Ellentmondást nem tűrő kijelentés, ami arra utal, a bábjáték jogos helyét vívja ki éppen újra. Kicsit szíven is ütött, mert a népmese felől jövök, és ott is ez történik; alig van mostanában olyan komolyan vehető cikk vagy interjú, amelyben ne hangsúlyoznák, hogy a népmesék eredetileg a felnőtteknek szóltak. És valóban, mindkét műfaj gyökerei több ezer évesek, és a szórakoztatáson túl valamennyi kultúrában elemien összekapcsolódtak a szakrális és világi tudásátörökítéssel. Amit az adott közösség a világról és benne az ember helyéről, lehetőségeiről, feladatairól tudott, az jelent meg a mesemondók vagy a bábosok által elő-, illetve továbbadott történetben.
Ahogy a csoda, az emberen túlmutató tartományok, a mese és a bábjáték szimbolikája értelmezhetetlenné vált a felnőtt racionalitás számára, a gyerekkorba száműzték őket.
A népmesék esetében ennek meglehetősen ellentmondásos eredményei vannak: a gyakran sterilizált, hurráoptimista öntőformákba kényszerített, a mese hitelét rontó feldolgozások. Ezért nem kevés szkepticizmussal ültem be a Kuthy Ágnes rendezésében színre vitt Holle anyó-előadásra, amelyet a programban már 3 éves kortól ajánlanak.
A kételkedés aztán átadta a helyét a vegyes benyomásoknak. Bella Máté fülbemászó dalocskái és a Hoffer Károly tervezte látványvilág kedves, barátságos atmoszférát teremt. Jólesett elnézni a légiességükben egyszerre esetlen és kecses marionett- és pálcás bábokat, az pedig külön üdvözlendő, hogy a rég mellőzött marionett-technikát választották az előadáshoz. Úgynevezett „tiszta bábszínház” ez, amikor a bábosok nem látszanak a színpadon. Aztán az alapszituáció kibontakozásával a bárgyú párbeszédek már megelőlegezték, hogy az előadás gyenge pontja a szövegkönyv és helyenként a rendezés. Ez a minőségi különbség főleg a dalszövegekkel összehasonlítva látványos. A verseket Szabó T. Anna írta, aki ráérzett, hogyan ragadhatja meg letisztultan, világosan, helyenként humorral a mese alapvető tanításait a munka és a pihenés ritmusa, illetve az évszakok váltakozása kapcsán az élet és a világ rendjéről.
A Grimm testvérek Holle anyója az a német tündérmese, amelyben a szorgos, majd a rest lány is a kútba ugrik a beleejtett orsó után. Az alsó világban Holle anyónál szolgálnak, rázzák a dunyháit, hogy odafönt essen a hó, aztán a munkájuknak megfelelő jutalommal, egyikük arannyal meghintett, másikuk szurokkal leöntött ruhában tér haza.
Be kell vallanom, sosem szerettem ezt a mesét. Mivel gyerekként a tündérek, a világmentő hősök érdekeltek, hidegen hagyott a didaktikus példa, hogyan kell jól tenni a dolgunkat, és hogy az végül elnyeri a jutalmát. Ebből a meséből inkább az maradt meg, milyen kegyetlenül utasítja az anya a mostoha-, majd az édeslányát is, hogy ugorjon a kútba. Ezt akkor nem tudtam volna így megfogalmazni, de a kútba parancsolás üzenete: „Halj meg!” Nem véletlen, hogy az előadásban is ez az első erős jelenet, itt kezdődik a lányok tényleges útja.
Kútba ugrani, mélybe vezető üregekbe leereszkedni a népmesékben azt jelenti, hogy a hős alászáll az alvilágba. Szimbolikusan meghal, hogy a próbákat teljesítve újjászülethessen egy teljesebb életminőségben. Beavatások ezek, például egy-egy életszakasz határán, amikor a gyerek/kamasz felnőttkorba lép. Ezek a határok korábban sokkal világosabbak voltak, mint ma, a hozzájuk kapcsolódó beavatási rítusok emlékei pedig gyakran felfedezhetők a népmesékben.
A Holle anyó meséjében is jelen van ez a beavató vonal, a szimbolikája pedig inkább a női beavatáshoz köti. Persze a történeten végigvonuló vezérelv univerzális: tudni kell jól dolgozni, erőfeszítést tenni, aztán örömmel meg is pihenni, ez a rend, ez vezet eredményre, ennek lesz jutalma. A világrend Holle anyó figurájában is megjelenik: a hagyomány szerint ő az évszakok őre, a dunnáját rázva felel a téli hóért, tavasszal a léptei nyomán indul sarjadásnak a természet. Az ő birodalmában a fizika törvényei csődöt mondanak, ami lent van, az lesz fent, a világ egy nagy egységbe zárul.
Ezek a motívumok lépten-nyomon megjelennek, illetve tételmondatokként többször el is hangzanak az előadásban. Sőt, a legerőteljesebb, katartikus pillanatok éppen azok, ahol az alkotók bátran merítenek a mese archaikus rétegeiből. Ebből a szempontból az előadás messzemenőkig teljesíti a mesemondás tudásátörökítő funkcióját, és éppen ezért kár, hogy a színvonala nem egyenletes. Az igyekezet, hogy a kortárs elvárásoknak is megfeleljenek, többször inkább csak zavaró sallanggal terheli a produkciót, mintha az alkotók végül mégsem mertek volna teljesen ráhagyatkozni legnagyobb szövetségesükre: a mesére.
Színpadi adaptáció: Szabó T. Anna, Kuthy Ágnes, Gimesi Dóra. Budapest Bábszínház, október 31.
