Az Arcus Temporum igazi luxusfesztivál. De nem ám a világi hívságok miatt: a zarándokházakban fellelhető szállás igényesen puritán, a kollégium amúgy derék menzája sem kapott Michelin-csillagot lapzártánkig, és a jegyárak is barátiak. Azért szinte pazarlóan fényűző ez a kilenc éve prosperáló szellemi vállalkozás, mert irreálisan sok munka van benne. A szervezők kiválasztanak egy kortárs sztárzeneszerzőt, párba állítják egy klasszikussal, felkérnek baromi jó zenészeket, akik külön ide, sokszor alkalmi társulásban készülnek el a produkcióval, miközben legtöbbször maga a zeneszerző segíti a munkájukat itt, Magyarországon. A programsorozat, amelynek műsorfüzetét is leginkább esszékötetnek mondanám, ezután kiegészül a két zenei világ egymásba olvasztása során lepárolt gondolati mag köré tekeredő rövidfilmekkel, kortárstánccal és képzőművészettel, és ebből az egészből lesz valami nagy egész; egyszeri, háromnapos Gesamtkunstwerk - amit megnéz és meghallgat összesen kétszáz ember. (Tavalyi tudósításunk: "Konzervet ritkán veszünk", Magyar Narancs, 2011. szeptember 8.)
Fotó: Kristóf Borbála
Idén mintha áramvonalasabb volna a program, részben, gondolom, gazdasági okokból; nincs tánc és installáció, jött viszont helyette valami nagyon idevaló. A Parkinprogress tipikus EU-s projekt: összművészeti és összeurópai és környezettudatos. Hat ország mindenféle művészei, mindig kicsit változó összetételben turnézzák körbe a kontinens zöldövezeteit, hogy egy-két hét alatt létrehozzanak valami helyspecifikusat és közöset. Szent Márton se ötölhetett volna ki ennél szebb egymásra találást: az Arcusnak épp ez a projekt kell, a Parkinprogressnek épp ez a hely. A végtermék végül nem aratott osztatlan sikert, de a formája is nagyon passzolt a koncepcióba: csoportosan sétálunk az éjjeli parkban, meglátunk egy műalkotást, kontemplálunk, és sétálunk tovább. A sötétben elővezetett meditatív bukdácsolást azonban rendre megzavarta, ahogy a magyar szervező, Hudi László és segítői tanárbácsis derűvel terelgették a nézőket. Inkább maradjon le a fél csoport a fő attrakcióról, de adassék meg a bóklászás szabadsága.
Ez a bizonyos attrakció lenyűgöző térhasználattal dolgozott: a kert feketeségéből lámpákkal hasítottak ki fényösvényeket, amelyeken aztán saját monológjukba feledkező alakok haladtak végig, mintegy a park különböző idősíkokban mozgó látogatói. A két magyar szereplő - mint azt előadás után megtudtam - egy szerzetes és az arborétum kertésze voltak: szerepeltetésük olyan nagyszerű ötlet, amely kifejezetten rosszul sült el - közhelyes szövegük ("Szeretem a csendet"; "A park az a hely, ahol találkozom Istennel" stb.) félrevitte az amúgy is hosszúra nyúlt, rosszul hangosított produkciót. Carl Hurtin viszont már a projektleírásával levesz a lábamról: terve, hogy "eltéríti, félreérti és félreértelmezi a Pannonhalmi Főapátság arborétumában talált tárgyakat, helyeket, jeleket"; és valóban, a meditációra használt labirintus-sétakör nála futópályává alakul, amelyen a közönség ovációjától kísérve rohan végig. Helyben készült videomunkáiból is az derül ki: Hurtin született performanszművész. De a magyarok között is találtunk kiemelkedőt: Zagyvai Sára vásznakra vetített, elsőre fotónak látszó videói a tinédzser- és a felnőttkor között álldogáló fiatalokról ugyanolyan megkapóak, mint az ösvényre vetített (Hudival közösen jegyzett) installációja, melyen egy mindig elmosódó, majd újra összeálló testű, meztelen nő próbál felkelni a földről.
Pannonhalma, augusztus 24.
