegészül a két zenei világ egymásba olvasztása során lepárolt gondolati mag köré tekeredő rövidfilmekkel, kortárstánccal és képzőművészettel, és ebből az egészből lesz valami nagy egész; egyszeri, háromnapos Gesamtkunstwerk - amit megnéz és meghallgat összesen kétszáz ember. (Tavalyi tudósításunk: "Konzervet ritkán veszünk", Magyar Narancs, 2011. szeptember 8.)


Fotó: Kristóf Borbála

Idén mintha áramvonalasabb volna a program, részben, gondolom, gazdasági okokból; nincs tánc és installáció, jött viszont helyette valami nagyon idevaló. A Parkinprogress tipikus EU-s projekt: összművészeti és összeurópai és környezettudatos. Hat ország mindenféle művészei, mindig kicsit változó összetételben turnézzák körbe a kontinens zöldövezeteit, hogy egy-két hét alatt létrehozzanak valami helyspecifikusat és közöset. Szent Márton se ötölhetett volna ki ennél szebb egymásra találást: az Arcusnak épp ez a projekt kell, a Parkinprogressnek épp ez a hely. A végtermék végül nem aratott osztatlan sikert, de a formája is nagyon passzolt a koncepcióba: csoportosan sétálunk az éjjeli parkban, meglátunk egy műalkotást, kontemplálunk, és sétálunk tovább. A sötétben elővezetett meditatív bukdácsolást azonban rendre megzavarta, ahogy a magyar szervező, Hudi László és segítői tanárbácsis derűvel terelgették a nézőket. Inkább maradjon le a fél csoport a fő attrakcióról, de adassék meg a bóklászás szabadsága.

Ez a bizonyos attrakció lenyűgöző térhasználattal dolgozott: a kert feketeségéből lámpákkal hasítottak ki fényösvényeket, amelyeken aztán saját monológjukba feledkező alakok haladtak végig, mintegy a park különböző idősíkokban mozgó látogatói. A két magyar szereplő - mint azt előadás után megtudtam - egy szerzetes és az arborétum kertésze voltak: szerepeltetésük olyan nagyszerű ötlet, amely kifejezetten rosszul sült el - közhelyes szövegük ("Szeretem a csendet"; "A park az a hely, ahol találkozom Istennel" stb.) félrevitte az amúgy is hosszúra nyúlt, rosszul hangosított produkciót. Carl Hurtin viszont már a projektleírásával levesz a lábamról: terve, hogy "eltéríti, félreérti és félreértelmezi a Pannonhalmi Főapátság arborétumában talált tárgyakat, helyeket, jeleket"; és valóban, a meditációra használt labirintus-sétakör nála futópályává alakul, amelyen a közönség ovációjától kísérve rohan végig. Helyben készült videomunkáiból is az derül ki: Hurtin született performanszművész. De a magyarok között is találtunk kiemelkedőt: Zagyvai Sára vásznakra vetített, elsőre fotónak látszó videói a tinédzser- és a felnőttkor között álldogáló fiatalokról ugyanolyan megkapóak, mint az ösvényre vetített (Hudival közösen jegyzett) installációja, melyen egy mindig elmosódó, majd újra összeálló testű, meztelen nő próbál felkelni a földről.

Pannonhalma, augusztus 24.

Figyelmébe ajánljuk

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.

Anyu vigyázó tekintete

Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigo­rúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.

Éden délen

  • - turcsányi -

Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.

Hol nem volt

Tökéletesen passzol a két éve Szemle Plusz néven újragondolt Városmajori Színházi Szemle programjához a nagyváradiak Csárdáskirálynője. Már csak azért is, mert tavaly a Színházi Kritikusok Céhének tagjaitól ez a produkció kapta meg a legjobb szórakoztató előadásnak járó szakmai elismerést. Novák Eszter rendezése mégsem működött ezen a vihar utáni, esős nyárestén.