Merthogy a még csupán reménybeli "angol Feydeau" egyik legelső West End-sikere és annak friss pesti premierje kétségkívül rendelkezik a mulattatáshoz szükséges és elégséges néhány alapelemmel, ám a produkció valahogy mégsem válik sem átütővé, sem pedig mellékíz nélkül élvezhetővé. Az alapszituáció, mondhatni, az őszinteségig mechanikus cselekményt ígér: az angol társadalom csakis bohózatokban (meg krimikben) forgatmányozott típusfiguráival, a tolókocsis, hóbortos milliomossal, a prűd vénlánnyal, a piperkőc és sznob műértővel, a nyársat nyelt ügyvéddel, a minden lében kanál szolgával, valamint a középpontban egy hálás jutalomjátékkal, melynek megformálója 3+1 szerepben rohangálhat a színpadon fel és alá. A magyar bemutató ehhez Hamvai Kornél kellemes fordítását, valamint a Tequila című latinos örökzöldet meglepő ötletességgel, mozgásban és bemondások terén egyaránt kreatívan felhasználó rendezést kínált, Szente Vajk fáradozásainak hála.
Szerednyey Béla, Nagy Sándor, Balla Eszter, Oroszlán Szonja
Fotó: redcock
Csakhogy a farce művi jellege, a kóccal kitömött figurák sereglete és az első változatban is sokadik levonatnak tetsző játékséma hellyel-közzel mégis problematikusnak tűnt, s aligha csupán az ifjú Cooney sikerre éhes mintakövetése miatt. Hanem például és kiválólag azért, mivel a többszörös főszerep eljátszásához, az emlegetett milliomos által felkínált százezer fontért szép sorban betoppanó Hickory Wood fivérek életre keltéséhez nemcsak villámöltözésekre és precízen dolgozó hátdublőrökre lenne szükség, de olyan színészre is, akitől okkal remélhető, hogy képes három (plusz egy) egymástól különböző alak megszemélyesítésére. A rokonszenves lendületű Nagy Sándor erre a feladatra legfeljebb részben alkalmas: beszédhiba és tájszólás segítségével leválaszt ugyan egy-egy körvonalat az első Hickory Wood, Billy figurájáról, ám összességében mégis mindvégig ugyanazt az egy, igen súlyosan terhelt fiatalembert játssza. Amíg Nagy Sándor több szerep életteli megformálásának színészt próbáló feladatával birkózik (a premierközönség szerint több, e sorok írója szerint kevesebb sikerrel), addig jó néhány kollégája a brillírozás kihívása nélkül is alatta marad az elvárásoknak. Székhelyi József mint tolószékes öregúr leginkább a változatos kellékekből elővarázsolt zugitalokkal ébreszt kacajt, Tóth Enikő szerepformálása jószerint a növesztett fardagályra korlátozódik, Sándor Dávid műkritikusa talán ha két gesztust váltogat a színpadon, de Balla Eszter meg Oroszlán Szonja sem licitálja felül e szerény számot.
Az előadást a bonyodalom két terelgetője, az angol komornyiknak kevéssé hiteles, ám mégis elementáris Magyar Attila és Billy álügyvéd nemtője, Szerednyey Béla tartja üdvös mozgásban. Egymásra utalt és egymást zsaroló párosuk jócskán elhomályosítja a főszereplő technikai bravúrját, s Hamvai szövege is az ő szájukból hangzik a legszórakoztatóbbnak. Az agárversenyeken reszkírozó Magyar meg a neki tejelő s olykor Gálvölgyi tónusát idéző Szerednyey egy helyütt például annyi kutyás közmondást vált egymással, amennyiből Kutya úr (alias Hegyi Bernát) valaha egy teljes évadot teljesített volna a néhai Szomszédokban.
Madách Színház, május 25.
