A hadnagyból ezredessé emelkedő katonáról, aki ezzel az emelkedéssel párhuzamosan mozog lefelé, önmagában befelé, és bolyong, tévelyeg darabokra hulló személyisége útvesztőiben. E kétirányú mozgás a dráma maga.
Epikus, beszéddel operáló történet. Alföldi Róbert rendezése mindazonáltal törekszik a szövegfolyam háttérbe szorítására, de legalábbis beépítésére egy tágasabb, totálisabb színházi nyelvezetbe, és ehhez elsőként ismét a teret hívja segítségül. A maga találta teret a színpad alatt, a süllyedők világát, amely inkább a tér hiánya, mint maga a tér; legalábbis ami a tágasság nélkülözését illeti. És éppen ezért még egy birkózásnak is szemtanúi lehetünk: a fizikai tágasság és a belső szűkülés-szűkösség között. Oszlopcsarnok a pincében.
Két oldalon, egymással szemben ülünk mi, a közönség - és köztünk az oszloperdő, a láthatóságot erősen korlátozó takarásaival. Máskor a színpad költözik le közénk, még néhány díszletelem, asztal, szék, csillár, ágy is kerül rá, melyek konkrét, szó szerinti használatukban feleselnek az italt imitáló üres poharakkal, a dohányzást imitáló meg nem gyújtott cigarettákkal, a stilizálással. A bizonytalanság fokozódik.
Az előadás egy párbajjal kezdődik, melyben Siczynski, Redl fiatal bajtársa azt készül megtorolni, hogy Kupfer szárnysegéd "Rothschild kisasszonynak" nevezte. Siczynski meghal - apró, de végzetes bárányfelhő ez Redl karrierjének és személyiségének ragyogó egén. A szorgalmas, pluszfeladatokért önként jelentkező katonatiszt ambíciója és eltökéltsége töretlen, ám ettől kezdve főként belső harcai megvívására és egyben eltitkolására kell koncentrálnia.
És nem szimplán a külvilággal szembeni viselkedés, a homoszexualitás vállalása vagy titkolása az ő gondja. Hanem az önmagának való megfelelés útjainak felkutatása, az ambíciók és adottságok belső összebékítése, ez a teljességgel képtelen kihívás, amely abszurd kalandokba sodorja, és fokozatosan, végzetszerűen felőrli személyiségét. Alföldi rendezése ennek a folyamatnak a megmutatására koncentrál, ennek érdekében váltogat nyelvet és formát, ritmust és teret - és hol győz, hol alulmarad Osborne túlírt szövegével szemben (melynek túlírtságára egyebek mellett Nádasdy Ádám szenvtelenül pontos fordítása is rámutat).
Az oszlopok közt tehát a legerősebb pillér László Zsolt alakítása: ennek kell a legtöbb terhet elviselnie. László Zsolt sokszínű, mégis leginkább a személyiség intranzigenciájának megmutatásában legerősebb színészete - melyben a külső, testnyelvi eszközök oly természetes harmóniában állnak a lelki folyamatok egyéb kifejezőeszközeivel - nagy kanyart kényszerül venni: az erős, ha tetszik, önfegyelmes, önmagukat teljességükben uraló részletekből ki kell bomlania a szétesésnek. Nagy alakítás: folyamatában és szélsőséges pillanataiban ábrázolja a széthullást. Szenvedélyesen és összeszedetten, éles váltásokkal és a szöveg fölé emelt mimikával. Nagy szerelmi kísérlete Sophia Deljanov grófnővel nem egy heteroszexuális mimikri létrehozását célozza, hanem az őszinte megfelelést a karrier érdekében támasztott saját belső elvárásainak. Ennek kudarca aztán mintegy fölgyorsítja a bomlást: a megbillent ego önmentési próbálkozásai a zsarolhatóság, a kiszolgáltatottság felé sodorják, a totális kudarcig. László Zsolt alakítása nem hagy kétséget: nagy formátumú, kivételes ember hullik darabokra, aki megélte belül azt is, ami kívül nem adatott meg, percnyi boldogságot, évszázadnyi szenvedést és önmarcangolást.
Közben elénk tárul - vagy éppen zárul - a Monarchia hadseregének békeidős belvilága, a középpontban Von Epp báró "buzibáljával", ahol magas rangú tisztek és egyéb hatalmasságok játsszák szerepüket e fülledten elegáns atmoszférában, melynek kellős közepén Kulka János Von Epp bárója a karmester; neki aztán nem okoz gondot a saját hely megtalálása, könnyedén és szellemesen "leírja" az alkalmatlan külvilágot. A bál és magas rangú vendégei mégsem Redl világa.
A középpontos rendezésben - melynek gyengeségei épp e középpontra való koncentrálásból és ezért a részletek összesimításának képtelenségéből vagy elmaradásából adódnak - felbukkan azért még néhány markáns portré, hiszen a Nemzeti társulata most is jól teljesít. Stohl András jéghideg Kupferje, Gáspár Sándor (aki ebben az előadásban még vendégként szerepel) orosz kémfőnöke, Znamenák István paradoxona az emberséges katonáról, valamint Söptei Andrea sérülékenységét és kegyetlen keménységét váltogató Deljanov grófnője mind remek miniportré; és a fiatalok - Szatory Dávid és Fehér Tibor - játéka nyomán megteremtődő Redl-vágyfigurák is jók.
Megint fontos dologról beszél Alföldi rendezése, odalent, a színpad alatt. Egy ember ledarálja magát; nem azért, mert meleg, nem azért, mert gyáva, nem azért, mert a világ a másságát nem viseli el, hanem mert apró, önmagukban szinte jelentéktelen lépései nagy széteséssé állnak össze. És megint egy kitörési kísérlet a mai magyar színház zárt, avíttas formanyelvéből - hogy egyszer majd szinkronba kerüljünk végre azzal, amit szerte a világon színháznak neveznek. Nem hibátlan és nem győzedelmes előadás a Hazafi... De színház.
Nemzeti Színház, április 27.
